Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVII. kötet • 1925. november 26. - 1925. december 11.

Ülésnapok - 1922-477

À nemzet grillé s 477, ülése 19.25. év* kétségbeesés az a helyzet, amely helyzetben . és sorsban mi most vagyunk. Itt van a jó termés, a termés aranyesője, mint irták, s ebből nem lett semmi, mert le vannak zárva köröskörül a sorompók, s a külügyi kormányzat nem készttette elő a kereskedelmi - szerződések útjait, amelyeken mi exportunkat lebonyolithattuk volna. De történt légyen is ez a mulasztás, meg kell végre keresnünk ezeket a területeket. És mi adódnék természetesebben és közvetlenebbül, mint az emiitett Szerbia mellett Ausztria és Csehszlovákia területe? Ha tisztában kell lennünk azzal, hogy nem változtathatunk ezen a helyzeten, ha magyar szivünk összeíacsarodik is, ha kétségbeesésünkben megőrülünk is, de keresnünk kell a pillanatnyi boldogulás metódusait, akkor miért várakozunk? Ha csakugyan összetartozunk, ha csakugyan egymásra utal bennünket a geográfiai, a gazdasági, a történelmi helyzet, a viszonyok, akkor próbáljuk meg végre és rendezzük a mi helyzetünket. Ehelyett a t. külügyi kormány messze elkalandozik s először Franciaországgal, Olaszországgal, nem tudom, talán Argentinéval vagy Spanyolországgal köti meg a szerződéseket: ezeket is rosszul azért, mert ha ott ezeket a velünk nem sürü érintkezésben lévő államokkal szemben a kereskedelmi szerződések feltételeinek megszabásánál nem leszünk valami nagyon rigorózusak, könnyű kezekkel, bőségesen, pazarlóan mérünk és megkötjük ezeket^ a szerződéseket oly módon, hogy sok kedvezményt adunk a távollévő államoknak azért, mert talán nem gyakorlati a vejük való kapcsolatunk, ennek a vége az lehet, hogy ha majd a velünk szomszédos államokkal kötjük meg a szerződéseket, akkor a legtöbb kedvezményes rendszer alapján kénytelenek leszünk olcsón, majdnem ellenszolgáltatás nélkül olyan szerződéseket kötni, amelyekkel azt a nagy hasznot, amelyet joggal várhatnánk, semmiféleképen sem tudjuk elérni. Csak a pusztulásra való várakozás lehet ilyen körülmények között a sorsunk. Azt mondják odakünn, hogy a mi országunk tulajdonképen Przemysl No. 2., egy körülzárt, ostromlott vár, amelynek mig a belső ereje, tartaléka» élelmiszerkészlete megvan, addig- valahogy tartani tudja magát, mihelyt azonban ezek a belső erőkészletek, tartalékok elfogynak, fel kell adni a várat és akkor valósággal érett gyümölesíként hullunk azok ölébe, akik már úgyis arra lesnek, hogy megint prédául essünk. Kell tehát keresnünk valahol kifelé, a világba valamiféle utat, de erre — ismétlem — az egyetlen mód az, hogy méltóztassék tehát visszaadni magának a magyar népnek a jogot és lehetőséget arra, hogy sorsával rendelkezhessék, hogy a nemzet a maga valódi akaratából. gondoskodhassak olyan belső és külső kormányról, olyan diplomáciáról, amely az ő örök érdekeit szolgálja. Ehhez a kérdéshez, hogy mi lehessen a mi sorsunk, hogy miképen találjunk valami kivezető, valami egérutat ebből az ostromlott várból, ebből a köröskörülzárt Przemysl No. 2.-ből, közel fekszik annak a problémának miként való megoldása, hogy mi lesz az államformánkkal! Méltóztatnak látni, mennyire lebecsült, szegény, nyomorult ez a magyar nér^ hogy már ilyen ostoba, gyerekes, hitvány terveknek is lehet a feje felett, mint valami fenyegető, sötét felhőnek lógnia, hogy egv kis Habsburg-gvereknek eszébe jut, hogy Magyarország királya lesz és majdnem ugy van, hogy ha akar, hát lesz is. (Mozgás a balközéncn.) Ez lehetséges NAPLÓ, XXXVJI. í-december kó 3-án, csütörtökön. 223 azért, mert le van tiporva ez a nemzet és tehetetlen. Ennek a szegény nemzetnek mai belpolitikai szervezetébe mai alkotmányos viszonyai közepette, a mai szomorú leigázottságában, lekötöttségében valóban alig van más sorsa, mint tudomásul venni, hogy azok, akiknek az általa fizetett fegy^rek a kezükben vannak, mit akarnak. Hiszen szégyenkeznie kell, lesütött fejjel kell a magyar polgárnak járnia azért, mert olyan helyzetben vagyunk, hogy a nép nélkül, sőt a nép ellenére minden megtörténhetik. Hog-y méltóztatik tehát akkor várni, hogy künn, a népek szövetségében, ahol a népek egymással találkoznak, egyenrangú, tekintélyes felekként lépjünk a külföld nemzetei közé? Nekünk a kultúra élén kell haladnunk. Tessék a belső állapotokat először rendezni, tessék visszahozni a magyar népnek, a magyar polgárságnak legalább is 1914. évbeli jogait, tessék kiszabadítani ebből a szolgaságból, abból a politikai rendszerből, amely rendszerben ennek a nemzetnek belpolitikája valóban nem más, mint a kalandok sorozata. Akkor elindulhatunk a szomszédok felé is, hogy azokat a kapcsolatokat megkeressük, amelyeket csak azért nem találunk meg, mert — mint emiitettem — ezek a szomszédok nem bolondok, hanem ismerik a maguk érdekeit, tudják, hogy a mi kormányunk belpolitikailag milyen szomorú, milyen kényszerhelyzetben van és ezt a kényszerhelyzetet kihasználják. (Az elnöki széket Huszár Károly foglalja el.) Azért sem tudnak ők velünk jó barátságban lenni, minden hátsó gondolat nélkül való őszinte barátságba bocsátkozni, mert ők sem tudják, hogy máról holnapra mi történhetik. Ök nagyon jól tudják, hogy a magyar nép nem ura a maga sorsának, országa helyzetének, hanem itt kalandok fordulhatnak elő jobbra-balra, északnak-délnek, keletnek-nyugatnak. Ök ebben a helyzetben nem ismerik ki magukat. Csak akkor, ha az alkotmányosan élő és alkotmányos szabadság mellett megnyilatkozó magyar néppel állnának szemben, ha tudnák, hogy mi lakik ebben a nemzetben, valójában mit akar ez a nemzet, akkor lehetne szó arról, hogy ők is állandó kapcsolatok kiépitésén fáradozzanak velünk szemben. Egyelőre csődtömegnek tekintenek bennünket, amint a t. kormányt is. Ha megnézzük a pénzügyi, igazságügyi, belügyi politikát és az egyéb politikát, csak azt látja az ember, hogy ezt a szegény országot csődtömegnek tekintik, amelyből élni lehet, amelyet arcul lehet verni jobbról-balról, amelyet lehet rugdosni, amelylyel csinálhatnak azt, amit akarnak. Ugyanigy tettek velünk azok az ellenségeink, hiszen a világ hatalmai ezt a szerencsétlen kis országot, amelynek nem volt diplomáciai önállósága, — a magyar népnek önmagában tündöklő fénye odakünn nem volt ismeretes — csak ugy kezelték, mint Ausztriának valami kis részét s Nyugatmagyarország megosztását is részben ez magyarázza meg. Ezt koncnak tekintették egészen, koncnak dobták oda a háború napibéreseinek kifizetésére. Nem gondoltak ők semmiféle organikus okokra, nem gondoltak arra, hogy józanul mikép lehet cselekedni. Egyszerűen nem érdekelte őket ez az ország. Most kellene végre fokozott hazasze- retettel talán századok bűnét pótolni és csakugyan — amint Malasits t. képviselőtársain is megemlítette — egy okos, nagyon egészséges propagandával figyelmeztetni a világot arra, hogy van ám Magyarország is. Hiszen ha ki' 3ü