Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVI. kötet • 1925. november 10. - 1925. november 25.

Ülésnapok - 1922-470

334 A nemzetgyűlés 470. ülése 1925. get lát, demagóg-iát keres és forradalmi törekvést kutat: nem látja azt, hogy mi folyik ebben az országban ? Nem tudja e, hogy micsoda mesterkedések és megmozdulások történnek 1 Kérdeznem kell, hogy ezekkel a jelenségekkel szemben a t. kormányzat vak 1 Ezt nem hinném. Kell annyi politikai előrelátásának és világos látásának lennie, hogy ha itt bármi cim alatt mozgolódások történnének, azoknak végcéljaival tisztában legyen. Tiltakozunk a Nemzetgyűlésben az ellen a politika ellen, amely struccpolitikának bélyegezhető, amely a homokba dugja a fejét és a legveszélyesebb jelenségekkel szemben nem találja meg azt a kormányzati energiát, amelyre szüksége van. El kell némitani ezeket a kisérleteket, nem kell azokat felbátorítani, nem kell hagyni, hogy azok a felelőtlen érzésű politikusok mindenütt mesterkedve és szervezkedve ilyen végzetes helyzetet idézzenek elő. Még egy kérdést kell felvetnem. Én csak azt láttam és az újságok közleményeiből és az események kommentárjaiból azt vettem ki, hogy ez a mozgalom nem olyan ártatlan, ahogyan azt itt bizonyos hivatalos nyilatkozatok azóta feltüntetni akarják. Én azt láttam, hogy annyira nem ártatlan ez a szövetkezés, hogy az magában a Nemzetgyűlés házában történt, tehát hivatalos patinája volt. Kérdeznem kell a mélyen t. Ház elnökségét, tudott-e arról, hogy fi Nemzetgyűlés házában milyen célból történik ez a társadalmi szövetkezés, vájjon tisztában van-e azzal, hogy ennek milyen veszedelmes lehetőségei vannak % Hogy veszedelmes lehetőségei vannak, az kitűnik abból a válaszból is, amely tegnap elhangzott Apponyi Albert gróf szájából. Nagy és jelentőségteljes perspektivája van ennek a kérdésnek. Nem tudhatjuk, hogy az országnak e zavaros pillanatában azok a romboló erők, amelyek igy jelentkeznek, ebben a nehéz helyzetünkben, nem tudnak-e odáig fejlődni, hogy csakugyan magukhoz ragadván a hatalmat, végzetes szerencsétlenséget idéznek elő % Azt kell tehát mondanom, hogy a magyar közélet betegsége állandóan egyre súlyosabb tünetekben jelentkezik. De van más területen is sok olyan aggasztó jelenség, amely azt bizonyltja, hogy hiába áltatjuk magunkat azzal, hogy a konszolidáció lassú folyamatba végre teljesen áthathatja ezt a nemzetet, mert azt látjuk, hogy azóta a hat esztendő óta, amióta itt nyugtalanítják felelőtlen cselekedetek a magyar társadalom nyugalmát és a magyar társadalmi rendet, azóta nem sikerült elérnünk azt, hogy bizonyos politikai gyilkosságok a maguk megérdemelt büntetését elvegyék. Gyilkosok voltak, vádiratok vannak. Micsoda lehetetlen politikai és társadalmi berendezkedés az, amely — nem beszélve a kormányzatnak megfelelő eszközeiről — sohasem tud ilyen bűncselekményeket abba az állapotokba hozni, hogy maguk a bűn elkövetői végre csakugyan odaállittassanak a maguk igazságos birái elé ! Maga a társadalom is hibás ebben, mert hiszen a politikai kormányzatok több-kevesebb hajlandósága szerint mindenütt a világon az ilyen politikai bűncselekmények bizonyos hallgatólagos amnesztiában részesülnek. Egy olyan társadalom, azonban amely eltűri azt, hogy a politikai gyilkosságoknak ez a rendszere megtorlatlanul maradjon felelős azért. (Úgy van! a szélsőbaloldalon.) Az a társadalom, amelynek soraiban azt halljuk, még a legjobb hiszemü emberek ajkairól is, hogy ugyan már hagyják el ezeket a kérdéseket, ne riasszák az álmainkat, mi már nyugalmat és békét akarunk, hipokrita társadalom, mert nem lehet addig megnyugvás, nem lehet addig a lelkeknek harmóniája és békéje, amig csakugyan a bűn a maga büntetését el nem évi november hó 20-án, péntehen. nyeri. Önmaga ellen vétkezik ÍZ cl társadalom, amely igy nem akar tudni kellemetlen és nyilt kérdésekről s nem akarja azokra a méltó feleletet megadni. Én tehát egészen igazságos vagyok, amikor nemcsak a kormányra háritom a felelősséget azért a szomorú helyzetért, amelyben vagyunk, hanem háritom magára a társadalomra is, amely társadalmat azonban nem lehet ezért végeredményben hibáztatni, mert meg van tizedelve gazdaságilag és politikailag is, elvesztette hitét és senki sem gondolkozik helyette, s épen azok nem gondolkoznak, akiknek pedig ez volna a hivatásuk. Ugy nézzük a vizek lefolyását, mint Horatius parasztja. Nem akarunk hidat verni a zúgó ár fölött, nem akarunk átkerülni azon az örvényen, amely a lábunk előtt nyilik. Tétlenség és rettentő enerváltság mutatkozik, pedig maga Turgenyev azt mondja, hogy minden embernek buta az arca, amikor alszik. Az alvó lelkiismeret képe és arculata mutatkozik felénk itt a magyar társadalom lelkéből, a magyar társadalom szellemi képéből és igy természetesen a kormányzat cselekvéseiből is. Ezt legfájdalmasabban akkor érzem, mikor azokat a problémákat érintem, amelyek a leginkább szivünkből sarjadt problémák, a szenvedő magyarok, a megszállott területen élő magyarok problémáit. Én nem értem, hogy olyan kevés kontaktust tud találni Magyarországnak nemzeti társadalma azzal a magyarsággal, amely ott szenved az erdélyi, felvidéki és délvidéki részeken. Nem tudja átérezni azt a sok fájdalmat, szenvedést és gyötrelmet, amelyen keresztülmennek a mi magyar véreink. Nem ment még át a köztudatba — sem a társadalom, sem a kormány, sem a politikai pártok köztudatába, — hogy ezt a kérdést állandóan napirenden tartsák, és hogy maga az egész társadalom diplomáciai munkát végezzen, kiossza szerepeit abban a tekintetben, hogy ne hagyja nyugvópontra jutni ezt a kérdést, a kisebbségek kérdését, amig ez a kérdés igazságosan elintézve nincsen. Hiszen a magyar szellemi kulturtörfölény, az a kultúrfölény, amelyet annyiszor szoktunk hangoztatni, ha serpenyőbe vetjük, tényleg nagy értéket képvisel. Tényleg itt egy olyan hatalmas, nagy szellemi, hagyományos kultúra teljesedése következett be, hogy ha mi gazdasági erőinket tovább tudnók fejleszteni, legelső kulturnemzetek sorába tudnánk kerülni. Ezt kellene tudomására hozni a művelt Nyugatnak a mi kulturmunkásaink révén. Itt tudósoknak, tanároknak, művészeknek, Íróknak, újságíróknak, a társadalmi kategóriák minden rétegének részt kellene vennie ebben a felvilágosító munkában. Kegyeskedjenek megengedni nekem, hogy utaljak arra, ami a közeli hetekben történt. Egy magyar ujságiró, aki a magyar irodalomnak egyik kitűnősége, kikerült Parisba egy magánügyében, és amikor ez a magyar író — Heltai Jenő — megjelent a Francia Szerzők Egyesületében, akkora fiancia szinpadi irók felállással üdvözölték. Ez nem egyszerű személynek szóló elismerés és hódolat volt, ez a magyar zseni, a magyar szellemi gondolat és tehetség képviselőjének szólott Ö abban a pillanatban egy akkreditált nagykövete volt a magyar kultúrának, abban a szellemi areopágban, amelyben ott ülnek a francia irodalomnak legkiválóbb képviselői. Ezek azok a diplomáciai követek és képviselők, akik jól tudnák képviselni Magyarország ügyét a kisebbségi kérdésekben is. Magyar tudósok, magyar tanárok és mindazok, akiknek nemzetközi összeköttetésekre alkalmuk kínálkozik, valamenynyien ennek az ügynek szolgálatában kell, hogy álljanak. ..