Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVIII. kötet • 1925. december 12. - 1926. január 22.

Ülésnapok - 1922-492

344 A nemzetgyűlés 492. ülése 1926. évi január hó 20-án f szerdán. lekkel, kórházakkal benépesiteni az országot, emelni az orvosképzés szinvonalat s eljuttatni a nép lehető legszélesebb rétegeibe a gyógyitás jótékony hatását. Ez a törvény ezt a célt nagy mértékben el is érte, mert kórházaink ugy számra, mint nivóra nézve vetekednek az európai átlaggal. Ha pedig kórházaink ágyszámát vesszük, felül is haladják azt az átlagot, amelyet az ágyak száma az európai államokban mutat a lakosság számához viszouyitva. De amikor az 1876 : XIV. te. a gyógyítás terén ilyen jótékony s elismerésreméltó haladásnak vetette meg alapját, ugyanakkor kevésbé sikeresen szolgálta az egészségügy másik épen olyan nagyjelentőségű feladatát, t. i. a megelőzés feladatát. Ez az a pont, amelyet a délelőtti igen tartalmas vita során több szónok is hangoztatott s maga a népjóléti minister ur is ismételten kiemelte azt a jelentőséget, amelyet a megelőzés megszervezése által mindig növekvő mértékben kell szolgálnia az egészségügyi igazgatásnak. (Ugy van! Ugy van !) Igen tiszta a kérdés az én szerény megitelesem szerint, mert ha a betegedési alkalmakat kezdetükben ragadjuk meg, sokkal egyszerűbben és olcsóbban érünk célt a népegészség terén. Ha sikerül nekünk a megelőző hygiene-t oly fokra fejleszteni, mint ahogyan azt megkívánná magának az ügynek nagy jelentősége, egészen bizonyos, hogy nemcsak a betegségeknek száma csökkenne, hanem csökkennének azok a nagy kiadások is, amelyeket ma az állam kórházakra, börtönökre és elmegyógyintézetekre fordit. (Vass József népjóléti és munkaügyi minister: Helyes! Ez igy van!) Ez a feladata, az ujabb oldalról megvilágitott és mindinkább előtérbe nyomuló feladata az egészségügyi igazgatásnak. Ezekben az időkben, amikor az emberanyag kipótlása elsőrendű feladata és feltétele a magyar nemzet megerősödésének, kell, hogy ez mindenkinek a szivén feküdjön, különösen annak, aki látja, még pedig mélyen lehangoló szomorúsággal a magyar falunak egészségi lezüllését. Mindnyájunknak legforróbb szleretete ömlik a falu népe felé, afelé a nép felé, amely erőtartaléka a magyar nemzetnek és mégis ezt az erőtartalékot hanyagoljuk el a legjobban. Sivár látvány, — tisztelet a kivételeknek — hogy a mi kisköizségOink túlnyomó nagy részében milyen hátramaradott a hygiene, hogy az utcának, a lakásnak, öltözködésnek, táplálkozásnak hygiénéje mennyire elmaradott. Milyen sikereket lehetne itt elérni és milyen sikereket kell itt elérnünk nekünk a megelőző hygiene nagyarányú kifejlesztésévei. Rá kell térnünk arra, hogy a mi egészségügyi igazgatásunk nemcsak a gyógyításban, hanem, amint említeni bátor voltam, a megelőző egészségügyi rendészetblen is keresse és találja meg egyik legfőbb feladatát. Ez természetesen f magával^ hozza az ^ orvosképzésnek ilyen irányú továbbfejlesztését és kiegészítését is. Ahogyan én megítéltem a. helyzetet, sem középiskoláinkban, sem az egyetemeken, de tovább megyek», még az úgynevezett orvosi továbbképző tanfolyamokon sem részesül a kérdésnek ez az oldala olyan kimeritő méltánylásban, mint ahogyan az szükséges volna. Nem miegyek el addig a határig, — pedig erre nézve sem hiányoznak az irodalomban, a folyóiratokban megjelent cikkekben a biztatások — hogy egész külön megelőző orvosi szervezetet építsünk ki, amely mint külön szervezet a rendes közigazgatási hatóságoktól függetlenül, imperiummal .tferuházva mükö\djék. Nem tartom ezt sem szükségesnek, sem a magyar közigazgatásnak jogtörténelmileg kifejlett alakulatával megegyezőnek. Az orvosi szolgálat igenis illeszkedjék bele továbbra is, és tartozizék az általános közigazgatási hatósághoz, mint annak véleményező szerve, mint annak szakértője. De ha fenn is tartjuk az orvosi szervezetnek ezt a jogállását a közigazgatásunkban, szükséges, hogy azon két irányban is lényegesen javítsunk. Szükséges az orvosok szempontjából, hogy az ő jogállásuk a hatóságban és a hatóság mellett tisztázott és a mainál jobban megerősített legyen. Mert milyen visszás helyzet az, hogy ma az úgynevezett egészségügyi hatóságot még arra sem kötelezi a törvény, hogy egészségügyi intézkedéseiben a szakértőjét meghallgassa. Ennek a kötelezővé tétele nézetem szerint elengedhetetlen. Sőt van olyan indítvány, gondolat is, amelytől magam sem vonakodnék, hogy t. i. a hatósági orvosnak bizonyos esetekben joga legyen a hatóságnak az ő legjobb meggyőződése szerint nem célravezető intézkedéseit vagy intézkedő mulasztásait a felettes hatóság elé vinni orvoslás végett. De ugyanakkor, amikor az orvos jogállását igy meg akarjuk erősíteni, mindenesetre arra is kell törekednünk, hogy a közigazgatási szervezetben, az egészségügyi hatóságban meg legyen a szociális érzéknek, a népvédelmi, közegészségügyi ismereteknek, a jóakaratú igyekezettel való tennivágyásnak az a mértéke, amit az orvosoktól is elvárunk. Miképen remélhetjük azt, hogy a hatóság a maga intézkedéseiben époly ügyszeretettel fog eljárni, mint amilyen ügyszeretettel az ő szakértője és tanácsadója ezt neki javasolja, ha nem tölti el őt is hasonló megértése ezeknek a rendkívül fontos higiénikus feladatoknak. Nem okolom a közigazgatási intézkedő hatóságok élén álló egyéneket azért, hogy ez a viszony nincs meg az országban mindenütt oly mértékben, mint amennyire meg kellene lennie. Hallunk szomorú eseteket félreértésekről, a hatósági szakértőnek mellőzéséről olyan esetekben, amikor az egészségügyi hatóság intézkedik. Én azt hiszem, — természetesen mindig eltekintve a tiszteletreméltó kivételektől — hogy ha nincs meg mindenütt az egészségügyi hatóságokban az egészségügy iránti érzék, a közegészség és a népvédelmi feladatok iránt érzett benső javitanivágyás, ennek oka nem az egyénekben rejlik, hanem sokkal mélyebben. Ennek oka az én megítélésem szerint abban van, ami általában igen nagy baja a mi közállapotainknak, közhatalmi szervezeteinknek, hogy t. i. a belügyi igazgatásnak emberei egyoldalú jogászi kiképzésben részesülnek. Ennek megvan a maga történelmi múltja és oka, de én azt várnám és azt óhajtanám, hogy a tisztviselőkérdés is uj alapokra helyeztessék, hogy az egyoldalú jogászi kiképzés mellett a gazdasági, szociális ismeretek, főleg pedig a népegészségügyi ismeretek is mind nagyobb tért foglaljanak el a tisztviselők kiképzése terén. Ez a téma igen messze vezetne el, az egész magyar tisztviselői képzés bajainak feltárásához. Ehelyütt megelégszem azzal, hogy felhivjam a t. népjóléti minister ur figyelmét arra az intézményre, amely a háború előtt indult meg és igen szép sikerrel működött. Abban az időben a közigazgatási tisztviselők továbbkép-