Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVI. kötet • 1925. november 10. - 1925. november 25.

Ülésnapok - 1922-472

440 A nemzetgyűlés 472. ülése 1925. évi november hó 25-én, szerdán. ur a tanítók ügyét előhozta, a szociáldemokrata párt részéről éles közbeszólások hangzottak el. (Malasits Géza : Hogyne ! Egy csendőrkáplár többet kap, mint egy tanitó!) Kedves képviselőtársam, magam is tisztában vagyok azzal, hogy Magyarország nemcsak a tanítóit, hanem egyáltalában a tisztviselőit sem tudja ugy fizetni, mint ahogy szeretné. Tudnók mi fizetni tisztviselőinket, ha nem kellene azt az egy darab kenyeret, melyet egynek szánunk, három részre osztani! De méltatlanul érte épen a kultuszminister urat az a támadás, mert hiszen, ha az urak informálódnak, maguk a tanítók, a tanítóság vezetői is el fogják önöknek mondani, hogy épen a kultuszrninister ur volt az, aki a legvégsőkig harcolt azért, hogy a tanítóság érdekeit a státusrendezés alkalmával az egész vonalon megóvja és megvédje. így történt az, hogy az összes státusok között a legkisebb sérelem a tanítóságot érte. Midőn ezt leszögezem, mégis azt a kérésemet adresszálom a kultuszrninister úrhoz, kövessen el mindent, és kérem a pénzügyminister urat is találjon utat-módot, lehetőséget arra, hogy ezek a sérelmek, amelyek mégis becsúsztak és amelyek, mint a sérelmeknek egyrésze a tanítóság vállaira nehezednek, kiküszöböltessenek Midőn erre a kultuszrninister ur figyelmét felhívom, egyúttal figyelmébe ajánlok egy másik kérdést is, amelyet az államháztartás megterhelése nélkül is keresztül lehet vinni. A múlt esztendőben egy napirend előtti felszólalással kapcsolatban kérdést intéztem a pénzügyminister úrhoz, vájjon hajlandó-e engedni abból a merev álláspontjából, amellyel eddig valahányszor a község, vagy a felekezet, az egyház, tehát az iskolafentartó megszavazott valami segélyt, vagy pótlékot a saját tanítójának, hogy ezzel egy szintre emelje a felekezeti tanitó fizetését az állami tanitó fizetésével, a pénzügyi kormányzat az államsegélyből ezt azonnal levonta. Arra kértem a pénzügyminister urat, legyen szives, engedjen ebből a merevségéből és a pénzügyminister ur ki is jelentette, hogy ha ez a pótlék, vagy segély nem haladja meg az állami tanítók fizetésének szintjét, akkor hajlandó abba belemenni, hogy ezt az államsegélybe ne számitsák bele. A gyakorlatban azonban az történt, hogy az egyházak, a községek hiába akartak segíteni tanítóikon, mert valahányszor segíteni akartak, mindannyiszor az állam mindjárt levonta az államsegélyből az illető segítséget. Én azt mondom, hogy az egyforma munka egyforma fizetést kivan és arra kérném a kormányt — mert legegyszerűbben igy lehetne megoldani a kérdést — mondja ki, hogy az összes iskolafentartók az^ állami fizetéssel legalább is egy szinten lévő fizetést tartoznak adni tanitóiknak és valahányszor valami javítás, vagy emelés történik a fizetések tekintetében, abból automatice következzék mára kötelesség az iskolafen tartókra, hogy ezt ők is szintén megadják. De ha a felekezeti autonómia sérthetetlenségére való tekintettel a kormány ezt nem volna hajlandó megtenni, akkor engedje érvényre jutni a praxisban legalább azt az elvet, amelyhez a pénzügyminister ur tavaly hozzájárult, hogy a községek legalább maguktól, önszántukból hozhassanak áldozatot és egyenlíthessék a tanitóság fizetését. Csak ezen az utón látom a lehetőségét azon kérdés megoldásának is, amely a tanítóságot annyira foglalkoztatja: a kán torkérdés megoldásának. A kántorkérdéshez nagy Magyarországon sem mertek hozzányúlni, mert nagy teherrel van összekötve, és mert lehetetlen az államtól várni, hogy a kántori és a tanítói fizetés elválasztásával az egész terhet ajz állam vállalja magára. Itt a felekezeteknek és az iskolafentartó községeknek ki kell venniök a maguk részét, de én csakis azon az utón látom megoldhatónak a kérdést, hogy az állam ezen a téren engedjen merev álláspontjából és ne szállitsa le az államsegélyt azonnal, ha az iskolafentartók ezen a téren bizonyos áldozatot vállalnak magukra. T- Nemzetgyűlés! Befejezésül még csak egy kérdést akarok érinteni, amelyet a kultuszrninister ur figyelmébe ajánlok. Ez az egyetemi oktatás egy részének, mégpedig az orvosképzésnek a kérdése. Tudjuk azt, hogy a közkórházakban ma 15 ágy^ után vehetnek fel csak egy úgynevezett cselédkönyves orvost, már pedig a professzorok szerint, hogy annak a eselédkönyvezésnek, tehát gyakorlatoz ásnak tényleg értelme is legyen, öt ágy után kellene engedélyezni egy cseléd könyves orvost. Ma az a helyzet, hogy a főváros nemhogy szaporította volna az alkalmat a gyakorló orvosok elhelyezkedésére, hanem még néhány kisebb kórháztól meg is vonta jogot, hogy cselédkönyves orvosokat alkalmazhassanak. így az a helyzet állott be, hogy az egyetemi fakultást elvégzett szigorló orvosok nem egy, hanem másfél, esetleg két év alatt jutnak ahhoz, hogy gyakorló évüket letölthessék. Arra kérem a kultuszrninister urat, hogy törekedjék arra, hogy legalább a régi statusquo ante állittassék helyre ebben a kérdésben. A másik kérdés, amit a kultuszrninister ur figyelmébe ajánlani bátorkodom, egyetemeinken a hallgatóság eloszlásának kérdése. Kéthly Anna t. képviselőtársam azt a tételt állította fel, hogy néhány egyetemünk üres és azért nincs értelmük az egyetemeink fen tartásával járó nagy áldozatoknak. Annyiban van valami igazság t. képviselőtársam állításában, hogy tényleg vannak vidéki egyetemeink, amelyeken vannak tanszékek, amelyek alig birnak egy-két hallgatóval, viszont a budapesti egyetem mamut-egyetem, ahol egyegy tanszék tulsok hallgatóval rendelkezik, úgyhogy szinte lehetetlenség, hogy a hallgatók megfelelő kiképzést nyerjenek. Én ezt a kérdést nagyon egyszerűen látom megoldhatónak és pedig az által, ha követnők az osztrák példát a hallgatók rajonirozásával. Tudom, hogy a tanítási szabadsággal összefüggésbe van a tanulhatási szabadság is és bajos rést ütni azon az elven, hogy a hallgató ne azt a professzort hallgassa, akit akar és ahol akarja. Szerintem azonban a tanulók eloszlásának bizonyos irányt szabni már a kultuszkormány feladata és a lehetőség is fenforog arra nézve, hogy ezt keresztül is vitessék. Azt ugyan nem lehetne megtenni, hogy kötelezzük a hallgatót arra, hogy saját rajonjának egyetemére iratkozzék be, de pl. a tandíj- és menzakedvezményeket, továbbá a stipendiumot ahhoz lehetne kötni, hogy az illető saját rajonjának egyetemére iratkozzék be, ha pedig ez nem használ, tovább lehet menni egy lépéssel, ki lehetne mondani, hogy beiratkozhatik mindenki más egyetemre is, mint arra, amelyik saját rajonjába van, azonban csak az egyetemi tanácshoz beadott folyamodvány utján. Szóval megnehezíteném a szabad válogatást az egyetemek terén és igy mégis megjelölném azt a vonalat, azt az irányt, amelynek utján a hallgatóságnak bizonyos egészséges eloszlása bekövetkeznék, fgy lenne minden vidéki egyetemnek hallgatója és a gyakorlati tudományok terén, a gyakorlati tanszékeknél éppen a hallgatók eloszlása által sokkal inkább kifejlődnék a lehetősége a fokozottabb gyakorlati kiképzésnek. Amikor ezeket a szempontokat a közoktatásügyi kormányzat figyelmébe ajánlom, mivel bizalommal viseltetem a kultuszrninister ur személye és kulturprogrammja iránt, a kultusztárca