Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVI. kötet • 1925. november 10. - 1925. november 25.

Ülésnapok - 1922-470

A nemzetgyűlés 470. ülése 1925. Magyarországon történt legutóbb egy nagyon jelentékeny tudományos, irodalmi esemény, az Akadémia százéves évfordulója. Ezen megjelentek a külföldi akadémiáknak reprezentáns tudósai is. Én betegségem miatt nem lehettem jelen ezen a díszülésen, azonban olvastam, hogy mik történtek ott. Fájdalmasan állapítottam meg azt, hogy nem egészen ok nélkül való a tudományos akadémiáknak az a szatirikus karakterizálása, amely Moliere-től kezdve minden hasonló tendenciájú műben megtalálható, megtalálható pl. Anatole Franee-ban és egyik-másik magyar iróban is. Tényleg a tudományos akadémiák elzárják maguktól az élet levegőjét. Ez az ünnepség szép volt, de bármilyen fölemelő és szép volt, nem állott a mai magyar élet munkájának szolgálatában. Egyszerűen elvont tudományos jellege volt, holott ma meglett volna a maga külön nemzeti rendeltetése és hivatása, hogy a trianoni igazságtalansággal^ szemben egy olyan propaganda-gyűléssé fejlődjék ki, megfelelő tudós ismertetésével a kérdésnek, amikor a világ legnagycbb akadémiáinak tudósai előtt reprezentálhatta volna a magyar fajt és a magyar sérelmeket. Ehelyett tartottak olyan értekezéseket magyar nyelven, amelyek igen nivósak voltak, de amelyek egészen érthetetlenek voltak az idegennyelvü tudósok számára. Hololt ebből az alkalomból_ csakugyan saját nyelvükön kellett volna hozzájuk szólni a Magyar Tudományos Akadémiának. Mert a cél szentesiti az eszközöket. Meg kellett volna találni a szellemi kontaktust ott, azon az ünnepélyes ülésen. Nem elég az, hogy a kultuszminister ur és egyéb attasirozott kulturtényezők végigkisérték őket a városon és személyes purparlékban talán tényleg igyekeztek ezt a szolgálatot megtenni, hanem kifelé kellett volna reprezentálniok. Ennek meglett volna a hatása a magyar közvéleményre is mindenkiben felélesztette volna azt a szükségérzetet, hogy maga is részt kérjen ebben a munkában. Látjuk azt, hogy Angliában, Olaszországban és Franciaországban a képzőművészeti és iparművészeti tárlatokon milyen hallatlan sikereket érnek el azok a képzőművészeink és iparművészeink, akik kimennek, hogy becsületet szerezzenek a magyar névnek. Ezek valósággal diplomáciai követei lehetnének a magyar ügynek. Ugy képzelem el, hogy a külügyi politikának valahogyan népszerűsítenie kellene önmagát, nem elzárt ajtók mögött, bürokratákkal kellene a kérdést elintéznie, hanem magához kellene kérnie a magyar kultúra, a magyar szellemi élet vezető egyéniségeit, velük megtárgyalni a kérdést és megkérdezni tőlük, hogy micsoda külföldi összeköttetéseik vannak s azok hogvan használhatók fel a magyar külpolitika szolgálatában. Ilyen úton több eredményt lehetne elérni, mint azzal az egyszerű reprezentálással, amelyet kifejtenek és azzal az óvatossággal, amellyel ezeket a kérdéseket kezelik. Azt kell látnom, hogy a kisebbségi kérdés, a megszállott területen élő magyarság kérdései eltemetődnek az idők során ; a közömbösség homokja elfedi őket, és majdnem azt kell mondanom, hogy ez a kérdés van és még sincs. Egy régi csíkországbeli temetőben olvastam egy sírfeliratot, amely igy hangzott : »Itt nyugszik Bergenye Pál, aki az Oltban nyuvadt és még mindig nem találták meg.« Ez a naiv sírfelirat nagyon alkalmazható arra az eljárási módra, amellyel mi a kisebbségi kérdést kezeljük. Abban a külpolitikai vitában, amelyet napirend előtt folytattunk le, s amelyben Baross János t. képviselőtársammal együtt a ministerelnök urat megkérdeztük, hogy a magyar diplomácia mit végzett Genfben, a Nemzetek Szövetségében és hogyan vette védelmébe a magyar kisebbségek ügyét, abban a vitában már volt alkalévi november hó 20-án, pénteken. 335 mam rámutatni arra, hogy főként Erdélyben miiyen hihetetlen módon gyötrik a magyarságot, hogy vallásában hogyan zavarják meg, iskoláiból hogyan üldözték ki a magyar nyelvet, iskoláit hogyan rabolták el, földbirtokaitól hogyan fosztották meg az ott élő magyarság tízezreit- Ebben a vitában a ministerelnök ur egy ránk nézve féligmeddig megnyugtató rokonérzésről tett tanúságot. Ez a rokonérzés azonban, mely az egész Ház együttes hangulatát biztositotta, nem elég akkor, amikor olyan veszedelmes tendenciákkal kell megverekednünk, amilyenek Erdélyben érvényesültek. Az igen t. külügyminiszter urnák bizonyára rendelkezésére állanak azok a szomorú, lesújtó adatok, amelyek igazolják állításomat- Legyen szabad mégis ezeket az adatokat, minthogy a nagy nyilvánosság előtt először részletezi étik ez a kérdés olyan formában, ahogyan előadni fogom, röviden ismertetem. Az Erdélyben élő magyarság száma közel két millió 102.200 négyzetkilométert szakítottak le az erdélyi területtel Magyarország testéről. Ezen a nagy területen a közel két milliónyi magyarság vallás szerint a következőkép oszlik meg: Római katholikus 981.000, református 695.000, evangélikus 263.000, unitárius 69.000 és izraelita 182.000. A magyarság ilyen nagy tömegével szemben, azon szerződésbeli kötelezettségnél fogva, amelyet Románia a kisebbségi szerződéssel kapcsolatban magára vállalt, mely szerződésnek végrehajtását az illető hatalmak garantálták, azt lehetne várni, hogy a magyarság a maga vallásszabadsága szerint élhet és ugy imádhatja Istenét, ahogyan arra nevelték. Romániának 1923 március 23-án életbeléptetett alkotmánya és annak 22. §-a kimondja a következőket : „A lelkiismereti szabadság korlátlan," az állarn az összes kultuszok részére egyforma szabadságot és védelmet biztosit. Nézzük meg, hogyan biztosítja ezt a védelmet. A vallásgyakorJat szempontjából a következőkép áll a helyzet. A vallásoktatás az Erdélyben levő iskolákban kötelező, de csak a román felekezetekre nézve. A kisebbségi vallásoktatásra nem adnak alkalmat, vagy ha igen, azt a vallást románul kell tanitani. Egy tipikus esetet mondok el, amely igazolja, hogy a magyar gyermekek nem is tanulhatják a maguk anyanyelvén a vallásukat. Tordaszentlászlón csak 23 román lélek van, a tcbbi 1440 lélek református és 200 római katholikus, mégis görög keleti hitoktató tanitja a magyar gyermekeket a görög keleti vallásra. Általában az iskolákban ugy kezdődik a tanítás, hogy a gyermekek kötelesek görög keleti módra ^ keresztet vetni, megtanulni a görög keleti imákat és a román görög keleti egyház templomaiba járni. Tessék elképzelni, hogy ez micsoda lelki megrendülést idéz elő az ott élő magyar családoknál. Hogy milyen mesterkedéssel próbáljaRománia az egyházak alól kivonni azt az alapot, amely alapon szolgálhatná a maga kultúráját, erre a román birtoktörvény 6. §-ának teljes megtagadásával felel Románia. Ez a szakasz t. i. mentesiti az egyházak birtokait a kisajátítás alól, bizonyos maximumig, sőt ott, ahol az egyházi birtok nem éri el a maximumot, teljesen ingyenes kiegészítést rendel el a román birtok törvény. Ezzel szemben a kisebbségi egyházak birtokaiból egyre-másra sajátítja ki a legnagyobb területeket a román kisajátító bizottság. Ennek a_ birtoktörvénynek végrehajtó apparátusa kisajátította azokat az egyházi birtokokat, amelyekből magyar nevelő intézeteket és iskolákat tartottak fenn az egyházak vezetőségei. így az erdélyi római katholikus státus hét középiskolát, hét fiúnevelő intézetet és 120 tanárt tartott el a váralmási, radnóti, alsóbajomi és a kolosmonostori uradalmak jövedelméből. A román állam kisajátított ezek48*