Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVI. kötet • 1925. november 10. - 1925. november 25.

Ülésnapok - 1922-467

A nemzetgyűlés 467. ülése 1925. déglősök kezén, (ügy van! a jobboldalon.) Ez azonban oly megoldás volna, melyet a vendéglős nem használhatna ki arra, hogy az általa két-háromezer koronával (Haller István: Ezer koronával!) összevásárolt bort 18—20.000 koronáért adja el a fogyasztónak. (Ugy van! a jobboldalon.) Ezen a réven tehát ugy a fogyasztó érdekét, mint a kincstár érdekét is meg tudjuk óvni. Meg vagyok győződve róla, hogy ha a gazdának gazdálkodásában bármely téren egy kis levegőt biztosítunk, hogy nyugodtan tervezhesse ki azt, hogy ha ezzel vagy azzal foglalkozik, nem fog veszíteni, akkor íí-Z cl feszültség is, mely ma a vidéken kétségkívül tapasztalható: az adóteher emelgetése, egyes vármegyékben bizonyos állami költségek áthárítása miatti kedvetlen hangulat enyhülni fogHiszen a gazda — különösen a kisgazdákról szólok — nagyon súlyos adóterheket (vagyonváltság stb.) is nyugodtan viselt addig, míg módja, lehetősége volt arra, hogy valamilyen terményben megtalálja a számítását. (Ugy van! a jobboldalon.) De amikor abba a helyzetbe jut, •— mint körvadászaton a nyúl — hogy sem erre, sem arra nem tud a terményével, munkájának eredményével a fojtogató gyűrűből kijutni, akkor elégedetlen, mindent kritizál és mindent próbál, esetleg a szanálás eredményének rovására is. (Dénes István: Mit szóljon a földmunkásság? — Huszár Károly: Csak menjünk sorjában.) A földmunkásságon segíthetünk a közmunkák megindításával, ami szerves kapcsolatban áll azzal, hogy az államnak marad-e a mindennapi kiadásokra szolgáló fedezetekből annyi, hogy ezeket a közmunkákat megindíthassa. (Dénes István: És ha nem marad? — Zaj a közéven. Halljuk! Halljuk!) A munka szervezése egyrészt a kormány, másrészt a társadalom do!ira. (Zaj a szélsőbaloldalon.) A társadalom nróbál bizonyos termelőszövetkezetekkel, munkásszövetkezetekkel elébe jönni a kormány akcióinak, de természetesen minden attól fü^sr, hogy milyen az adófizetőképesség. Ha nem bírnak beruházásra összegeket előteremteni, természetes dolos, hoírv nincs beruházás s akkor a munkás mnnka nélkül marad. (Dé*»«s Is+v^Tií Nem beruházás, hanem fölH kell a földmunkássáffnak. — Zaj. — Halljuk! Halljuk!) Is*en t. képviselőtársam, a föld értékét nagyon jól ismerem szoeiális szempontból. Talán az igen t. kénviselő ur is ismeri erre vonatkozó munkálataimat. De a föld beruházás nélkül més: nem gazdaság s ha ezzel szemben snlyos adóterhek állanak és az értékesítés megoldásán nem gondolkozunk, akkor a földhözjutott kisembert becsuktuk egy börtönbe s még talán aztis elveszíti, ami neki leffbeesesebb*. munkaerejét, (ügy van! Taps a középen.) Ez természetes. Áttérek most beszédemnek egy igen kardináJlis részére, a hitelkérdésre. (Halljuk! Halljuk!) A hitel nemcsak a mezőgazdasági munkásnak, nemcsak a kisgazdának, hanem mondhatom, a nagybirtokososztálynak is. amely osztály fuldoklik az adósságokban ... (Malasits Géza: Szegény!) Bizony szegény, amikor nem birja a munkásait fizetni, (Dénes István: Nem akarja!) nem bir műtrágyát vásárolni, hogy önöknek kenyeret termeljen. Mindenki szegény, aki nem bir olyan energiát bevinni a termelésbe, mint aminőt akar és kellene. (Dénes István: Adjon el r>á,r holdat és ugy csináljon pénzt. — Zaj és felkiáltások a jobboldalon: Ki veszi meg? — évi november hó 17-én, kedden, 173 Erdélyi Aladár: Vegye meg! Egymillió holdat adunk, csak tessék megvenni! — Zaj.) Elnök (csenget): Csendet kérek. — (Rothenstein Mór: Szegény gazdagot!) Czettler Jenő: A mezőgazdasági hitel kérdésével igen sokan foglalkoztunk. Foglalkozott vele igen alaposan a magyar kormány is; tárgyalt mindenfelé, külföldi tényezőkkel is. Nagyon sajnálom, hogy az első koncepció, amikor a külföld nemcsak hitelt hozott volna, hanem értékesítési lehetőségeket is, mert hiszen különösen olyan cikkeknek, mint a bor, gyapjú, állat, fix piacot kínáltak, nem valósulhatott meg. — (Kassay Károly: Mi volt az akadálya?) — De nagyon örülök annak, hogy a kormány ezt a kérdést kézbevette és igyekszik megoldani, bár azt hiszem, hogy 8.2 tri 22 millió aranykorona csak egy csepp, amellyel a szomjúságot oltani nem lehet, (ügy van! a jobboldalon.) Háromnégyszáz millió aranykoronára becsülöm a birtokok momentán hitelszükségletét. (Rassay Károly: Amíg a földet fel nem szabadítják, addig nincs hitel.) Nagyon kérem az igen t. kormányt, méltóztassék megfontolás tárgyává tenni, hogy vájjon azok a nagy hitelszervezetek, magánvállalkozások, melyek évtizedeken keresztül kiszolgálták — és jól kiszolgálták — a magyar föld hitelét, nem volnának-e sokkal nagyobb mértékben bevonandók ezekbe az akciókba, mert nagyon félek attól, hogy ha a mezőgazdasági hitelt monopóliummá tesszük, a kormány olyan ódiumot vesz magára, amivel szemben nem lesz képes védekezni. (Úgy van! a jobboldalon.) Nagyon jól tudjuk, hogy akinek szüksége van hitelre és azt nem kapta meg, elősorban az iránt fog elkeseredést érezni, aki neki a hitelt Ígérte, de megadni nem tudta. ' (Ugy van! a jobboldalon.) Nagyon üdvös, ha ezek a hangok elsősorban a parlamentben hangoznak el, mert a parlamenten kívüli kritika mindig csak az elégedetlenséget szitja. Nem a kormány iránti tiszteletlenségből mondom tehát ezt, hanem azért, hogy kifejezést adjak a mindenütt hallható panaszoknak. (Helyeslés bal felől.) Még egy dolgot akarok megemlíteni. Ha a mezőgazdaság megkapja a maga 22 millió aranykoronás hitelét, egészen bizonyos, hogy az iparosság, a kis- és nagyipar is jelentkezni fog. Quod uni iustum, alteri aequum, nem lehet csupán egyes termelési ágaknak adni, mert a második, harmadik termelési ág is jelentkezni fog és jelentkezni fognak lakásépítési stb. igények is. Ha tehát valami akciót kezdeménye

1 zünk, számot kell vetni azzal, hogy mik lesznek következményei. Én valamikor nagy figyelemmel kisértem a telepítéseket. Nagyon közel volt a szivein liez, s nagyon szerettem volna ezt az akciót naggyá, hatalmassá tenni. A telepítéseknél nem arról volt szó, hogy földcsíkokat adjanak a kisembereknek; nem földet adtak, hanem gazdaságot, házat, istállót, lovat, vetőmagot, mindent. A kulcsot adták a kezébe és__ vele szemben az állam állt mint hitelező. Üdvös dolog, de még is csodálatos praxis volt az, amely az adósok egyes rétegeiben kifejlődött. T. i. öt évről—öt évre prolongálták az állami tartozásokat és ezeket a választások idején egyszerre likvidálták, vagyis leírták ezeket az adósságokat. Ez nem valami kedvező kilátás a jövőre nézve sem. Nagyon félek attól, amikor az állam, mint hitelező, közvetlenül kerül szembe az adóssal. (Ugy van! Ugy van! a bal-