Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVI. kötet • 1925. november 10. - 1925. november 25.

Ülésnapok - 1922-469

A nemzetgyűlés 469. ülése 1925. évi november hó 19-én, csütörtökön. 295 ságok mégis minden egyes esetben megállapítják a valorizációt. (Homonnay Tivadar : Ebben teljesen igaza van !) De kérdezem, ha annak a szegény nyugdíjasnak nincs öt vasa sem arra, hogy ügyvédhez menjen, akkor haljon éhen azért, mert az állam nem állapította meg a valorizációt? Akinek nincs pénze arra, hogy ügyvédhez menjen, annak nem lehet megkapnia a nyugdíját? Örülök, hogy itt van at. igazságügyminister ur, szeretném, ha a nyugdíjasokat illető ezzel a javaslattal végre teljes határozottsággal kilépne a nyilvánosság elé. Nemcsak a közvélemény várja ezt, hanem várja a nemzet lelkiismerete is.- Én hallottam, hogy a valorizációs javaslatban olyan kitételek lesznek, hogy csak az a vállalat fizessen, — mondja az egyik verzió — amelynek nagy jövedelmei vannak. Honnan tudjam én azt, hogy annak a vállalatnak nagy jövedelmei vannak ? Addig nem fognak kimutatni egy krajcárt sem, míg nyugdíjasaik ki nem haltak. Egy másik verzió szerint a valorizációt aszerint állapítanák meg, hogy a vállalat vagyona mennyi. Bocsánatot kérek, majd ugy fogják megállapítani azt a vagyont, hogy a nyugdíjasok ne kapjanak semmit sem. (Zaj a baloldalon. —- Esztergályos János : Hihetetlen ! Véresen komoly dologról van szó és ott cirkuszi mutatványt csinálnak !) Elnök : Esztergályos János képviselő urat kénytelen vagyok rendreutasítani. (Esztergályos János : Mégis csak felháborító !) Ne méltóztassék az elnökkel vitába szállni ! (Forgács Miklós : Hát háborodjon fel ! Tőlem akár meg is háborodhat.) — Forgács Miklós képviselő urat is kérem, méltóztassék csendben maradni. (Esztergályos János : Meg van háborodva, látszik a magatartásán ! Szegény emberek pénzéről van szó !) Csendet kérek ! Fábián Béla : Általában koncepciót akarunk látni a kormány részéről. Értse meg végre a kormány, hogy nemcsak azért kell ezeket a panaszokat megoldani, mert ilyen panaszok vannak, hanem saját pozíciója is megköveteli, hogy ezeket a panaszokat megoldja. Hiszen a kormány tálcán hozza minden szélsőség részére a lázitó jelszavakat. Nem kell egyebet mondanom, látom, micsoda hangulatban és érzésvilágban élnek ezek az emberek, akiknek nem is a kormány pénzén kellene a bajait elintézni. Bocsásson meg a t. Nemzetgyűlés, én nem vagyok az az ember, aki azt mondja : jó nekem az a pénz, amelyet másokéból ajándékozhatok. Nem vagyok ennek a pénzügyi politikának hive, mert én ezt a szélsőségekhez nagyon közel állónak tartom. De ha tőkeerős, gazdag vállalatok megteszik és szivükkel — talán nincs is szivük •— (Peyer Karoly : Csak főkönyvük van !) összeegyeztethetőnek tartják, hogy nyugdíjasaikat nem is zabkenyéren, hanem kenyér nélkül hagyják és havi nyugdíjul villamosjegyeket adnak nekik, akkor ebben a kérdésben a kormánynak sokáig haboznia nem szabad. A második kérdés a biztosítótársaságok ügye. A legnagyobb felháborodással kell erről a kérdésről beszélnem. Ezek a tisztelt angol, amerikai, francia, olasz, spanyol, hottentotta biztosítótársaságok, amelyeknek egy része a magyar biztosítótársaságokkal kötött átadási, viszontbiztosítási szerződéseket, ezek a tisztelt társaságok, amelyek jó körmöci aranyakban felvették a pénzeket az életbiztosit ásókért, egy szép napon egyszerre arra az álláspontra helyezkednek, hogy ők a koronát megbecsülik, mert a korona az korona, ők pedig koronát kaptak és koronát adnak vissza. Azt mondják, hogy hadikölcsönbe verték bele a biztosítottak pénzét. Pedig ez nem igaz, mert a külföldi biztosítótársaságok kivitték a pénzt külföldre, a magyar társaságok pedig nagyon jó helyre, házakba fektették a pénzüket. A biztosítótársaságok részvényei sem mentek tönkre, csak annyira mentek le, — kisebb mértékben — mint általában a tőzsdei papírok lementek. Lehet-e arra az álláspontra helyezkedni, vagy nembánomsággal nézni, nemtörődömséggel tűrni azt, hogy az aranyban fizetett biztosítási díjak ugyanannyi papirkoronát hozzanak, mint amennyi aranykoronában a befizetés történt : és lehet-e nézni, hogy előforduljon az az eset, hogy szegény emberek, — gazdagokról ebben az esetben nem beszélek — akik lányaik részére biztosították a kelengyét, azért a befizetett összegért most egy-két korona áru kelengyét kapjanak? Ha elmegy az illető a tisztelt céghez, az azt feleli neki, hogy hja, az én pénzem is devalválódott, ha tetszik parancsolni, a 2000 koronáért adok egy zoknit. Pedig a cégnek kötelessége volt azt a pénzt, amit. befizettek, áruban tartani és azt neki áruban is kell kiszolgáltatnia. Lehetetlenség, hogy a pénzügyminister ur tűrje és szó nélkül nézze, hogy itt egyes társaságok, amelyek üzletileg erre voltak berendezve, igy bánjanak el az emberekkel, mint pl. a kelengyebiztosításnál, ami még az életbiztosításnál is utolsóbb, mert hiszen a gazdag ember is biztosítja életét, de a kelengyebiztositás igazán a szegény kispolgár-társadalom elemi szokása volt, hogy amikor egy családban kislány született, heti 5—10 koronás részlet mellett biztosították arra, hogy ha felnő és férjhez akar menni, kelengyét kapjon. Most a kelengye helyett egy zoknit kap, és még legyen boldog, ha ezt kapja a kelengye helyett. Ez ellen mehet panaszra a jó Istenhez, mert hiszen a magyar kormány ezeket a kérdéseket nem látja eléggé éretteknek arra, hogy ezeket elintézze. Általában a pénzügyi kormányzat értse meg, hogy az országban általános elszegényedés jelei mutatkoznak, hogy mig az egyik oldalon a királyi vagy nem tudom milyen kincstár megtömődik és feleslegeket mutat fel, addig a másik oldalon nincs pénz. Értse meg, hogy kell hogy belevilágítson az egész gazdasági életbe. Az az öngyilkosság, amelyről a napokban olvastunk, amikor az a kereskedő, aki egy esztendővel ezelőtt még jómódú ember volt, bement az üzletébe, megnézte üzleti könyveit, kivette revolverét és főbelőtte magát, az a főbelövés, az az öngyilkosság annnak a tisztességes embernek a halálba való menekülése volt. Nem akarta üzleti hitelét elveszteni, s amikor látta, hogy minden összeomlik felette, öngyilkos lett. Az á rovat, amely a lapokban mostanában mint öngyilkossági rovat szerepel, kell hogy felhivja a kormány figyelmét arra, hogy itt nem szórványos jelenségekről van szó, hanem a baeillusokat kell meglátnia, amelyek az öngyilkosságokat előidézik. A nagystílű pénzügyi politikának egy másik kérdése, amelyről beszélnem kell, a kövezetvám, Méltóztatnak tudni, hogy ez micsoda? Ez azt jelenti, hogy ha valakinek Pesterzsébeten, Kispesten, Újpesten vagy pl. Cegléden van a műhelye és Budapestre bejön, árut hoz be, kövezetvámot kell fizetnie azon a címen, hogy a kövezetet használja. Miben áll a dolog ? Békében egy koronát kellett fizetnie kövezetvám címén. Ma, ha valorizálnám is ezt az összeget, akkor is csak 14.500 korona jönne ki, de ma 80.000 koronát kell iizetni kövezetvám címén, tehát ötszörösét annak, amit valaki békében fizetett. A helyzet mindig az volt, hogy a kisipar a vidéken olcsóbban tudott termelni, mert ott jobb a levegő, olcsóbb az élet és olcsó a beszállítás is. Erre Pest környékén kialakult egy asztalosipar, amely nemcsak az országban volt híres, mert hiszen a budapesti asztalosipar külföldi versenyeken is hol az első, hol a második díjat vitte el. Most nincs pénzük