Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVI. kötet • 1925. november 10. - 1925. november 25.

Ülésnapok - 1922-463

A nemzetgyűlés 463. ülése 1925 tott 15 percnyi időmet meg fogják zavarni, tisztelettel kérem a nemzetgyűlés engedélyét, hogy a házszabályokban engedélyezett 15 percen túl még 15 percig vehessem igénybe a t. nemzetgyűlés figyelmét és türelmét, mint megtámadott és védekező fél. Elnök : Felteszem a kérdést, méltóztatnak-e hozzájárulni ahhoz, hogy a képviselő ur beszéde ideje 15 perccel meghosszabbittassék? (Igen ! Nem !) Kérem azokat a képviselő urakat, akik az engedélyt erre megadják, sziveskedjenek felállani. (Megtörténik.) Kisebbség. A ház nem adta meg az engedélyt, a képviselő urnák, tehát 15 perc alatt kell megtennie felszólalását. Lendvai István : T. Nemzetgyűlés ! Mielőtt a nemzetgyűlés elnökéhez a Szózat című napilapban intézett nyilt levelem motiválásához hozzáfognék, kötelességemnek tartom, hogy két dolgot a nemzetgyűlés és a nemzet nyilvánossága előtt leszögezzek. Az egyik dolog az : lehet, hogy a nemzetgyűlés többségének talán az én általam megirt nyilt levél hangja nem volt teljesen megfelelő, (Felkiáltások jobbfelől : Talán?) talán túlságosan élesnek találtatott azokhoz az érzelmi és etikai motívumokhoz, amelyek lelkiismeretem parancsszavával kényszeritették ennek a nyílt levélnek megírására, de azt hiszem, hogy felszólalásom további része eléggé meg fogja világítani azt a lelkiállapotot és hangulatot, amely még talán az erőteljesebb hangot is érthetővé teszi részemről. A másik dolog, amit különösen hangsúlyozni szeretnék, az, hogy abban a nyilt levelemben nem személyes támadást követtem el, nem azt akartam elkövetni. Nyilt levelem szövegében nyíltan meg van irva az, hogy semmiféle személyes indok engem nem vezet, meg van irva az, hogy nekem fáj legjobban, hogy Tisza István és Návay Lajos emléktáblájával megtörtént az, amit szóvátettem, nekem fáj legjobban az, hogy ami az emléktáblával történt, az épen, a nemzetgyűlés elnökének hozzájárulásával és rendelkezésével történt, de méltóztassanak megengedni valakinek, aki talán nagyritkaság lehet ebből a tekintetből a mai szomorú világrendben, tessék megengedni annak a valakinek, aki elvekért és meggyőződésekést harcol, azt a kijelentést, hogy soha személyeket, mint személyeket, azért, mert ilyen vagy olyan személyek, soha nem támadott, személyeket mindig azért tett felelőssé, mert bizonyos elveket képviseltek, méltóztassék megengedni azt a kijelentést nekem, hogy a tulajdon édesapámmal is szembeszállanék, ha az én elveimmel szemben állni látnám őt, s bár mint édesapámat tisztelném és becsülném, de kénytelen lennék az elvek harcában vele szembe helyezkedni. Méltóztassék most megengedni, hogy megmotiváljam ezt az én nyilt levelemet. Az elmúlt vasásnapon a kalocsai ébredő magyarok csoportja meghívására megjelentem Kalocsa városában. Megjelentem abban a városban, amelyben húsz esztendővel ezelőtt magam is, mint diák jelen voltam. Megjelentem abban a városban, amelyről bizonyára és kétségtelenül a nemzetgyűlés igen t. elnökének kell, hogy mélységes diákkori emlékei legyenek, megjelentem ott azért, hogy elmenjek a kalocsai temetőbe és gyászbeszédet mondjak ott a 18 ellenforradalmi vértanú sirja felett. Annak a 18 ellenforradalmi vértanúnak emléktáblája éppen annak a kalocsai jezsuita gimnáziumnak falában van, amelynek falai között a nemzetgyűlés elnöke is nevelkedett. Azelőtt az emléktábla előtt ott vannak még azok a fák, amelyekre annakidején Szamuelli Tibor, a maga személyes jelenlétében és parancsára 18 becsületes, derék magyar embert felköttetett, megtorlásul azokért az irtózatos bűnükért, hogy nem voltak hajlandók megtagadni az Ur Jézust egy idegen faj Istene, a Jehova kedvéért, nem NAPLÖ, XXXYI. évi november hó 10-én, kedden. 41 voltak hajlandók a keresztény magyar édesanyjuk becsületes nevelését megtagadni, holmi uj ideológiák kedvéért, nem voltak hajlandók a maguk becsületes családi tűzhelyét a szabadszerelem tébolyával beszennyeztetni, s nem voltak hajlandók azért^ mert akkor az a parola adódott ki, hogy minden a mienk, és testvérek vagyunk mindnyájan, az ő becsülettel, az ő tiz körmükkel összekapart vagyonkájukat naplopók, rablógyilkosok és hóhérok kezére adni. S akkor ott állott a felett a sir felett csekélységem, aki ugy érzi, hogy a halottaknak még több igazmondással tartozunk, mint az élőknek, s ott azoknak a halottaknak sirja felett kénytelen volt azt érezni, hogy nemcsak gyásszal és fájdalommal kell odamennünk,, hanem egyúttal mélységes szégyenkezéssel is és bűnbánó vezekléssel. Mert ha azok a halottak onnan felszólalhatnának, akkor joggal azt kérdezték vo'na : miért jöttök ti hervadandó virágkoszorúval hat esztendővel ami vértanú halálunk után, ahelyett, hogy a Kárpátok felszabadult koszorúját tudnátok már egyszer odahelyezni a mi sirunk köré, miért, miért jöttök ti ide szavakkal és virágokkal, mikor azt kell látnunk, éreznünk és tudnunk, hogy ugyanaz az idegen faj, amely a történelmi Magyarországra történelmileg legnagyobb katasztrófáját zúdította rá, s amelyből a mi szadista hóhérunk is kisarjadzott, az a sirunk felett is, hat esztendővel a mi ellenforradalmi, vértanúhalálunk után is ma jólétben él és dőzsöl akkor, amikor testvéreink, apáink, anyáink kétségbeesve sirnak, szenvednek és nyomorognak itt. Méltóztassanak megérteni az én lelkiállapotomat, mikor onnan Kalocsáról a vonat elvitt és a kunszentmiklósi állomáson az Uj Nemzedék című, szélsőségesnek igazán nem mondható keresztény magyar újság került a kezembe s nekem azt kellett abból olvasnom, hogy itt Tisza István és Návay Lajos emléktábláján valami változtatás történt, tisztán azért, hogy meg legyenek elégedve, hogy ne zavarják a Nemzetgyűlés harmóniáját azok, akik annak a Károlyi-korszaknak és annak a bolsevista korszaknak a csatlósai, ittmaradott hivei és helytartói, amely Károlyi-korszaknak első dolga volt a nemzetnek azt a nagy férfiát, Tisza Istvánt eltenni láb alól, s amely bolsevista korszaknak ezer és ezer más vértanú kivégzése mellett egyik bűncselekménye az volt, hogy Návay Lajost, az országgyűlésnek szintén volt elnökét, eltette lábalok T. Nemzetgyűlés! Méltóztassanak megengedni, hogy megmondjam azt is, hogy nemcsak az zúdult Telem akkor onnan a kalocsai temető földje alól, hogyha ime azokkal szemben, akik felelősek a mi vértanúhalálunkért, ilyen nagy kímélet mutatkozik hat esztendővel a mi vértanúhalálunk után, érdemes volt-e nekünk meghalnunk, érdemes volt-e életünket odaadnunk, érdemes volt-e a bátorságban odáig mennünk, hogy az életünket se sajnáltuk odaadni, hogy aztán hat esztendő múlva egy keresztény, nemzeti jelszavak jegyében összeült nemzetgyűlés elnökének, vagy a nemzetgyűlésnek magának ne legyen legalább az a bátorsága, hogy a pribékjeinkről meg merje mondani azt, hogy pribékek, olyan nyíltsággal és bátorsággal, mint amilyen nyíltsággal mi ellenforradalmi halottak akkor, amikor még éltünk, meg mertük nekik mondani, mert ha nem mondottuk volna meg nekik, nem adtak volna bennünket kötélhalálra. De még valamit éreznem («ellett t. Nemzetgyűlés, azt, hogy ha arra az emléktáblára, amelyre valóban szükség volt, amelyet valóban már régen fel kellett volna állítani, nyomban az a felírás vésődött volna, hogy azok az idők, amelyekben egy Tisza István grófnak, egy Návay Lajosnak és annyiaknak, magyaroknak el kellett putztulniok, forradalmi idők vol%