Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVI. kötet • 1925. november 10. - 1925. november 25.

Ülésnapok - 1922-465

A nemzetgyűlés 465. ülése 1925. évi november hó 12-én, csütörtökön. 93 mint 8 milliárd kiadást jelent az ország terhére. Mindig az a szempont kell, hogy szemünk előtt lebegjen, hogy egy tönkretett ország államfőjéről van szó, hogy egy tönkretett országot igazgatunk, és miért tegyük ki magunkat azoknak a kellemetlenségeknek, hogy például a kormányzó testőrségét a takarékossági bizottságnak kelljen lecsökkentemé. Tudjunk lemondok is lenni az ország ujjáépitése érdekében és ha tudunk lemondok lenni, akkor nem mehetünk el szó nélkül ezek mellett a súlyos tételek mellett, amelyek több mint 20 milliárd koronát jelentenek az ország pénzügyei szempontjából. A ministerelnöki költségvetés 30 milliárd 691 millió koronát tett ki. Az Országos Vitézi Szék — amelyet különösen szóvá akarok tenni — 643 millió koronánál több kiadást jelent az országnak. Ebben a pillanatban nem keresem, hogy milyen törvényes alapja van a Vitézi Széknek. Jól tudom, hogy a kivételes törvény alapján kibocsátott ministeri rendelet az alapja. Nagyon szerettem volna, ha mielőtt a Vitézi Szék kiépitésére került a sor, idehozták volna törvényjavaslat formájában a nemzetgyűlés elé, hogy mi is hozzáfűzhettük volna ehhez a törvényjavaslathoz megjegyzéseinket. így csak azt látom, hogy amikor a földbirtokreform végrehajtásáról van szó, vitézi telkeket alakítanak, — amint majd a földművelésügyi tárcánál lesz szerencsém rámutatni, hogy a Vitézi Szék földreformeljárás során az O. F. B.-nél maga kialkuszik egy kvantumot — hogy a Vitézi Szék terjeszkedik, hogy állatbehozatali, és egyéb üzletekkel foglalkozik. Épen ezért megengedhetetlennek tartom, hogy ezen a kedvezményeken kivül, amelyet élvez, még több mint 600 millió korona támogatásban is részesüljön. Találunk azután a ministerelnökségi költségvetésben informativ szolgálat és sajtó osztály címén több mint 5 milliárd korona összeget. Az i. cím ötödik rovata alatt a hazai kisebbségek és az idegenben élő magyar állampolgárok gondozására átalányként beállított több mint 6 milliárd összeget. A rendelkezési alap kitesz 5.950,000.000 koronát. Mind olyan tételek, amelyek súlyosan terhelik ennek az országnak dolgozó munkásságát és polgárságát, de amelyekre az ország igazgatása szempontjából semmi szükség nincs. Beszédem későbbi folyamán rámutatok majd arra, hogy milyen célokra fordítanám az ország szempontjából ezeket az összegeket, mert hangsúlyozom, nem az adózás ellen panaszkodom, amikor ezekről a kérdésekről beszélek — szívesen adózunk még többet is — ámde ezeket a befolyó jövedelmeket méltóztassanak produktiv célokra fordítani. Egyedüli kifogásom a költségvetés egyes tárcái ellen az, hogy ezeket az összegeket nem produktiv, hanem improduktív célokra fordítják. Ilyennek tekintem én a ministerelnök ur hatáskörébe tartozó különféle alapokat, amelyek több mint 10 milliárd koronát jelentenek. T. Nemzetgyűlés ! Ezek után rátérek a v

aliases közoktatásügyi tárca tárgj^alására. Már beszédem elején is rámutattam arra, amikor az egyes tárcákat osztályoztam, hogy a vallás- és közoktatásügyi tárcát a produktiv tárcák közé sorozom és megjegyeztem, hogy ez a tárca is meglehetős szerény elbánásban részesül pénzügyi tekintetben. Felfogásom szerint a közoktatásügyi tárca a legsúlyosabb tételekkel kellene hogy szerepeljen a költségvetésben. Hogyha csak a kultuszminister ur kijelentését vesszük is alapul, amely szerint több mint egy millió az analfabéták száma ebben a szerencsétlen kis csonka országban, akkor is ez arra kellene hogy sarkaljon bennünket, hogy minden áldozatot, minden anyagi erőforrást kimerítve ráfeküdjünk arra, hogy ezt az analfabéta-létszámot ne csak lecsökkentsük, hanem el is tüntessük. Szégyene az országnak, hogy millió számra lehet analfabétáról beszélni nyolcmillió magyar lakosság körében, és különösen szégyene kulturális állapotunknak az, hogy mégis, ennek ellenére, nem az a legfőbb és legelső törekvésünk, hogy ezt a kulturbotrányt valahogyan elimináljuk. Azt látjuk, hogy a költségvetés sem túlságosan törekszik erre. En nem vonom kétségbe a kultuszminister ur jóakaratát. (Rothenstein Mór : Én igen !) Nem tudom milyen erők hatnak közre, hogy hadseregünk és csendőrségünk létszáma és improduktiv kiadási tételek emésszék fel az államháztartás bevételeinek nagyobb részét, de súlyos mulasztásnak tekintem azt, hogy kultúrpolitikai téren ilyen szerény lépésekkel akarunk előrehaladni, mint amilyen szerény lépéseket jelentenek a költségvetésben jelentkező számoszlopok. Amikor a kultuszminister urnák az analfabéták tekintetében tett kijelentését alapnak elfogadjuk, — amiben nincs okunk kételkedni — akkor, ha kulturfölényünkről beszélünk, inkább hamut kellene hintenünk fejünkre, mert ilyen körülmények között kulturfölényünkkel hivalkodni vajmi furcsán és groteszkül hat. Ha azt látjuk, hogy a kultúra munkásait meglehetősen szerény tömegben engedik oda a kisdedek oktatására, ha azt látjuk, hogy elemi népoktatásunk ma is akként van kiépítve, hogy minden egyes tanítóra hivatalos kimutatás szerint 58 tanuló esik, szemben a magasabb iskolákban lévő 13—15 tanulóval, akkor kötelességem súlyosan megbélyegezni ezt a kultúrpolitikát és szabad nekem a mi mai közoktatásunkat úgyszólván alap nélküli felépítménynek "tekintenem. Amig az ország területén a népességi viszonyokhoz képest a közép és felsőbb iskolák fejlettek, addig az elemi iskoláknak és elemi iskolai tanítóknak hijjával vagyunk. Az ország jelentékeny részében, különösen ott, ahol a tanyarendszer van kifejlődve, valósággal sivárak és kétségbeejtők az oktatási viszonyok. Nemcsak hogy kevés az iskola, de sokszor düledező iskolában kénytelenek a tanítók tanítani és talán itt bosszulja meg magát az a közoktatásügyi politika, amely a békeévekben minden súlyt a nemzetiségi vidékekre helyezett és az iskolákon keresztül akarta a nemzetiségeket magyarosítani. Hozzá kell még tennem azt a szomorú tényt, hogy a tanitóság, amely a maga csekély létszámával is becsülettel teljesiti kötelességét a kultúra emelése, a nevelés és oktatás terén, egyik legrosszabbul fizetett alkalmazotti rétege a magyar államnak. Ha kezembe veszem és végignézem a státusrendezést, meg kell állapitanom, hogy a tanitó kezdő fizetése a státusrendezés után havonta 1,550.000 korona. Tizenöt évet kell keresztül vergődnie annak a szerencsétlen tanitónak, aki el akarja érni a havi kétmillió koronás fizetést. Lehetetlen állapot, — amint már beszédem elején is rámutattam erre a tényre — hogy nehéz milliárdokat, nehéz billiókat fordítsunk improduktív kiadásokra, oiyan célokra, ahol csak fényt és pompát akarunk mutatni akkor, amikor nincs elég iskolánk, nincs elég tanítónk és ami van, azt is ilyen sanyarú módon fizetjük. Ily körülmények között, ha ezeket a számokat látjuk, aligha lehet nyugodt lelkiismerettel kulturfölényről beszélni ugy, mint ahogyan szoktunk róla beszélni. Ami mármost a költségvetésnek számszerinti részét illeti, ebből azt látom, hogy a kultuszminister ur, ha meglátja is Magyarországon az analfabéták milliós számát, nem vonja le ennek a meglátásnak szükségszerű konzekvenciáját. A tárca költségvetése szerint ugyanis az elemi iskolákat a felsőbb iskolákhoz viszonyítva, jelentéktelenebb összegeket fordit az elemi iskoláztatás céljaira, mint a felsőbb iskolák számára. Már pedig, ha meglátjuk azt a szomorú tényt, hogy ! egymillió analfabéta él ebben a szerencsétlen És