Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVI. kötet • 1925. november 10. - 1925. november 25.

Ülésnapok - 1922-464

A nemzetgyűlés 464. ülése 1925. ügyi és népjóléti ministerrel egyetértően, a budapesti munkásbiztositási biróságnál működő birák és kezelő- és segédszemélyzet létszámát megfelelő mértékben szaporítsa.« T. Nemzetgyűlés ! Ha már a betegsegélyzőpénztár kérdésénél tartunk, nem mulaszthatom el az alkalmat, hogj^ az autonómia kérdésének is ne szenteljek pár pillanatot. Már többször esett szó szó a Nemzetgyűlésen a betegsegélyzőpénztárak autonómiájáról. A betegsegélyzőpénztárt tulaj donképen a munkásoktól és a munkáltatóktól beszedett járulékokból tartják fenn, ennek következtében elvitázhatatlan ennek a két félnek joga és kötelessége ezt a betegsegélyzőpénztárt kormányozni, közigazgatni. Semmiféle jogcíme nincs sem az államnak, sem más valakinek arra, hogy egy ilyen intézmény autonómiáját elvegye csupán hatalmi szempontból és azért, hogy abba a betegsegélyzőpénztárba a maga kreatúráit ültesse bele. Mert nem tudom máskép megmagyarázni azt, hogy elvették az autonómiát, mint azzal, hogy szükség volt arra, hogy onnan az embereket kidobják és más embereket ültessenek be. Lehetetlenség, hogy azokat az embereket, akik ezt a pénztárt "felépítették és felvirágoztatták, (Klárik Fe rené : Megcsinálták, megteremtették, mert a kormánynak semmi köze nem volt hozzá !) és olyanná tették, mint amilyen, hogy épen azokat az embereket, akiknek meg volt a gyakorlatuk, a szociális érzékük annak a pénztárnak vezetéséhez, a pénztár ügyeinek intézéséhez és fejlesztéséhez, eltávolítsák. (Klárik Ferenc : Feleletet töltöttek ott azok az emberek ! Mégis kidobták őket !) Elnök : Kérem a képviselő urat, méltóztassék csendben maradni ! (Klárik Ferenc : Az embert elfutja a méreg !) Az semmit sem változtat a helyzeten, a képviselő urnák mégis csendben kell maradnia S Bâtiez Gyula : Ez volt az egyetlen ok arra, hogy a betegsegélyzőpénztár autonómiáját elvegyék s most egyszerűen a legközvetlenebbül érdekelt felek hozzászólása nélkül vezetik és irányítják azt a betegsegélyzőpénztárt. Volt és van még egy másik ilyen intézmény is. A Ferenc József kereskedelmi kórház az országban lévő ilyen szociális intézmények közül a legszebb. A háború előtt és alatt is olyan hivatást töltött be ez a kereskedelmi kórház, amely hivatást bizony az államnak kellett volna betöltenie. A hadbavonultak családjait segélyezte, egész csomó keresőnélküli családot ellátott orvossal, gyógyszerrel, pénzbeli segítséggel. Ennek a kórháznak autonómiáját is elvették, az ott gyakorlatot szerzett orvosokat és igazgatókat egy hatalmi gesztussal eltávolították és más embereket ültettek a helyükre. Miért? Ez sem történt más okból, mint a kerületi munkásbiztositópénztárnál : szerintem csak azért, hogy kreatúráikat beültethessék ezekbe az intézményekbe. 1919-ben és 1920-ban az akkori újjáéledés hatása alatt talán meg lehetett ezt tenni, — de ezzel csak menteni lehet magát a cselekedetet és semmi indok sincs, amivel menteni lehetne azt, hogy még mindig nincs visszaadva ezeknek az intézményeknek az autonómiája. Lehetetlen állapot, hogy azoknak a munkásembereknek és azoknak a munkáltatóknak, akik a járulékokat oda befizetik különösen azoknak a munkásoknak, akik nemcsak a járulékokat fizetik be, hanem érdekelve is vannak azokban az intézményekben, testileg, lelkileg, egészségügyileg, életileg — ezeknek vezetésébe ne legyen beleszólásuk. Feltétlenül szükségessé válik, hogy adják vissza ezeket az intézményeket a maguk hivatásának és adják vissza ezeknek vezetését azoknak a faktoroknak, akiket ez méltán megillet. Erre vonatkozólag is egy határozati javaslatot kívánok benyújtani (olvassa) : »A nemzetgyűlés utasítsa évi november hó 11-én, szerdán. 73 a munkaügyi és népjóléti minister!, hogy a kerületi munkásbiztositópénztárak és a Ferenc József kereskedelmi kórház autonómiáját, ami az 1907. évi XIX. t. c-ben gyökerezik, állítsa vissza.« Szóvá tették már a nemzetgyűlésen, hogy meg kell könnyíteni a munkahelyek megközelítését azok számára, akik a környéken laknak, de munkahelyük a fővárosban van. Azt hiszem, erre nem kell sok szót vesztegetnem, illetőleg nem kell bizonyítanom azt, milyen fontos érdek fűződik ipari, kereskedelmi és városfejlődési szempontból ahhoz, hogy a környéken lakó tisztviselők, a környéki községekben lakó munkások a fővárost könnyen és olcsón megközelíthessék. A lakáskérdéssel kapcsolatos az, hogy a fővárosból, tehát a centrumból a tömegek minél szélesebb körben terjeszkedjenek ki a perifériákra. Ez meg is történt. Nem olyan régi időtől kezdve nagy fejlődést mutatott a környéki községek szaporodása és kiépülése. Itt van Újpest, Kispest, Erzsébetfalva, Soroksár és több más község, amelyek környékezik a fővárost. Ezekben a községekben ezrével laknak fővárosi, állami és magántisztviselők, munkások, kereskedők és iparosok, akik ott kint vettek egy kis házat, vagy egy kis telket és azon építettek maguknak egy kis házat, ellenben a, munkahelyük, a műhelyük a fővárosban van. Érdekében áll a fővárosnak, az államnak, de ennek a nagy társadalmi kategóriánaK is az, hogy minél olcsóbbá tegyük számukra a villamos és vasúti közlekedést, hogy ezzel megkönnyítsük számukra a főváros megközelítését. Ezzel szemben a vasúti tarif át, a heti vagy havi jegyek árát a magyar államvasút felemelte, tehát ezzel, — hogy ugy mondjam, — elvágta az életerét a budapest-környéki községek és a főváros lakosságának és megnehezítette ezeknek a nagy társadalmi kategóriáknak a főváros megközelítését. Szükséges általános közgazdasági szempontból is, hogy az ezekben a községekben lakó tisztviselők és munkások minél olcsóbban juthassanak a fővárosba, ezért tehát errevonatkozólag a következő határozati javaslatot nyújtom be (olvassa) : »A Nemzetgyűlés utasítsa a kereskedelemügyi ministert arra, hogy az ipar és a munkalehetőség fejlesztése érdekében adjon utasítást a Magyar Államvasút igazgatóságának, hogy az ipari körzetekben, a fővárosban és környékén alacsony díjszabású munkás vasúti jegyeket bocsásson ki.« (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Még egy nagyon fontos kérdés, amiről nagyon ritkán esik szó a törvényhozás házában, a fiatalkorú munkásoknak alkalmazása és életsora. Félreértések elkerülése végett hangsúlyoznom kell, hogy itt nem a tanoncokról van szó, hanem a tényleg fiatalkorú munkásokról. Ismeretes, hogy a textilgyárakban, a selyemgyárakban és a dohánygyárakban és hasonló üzemekben százával alkalmaznak fejletlen, fiatal leányokat és fiukat. Magyarországon nem igen rendelkezünk olyan törvénnyel sem, amely biztosítaná e fiatal, csenevész munkásseregeknek jogait a munkáltatók kizsákmányolásával szemben. Ezek a szerencsétlen ifjúmunkások és gyermekek — hogy ugy mondjam •— teljesen ki vannak szolgáltatva a kapitalista érdekhaj hászásnak. Volt aikalmam, nem egyszer, meggyőződni arról, hogy pl., bár az 1884. évi ipartörvényben a 14 vagy 16 éves kor volt meghatározva, mint olyan korhatár, amelynél fiatalabb munkásokat vagy munkásnőket gyárakban alkalmazni nem volt szabad, mégis százával alkalmazták és alkalmazzák ma is ezeket az ifjú leány- és fiúgyermekeket ezekben a gyárakban. Számtalan esetben volt alkalmam meggyőződni arról, hogy amikor az iparfelügyelő el akart menni a gyárat megvizsgálni, először természetes dolog volt, hogy bejelentette a gyár igazgatóságánál küldönc, átirat vagy telefon üt-