Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVII. kötet • 1925. november 26. - 1925. december 11.
Ülésnapok - 1922-473
u A nemzetgyűlés 473. ülése 1925. évi november hó 26-án, csütörtökön. san, talán csak nyelvbotlásból bírálják azt — amikor látják, hogy pár tétel szerepel itt katonai iskolák, tábori lelkészek és levente egyesületek részére forditandó kiadások címén. Bocsánatot kérek, ha ezek tényleg benne is vannak a költségvetésben, nekünk ezekkel nem szabad foglalkoznunk, hagyjuk ott, úgyis lesben áll az ellenség, nagy, drága pénzekkel fizetett kémeivel van tele ez a csepp ország, lesik minden megmozdulásunkat, figyelik minden egyes megnyilatkozásunkat és, ha itt, a nemzetgyűlésen hangzanak el egyes kijelentések, azokkal csak megerősítjük azokat a vádakat, amelyekkel minket ártatlanul hurcolnak a nagy nemzetek aeropágja elé. Bud János pénzügyminister ur expozéjában a következőket mondotta (olvassa): »Lehet olyan takarékosság is, amely veszélyes és végzetes az ország érdekeire.« Én nem tudtam volna — talán nem is mertem volna — ezt az axiómát megkockáztatni, azonban, ha a pénzügyminister ur ezt a tételt már tényleg felállította, ugy nekem ez a tétel nagyon kapóra jött, hogy ezzel alátámasszam mindazt, amit eddig mondottam és amit ezután mondani akarok. Vájjon lehet-e még egy más olyan tér, ahol a túlzott takarékosság annyira veszélyes és végzetes volna az ország érdekeire, mint amit ezen a téren épen a tanári és tanitói fizetésekkel szemben való takarékosság jelenti Ha van munkatér ezen a világon, ahol szükség van a nyugodt lélekre, a független anyagi életre, s arra, hogy az a tanár és tanitó egyébbel ne foglalkozzék, más cél ne lebegjen az ő lelki szemei előtt, mint egy nemzedéknek felnevelése s egy szerencsétlen ország ujabb pilléreiről való gondoskodás, akkor, ha ez igy van és ezt elismerjük, itt nekünk takarékoskodnunk nem lehet és a nemzet jövője, a nemzet boldogsága és Magyarország feltámadása bzeinpüiitjából nem is szabad. Jól tudom, hogy a kultuszminis ter ur szivét-lelket, egész létét és mindent feltesz erre a kockára, a hazaszeretet és a kultúra oltárára. Jól tudom, hogy nem rajta múlik és nem rajta keresztül történik, ami történik, de épen azért kötelességemnek tartom, hogy mint kormánypárti képviselő a helyeslés pecsétjét rányomjam ebben a kérdésben mindazokra az állításokra, amelyek ellenzéki pártok oldaláról elhangzottak, hogy igenis, nekünk a csatát meg kell nyernünk és ezt a szerencsétlen nemzetet és országot az ő mély, porig alázásából fel kell támasztanunk. Ezt azonban üres gyomorral, cafatos rongyokkal, éhes feleséggel és nyomorgó gyermekekkel, igen t. kultuszminister ur és igen t. Nemzetgyűlés nemcsak, hogy el nem érjük, de még csak meg sem közelitjük. Én tehát tisztelettel kérem, nem is a kultuszminister urat, — hisz rajta nem fordul meg — hanem mindazokat, akik ott állnak a magyar nemzet kormányhajójának rúdja mellett, hogy ezeket szívleljék meg és kezdjék az állami szükségletek kielégítését a kulturális tárcának legbővebb kezekkel való honorálásával. Nem minden alap nélkül mondotta annakidején a német államférfiú, Bismarck, hogy a franciákkal vivott csatát annakidején a néptanítók nyerték meg. A mi csatánkat meg is nyerhetjük, de el is veszíthetjük a néptanitókkal. Nekünk gondoskodnunk kell ennek a testületnek legtiszteségesebb megélhetéséről, hogy minden anyagi gondoktól függetlenül folytathassák nemzetfejlesztő és kultúrát épitő munkájukat. Amikor ezeknek elmondásával erre vonatkozólag immár befejeztem mondanivalóimat, nem tehetem, hogy ne mutassam meg még azt a nagy veszedelmet és nagy bajt, amely fenyeget bennünket és különösen fenyegeti — mert hisz nemcsak a tanítóknak vannak sérelmei — az iskolafentartó testületeket is. Az iskolafentartó testületek sérelme főleg abban áll, hogy az 1807. évi XXVII. te, amely kétoldalú szerződés az állam és az iskolafentartó testületek között. Az iskolafentartó testületeket nyilatkozattételre hívták fel annakidejében: hogy mennyivel képesek a tanitói fizetésekhez hozzájárulni. Meg volt állapítva a tanitói fizetések maximuma és a kettő közötti differenciát az állam vállalta magára. Ámde most mi történik? A tanitói fizetésekről szóló javadalmazási jegyzőkönyveknek ujabb és ujabb értékelésével a naturáliákat magasabbra és magasabbra értékelik, ugy a földeket, mint a terményeket, hogy annál kisebb legyen az állami hozzájárulás. Nagyon természetes, hogy ebben a kurtát nem a tanítóság huzza csupán, hanem az iskolafentartó testületek is, mert azt a differenciát, mely előáll az ujabbi és a régebbi értékelés között, az iskolafentartó testületek kötelesek kiegyenlíteni. Sőt, nemcsak ez történik meg, de — konkrét adataim vannak arra nézve, hogy az ujabb értékelés után a differenciát kifizettetik az iskolafentartó egyesületekkel és iriea; ; íliamíják. — ami már igazán kissé bosszantó — hogy a régi és ujabb értékelés közötti differenciát, mint rosszhiszeműen felvett összeget visszafizettetik, illetőleg lehuzatják a szerencsétlen páriák állami fizetési kiegészitéséből. Tudom, hogy a kultuszminister urnák ezekről tudomása nem lehet, sőt azt hiszem, hogy ezeket csak az igen túlbuzgó végrehajtó közegek csinálják. Nem akarom feltételezni, hogy rosszhiszeműen csinálják ezt, mert hiszen tudniok kellene, hogy a tanitók milyen anyagi körülmények közt vannak. Az iskolafentartó testületekre és az egyházakra különben is óriási teher szakadt. Óriási teher az iskolai épületek karbantartása, óriási teher főleg a tanitói nyugdíjhátralék, ami a békében állásonként 24 aranykorona volt, ma már a 24 aranykoronának ötszörösét kell fizetni, vagyis minden tanitói állás után 17 ezer korona helyett 85 ezer kcronát. Most méltóztassanak elgondolni, hogy 10—15—20, vagy mint Debrecenben 170 tanitó után milyen horribilis összegeket kell, hogy befizessenek, amire az iskolafentartó testületek majdnem képtelenek, tekintettel arra, hogy az állami adók és terhek horribilis magasságban vannak, s hogy ujabban megint a községekre hárítják át a betegápolási és gyermekvédelmi adóterheket, amelyek nagyon, de nagyon megsokszorozzák az eddigi terheket. Ismerek olyan iskolafentartó egyházat, ahol az egyház maga az ő kifejezetten egyházi szükségleteit minden egyházi adó nélkül is hordozni képes, ámde az iskolaterhek következtében köteles negyven vagy százpercentes egyházi adót is kiróni, ami természetesen felborulással fenyegeti az egyházi életet. A kultuszminister urnák az 1924 október hó 22-én tartott katholikus nagygyűlésen mondott amaz óhaja, hogy végre be kell következni a lelkek szanálásának is, igy nem következhetik be. Ez a lelkek szanálására semmikép sem alkalmas, mert ha nekünk lelkészeknek és tanítóknak ujabb terheket kell raknunk híveinkre, ebből csak az egyházi élet fölborulása, de semmiképen sem a lelkek szanálása következhetik be. A tanitók különleges sérelmei jobbára iskolafentartói sérelmek is. Ezek felekezeti különbség nélkül egyformán sújtanak mindnyájunkat és csak az a különbség lehet közöttünk,
