Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVI. kötet • 1925. november 10. - 1925. november 25.
Ülésnapok - 1922-465
88 A nemzetgyűlés 465. ülése 1925. évi november hó 12-én, csütörtökön. nak újból való felépítésére, tehát : produktiv célokra. Csak természetes azután, hogy amikor a pénzügyminister ur az egész gazdasági életet, az egész hivatalos apparátust igy látja a leghelyesebben és a legcélszerűbben felépítettnek, akkor adózási rendszerünk kiépitése tekintetében is, amint a költségvetés mutatja, azt látja célszerűnek, hogy az adók tekintélyes része, azok elenyészően csekély részétől eltekintve, közvetett adóként folyjék be. Az csak természetes, hogy e pénzügyi és gazdasági koncepció mellett a pénzügyminister ur nem gondol arra, hogy lehetne egészen más adózási rendszert is megvalósítani, nem gondol arra, hogy bevételünk egész megfordított arányban is lehetne a közvetett adókkal, nem gondol arra, hogy elsősorban a nagy vagyont, az akár gyáripari, akár földbirtokbeli, akármilyen kapitalista nagyvagyont fogja meg, hanem ezt a véresen igazságtalan adózást kiterjeszti a legalsóbb néprétegekre, amelyeknek mindennapi betevő falatját drágitja meg a fogyasztási adó révén. Nem mondom én azt, hogy másutt is, tönkrement és a háború következtében széttépett gazdasági életű országokban szintén nem volna- fogyasztási adó, csak azt mondom, hogy az a miénkhez hasonló arányban úgyszólván sehol az egész világon nincs kiépítve. No, de hát a pénzügyminister ur ezt jónak látja és természetes, hogy ha kritikai megjegyzésekkel kisérjük ezt az egész koncepciót, amelyet a pénzügyminister ur itt felépített, akkor ellenünk elsősorban azt az érvet emeli, hogy nem értünk a pénzügyekhez. T. Nemzetgyűlés ! Egy pár kérdésnél már jeleztem véleményemet, de továbbmegyek és folytatom, hogy körülbelül mik azok a dolgok, amelyeket én helyeseknek látok. Felfogásom szerint az állami élet célja az állam minden egyes polgára gazdasági és kulturális érdekeinek szolgálata, még pedig olyan értelemben, hogy e gazdasági és kulturális érdekszolgálat felölelje a legalsóbb társadalmi rétegektől kezdve az összes osztályokat. Nem tudom én azt helyes, célszerű, okos kormányzati politikának elképzelni, amely negligálja, amely figyelmen kivül hagyja a legalsóbb néprétegeket és csak a felső társadalmi rétegekre, a vagyonosabb társadalmi rétegekre helyezi a fősúlyt, abból a szempontból, amit már előbb emiitettem. Ennek a gondoskodásnak, amelyről szólottam, kifejezésre kell jutnia az anyagi jólétben, kifejezésre kell jutnia a legalsóbb társadalmi rétegek gyámolitásában és anyagi jólétének fokozásában. Mostmár ha nézem a költségvetést, megállapítom, hogy a költségvetésnek tulaj donképen ezt a célt kellene szolgálnia és a költségvetések hű kifejezőjének kellene lennie ezeknek a törekvéseknek, hiszen ebből logikusan következik a gyöngék kímélete és a vagyonilag erősek megterhelése. Logikusan következik ebből az az elgondolásom, hogy az állami bevételeknek legalább is jelentékeny része produktív célokra fordítandó. Ez a felfogásom az állami élet céljáról. Ha azután ebből a szempontból nézzük az államháztartást, ugy érezzük, hogy nekünk igenis jogunk van kritizálni és jogunk van megmondani a pénzügyminister úrral szemben a mi felfogásunkat. Mi ugyanis ugy látjuk, ha pregnánsan körül akarjuk határozni, miként nézzük a költségvetést, hogy ez a költségvetés hű tükre az ellenforradalmi berendezkedéseknek. Az a politikai irányzat, amely most nyeregben ül, nem tanult a múltból és az egész államháztartás életében ugyanazt a kisded játékot folytatja, amelyet itt a háború előtti időkben folytattak. Úgy látjuk, hogy ez a kormányzat ebben a gondolatban kíméletlenül ki akarja építeni politikai és gazdasági koncepcióját, azt a rendszert, amely fennállott ugyan már Magyarországon, de amelyet a háború és a forradalmak alaposan megtépáztak. Beszédem folyamán szándékom minden egyes tárcát kritikai megjegyzésekkel kisérni. Mielőtt azonban ezt tenném, a költségvetéssel szemben néhány megállapításra kívánok szorítkozni. A költségvetésben feltűnő a nagy tisztviselői apparátus és különösen feltűnő ennek a tisztviselői apparátusnak szaporodása a központi igazgatásnál, de még feltűnőbb az, hogy összehasonlítva ezt a tisztviselői apparátust a békebeli létszámmal, azt látjuk, hogy ebben az apparátusban a magas rangban lévő tisztviselők egész hadserege van a békebeli létszámhoz viszonyítva. Méltóztassék csak elképzelni, mit jelent az ország gazdasági élete, az ország terhei szempontjából, hogy pl. az állami közigazgatásban 80.791 tisztviselőt és egyéb alkalmazottat találunk. Ha ehhez a számhoz hozzávesszük az üzemi tisztviselőket és a segédalkalmazottakat, valamint a nyugellátásban részesülőket, akkor kiderül, hogy a tényleges szolgálatot teljesítő és a nyugellátásban levők teljes száma a honvédség legénységét ide nem számítva 272.000, vagyis az ország" minden 30-ik lakosára jut egy-egy állami alkalmazott vagy nyugdíjas. Ha ezeknek a családtagjait is számításba vesszük és általában négy tagúnak vesszük a tisztviselői családot, akkor kiderül, hogy ebben az országban minden öt lakos kénytelen eltartani egyegy közalkalmazottat, illetőleg közalkalmazott családtagját. Ha a honvédségi legénységet is számba vesszük, az arány ismét rosszabbodik, amennyiben az ország minden négy lakosa saját megélhetésén kivül egy-egy állami alkalmazott megélhetési költségeiről is kénytelen gondoskodni. Ez az országnak olyan terhet jelent, — különösen ha nem tévesztjük szem elől, amit az előbb mondottam, t. i. a központi igazgatásban levő magasrangu tisztviselők hadseregét, amelyet ez az ország nem bir el, —hogy nem is hiszem, nem is tudom elképzelni, hogy volna még egy ország Európában, ahol aránylag ilyen nagy tisztviselői apparátussal dolgoznának, mint nálunk. Hangsúlyozom, hogy ezek a kijelentéseim nem a tisztviselők ellen irányulnak és amint beszédem későbbi folyamán szó esik a tisztviselő-kérdésről, ott kifejtem felfogásomat. Most csak rá akarok mutatni arra, hogy az ország il> r en apparátust nem bir el. A másik dolog, amit a tárcák tárgyalása előtt meg akarok állapítani az, hogyha csak ugy darabosan nézzük és hasonlítjuk össze a tárcákat, azt látjuk, hogy a tárcák kiadásainak jelentékeny része improduktív célokat szolgál. Ha nézem például a belügyi, honvédelmi és igazságügyi tárcákat, amelyeket nem tekintek nemzetgazdasági szempontból túlságosan produktiv tárcáknak és szembe állítom velük a vallás- és közoktatásügyi, a földmivelésügyi, kereskedelemügyi és népjóléti tárcákat, amelyeket produktiv tárcáknak tekintek, akkor a következő eredményekre jutok. A három első tárca kiadásai, leszámítva az ezeknél a tárcáknál mutatkozó bevételek végösszegét 2,982.247,774.000 korona, ezzei szemben az utóbb felolvasott négy produktív tárca kiadásai 1,865.376,661.000 korona, tehát több mint egy billió koronával kevesebb, mint az improduktiv célokat szolgáló tárcák kiadási tétele. Ha azután azt nézzük, hogy mennyibe kerül az egyik és a másik tárca az ország lakosságának fejenként, akkor meg kell állapítanom, hogy míg a produktiv tárcák kiadásaiból az ország lakosságát fejenként 233.000 korona terheli, addigaz improduktív tárcák kiadási tétele fejenként 372.000 koronával terheli az ország minden egyes lakosát. Ezt a terhet, az improduktiv céloknak ezt a szolgálatát, ezt az apparátust ez a tönkretett és megcsonkított ország nem bírhatja el. Végzetes szerencsétlenség a kormányzat részéről, hogy ennek
