Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVI. kötet • 1925. november 10. - 1925. november 25.

Ülésnapok - 1922-467

172 A nemzetgyűlés 467. ülése 1925. politikával minél több külföldi tőkét tudjunk ide akkumulálni, akkor meg- tudjuk majd oldani a mezőgazdasági ipar kérdését, amely bizonyos mértékig függetlenné teszi a magyar mezőgazdaság terményeinek értékesítését a külföld tetszésétől vagy nemtetszésétől és ezalatt az idő alatt alakítani mezőgazdasági hitelügyünket, mert addig, amíg a tőkéstermelés korszakában élünk, a hitelkérdés szervezése és jó megoldása nélkül a termelés fokozására nem gondolhatunk. Ez alatt a hosszú idő alatt bekövetkezett az inflációnak olyan korszaka, amelyben mindent lehetett volna romló pénzzel csinálni: nagyarányú befektetéseket, elsősorban szikjavitást, mocsaras területek lecsapolását, a homok értékesítését. Erre vonatkozó terveimet egy alkalommal egyik igen t. képviselőtársam azzal kritizálta, hogy hány milliárdjába kerülne ez az államnak. Egészen bizonyos, hogy sok milliárdba került volna, de ebből a milliárdból és még több milliárdból is levegő lett; ha pedig 1921-ben ezeket mind tettekre váltjuk, ma az egész közgazdasági életet és elsősorban a mezőgazdaságot támogatná, segítené mindaz az intézmény, amelyet az infláció Segítségével akkor könnyen meg lehetett volna csinálni. Ma kérem a helyzet egy kissé más. Ha ma beruházásra gondol a kormány, kérdem miből tud beruházni. Az adóeredményekből? Az adó 8okak szerint fokozható, kellene is fokozni hasznos beruházások céljaira, de ez a valóságban lehetetlen. Ha az ember a kisebb-nagyobb gazdák helyzetét nem elfogult szemüvegen keresztül -nézi, hanem megvizsgálva a termelési és értékesítési lehetőségeket, azt kell mondja, hogy azon a határon vagyunk, amelyen túlmenni nem. lehet, sőt az adócsavaron visszafelé kell fordítani, (Ugy van! Ugy van!) mert különben nagy feleslegeket lehet talán beruházásokra vagy más egyéb célokra fordítani, de ugy leszünk vele, mint az operációval, amely fényesen sikerül, de a beteg elpusztul. A beteg pedig itt nemcsak a mezőgazdaság, hanem a magyar állam. Hiszen tudjuk, hogy gazdasági életünk fundamentuma a mezőgazdaság. Mindannyian kívánjuk — beszédem további részében rá is fogok térni — a magyar kereskedelem előbbrevitelét, a magyar ipart is mindannyian kivánjuk istápolni, de lehetetlen, ha a fundamentumot nem tudjuk megszilárdítani, ha a mezőgazdaság elsorvad; ma pedig e téren olyan jelenségeket látunk, amelyek egyenesen aggodalommal töltenek el minden pártatlanul szemlélő embert. Vegyük csak a búzának és más szemes terménynek az árát, számítsuk az 1912—14-iki árakhoz s akkor látjuk, hogT még azon a paritáson sincs, pedig a termeléshez szükséges anyagok ára és nem kisebb mértékben az adó is túl van a paritáson. Igaz, hogy az iparcikkeknél a kézművesek nehéz anyagbeszerzése és hitelhiánya folytán ezek a jelenségek szintén megnyilatkoznak, de ez nem vigasztalás a kisgazdák millióira, akik az adóterhek legnagyobb részét viselik. Ha tovább megyek és vizsgálom a kisebb mezőgazdasági termények értékesítését, — amelyet mindig ajánlunk a kisembernek, mert a kerti termelésben látjuk a szorgalmas földmunkás részére egyedüli módját annak, hogy sanyarú, bizonytalan sorsából kiemelkedhessek, — tessék megnézni ennek az évnek kisebb gazdasági terményeit áralakulások tekintetében, Kerületemnek egy községe, első. évi november hó 17-én, kedden. rendű, szorgalmas kertészkedő nép, ott áll vagonszámra a káposztája, nem bírja értékesíteni, annyit nem bir behozni egy mázsa káposztából, mint a legközönségesebb és semmi művelést, semmi fáradtságot nem követelő terményből. (Ugy van! Ugy van!) De ott van a szabolcsi burgonya. (Dénes István: Ott rothad el!) Az a gazda, aki nem volt képes mindenféle tőzsdei spekulációval valahogyan lerögzíteni kis tőkéjét, állatba fektette ezt a tőkét és ilyen módon próbált értéket termelni. Méltóztassanak megfigyelni az állatárakat s akkor meg méltóztatnak látni, hogy mindegyik — főleg kisgazdákról van szó, mert azok a prima állattenyésztők — mint csalódott a számításával: vagyont vesztett. (Dénes István: A kormány többtermelési politikája! — Malasits Géza: Németországban holland káposztát esznek, itt pedig elrothad.) Nézzük Magyarország egyik legfőbb termelési ágának, a szőlőtermelésnek váltságát. Ez a kérdés nemcsak gazdasági kérdés, hanem szociális kérdés is. (Ugy van! Ugy van! Aki a francia viszonyokat ismeri és ott a fokozódó és két-három évenként visszatérő vincellérlázadásokat mérlegeli, előre fél azoktól a derék, szorgalmas, becsületes kisemberektől, akik Kecskemét vidékén és az Alföld homokján semmiből homokból teremtette exisztenciát, uj adóalanyokat a magyar államnak. Nincs olyan hét, hogy a szőlőérdekeitségek, gazdák, kapások, nagy- és kistermelők, kereskedők, valamiféle kérelemmel, memorandummal ne fordulnának a kormányhoz. A megoldás a levegőben lóg. Egyesek azt hiszik, hogy ha Ausztriával vagy más egyéb külföldi állammal szerződéseket kötünk, akkor a tömeg-bort lehet majd értékesiteni Ausztriában; elfelejtik azonban a vámpolitika történetéből azt, hogy az osztrák piac csak ugy volt biztositható a magyar termelés számára a múltban is, hogy Darányi Ignác az úgynevezett olasz borvám-klauzulát a vámszerződésekbe foglalta és 200.000 hektoliter boron felül nem tudtak bevinni Ausztriába bort, csak magas vámokkal pedig Ausztriának akkor nem az a fogyasztóterülete volt, hanem ötször akkora, mint a mai. Elő kell vennünk a megoldás összes módozatait és komolyan foglalkoznunk kell ezzel a kérdéssel. Elismerem, hogy a financiális szempontok, bizonyos mértékig megkötnek, különösen mikor az államháztartás egyensúlyát épen csakhogy sikerült helyreállítanunk és ezért bizonyos mértékig meggondolandó, hogy mennyire mérsékeljük a borfogyasztási adót, melynél igazságtalanabbat nem ismerek, mert lehetetlen, hogy Budapesten ugyanazt az adót, 2300 koronát fizesse a 60.000 koronás tokaji bor, mint a bugaci 3000 koronás vinkó. Ez egyenesen elkobzása a bornak. Én látom a megoldást és nagyon ajánlom a t. kormány és a nemzetgyűlés figyelmébe a következő prepozíciót, A nemzetgyűlés idősebb tagjai bizonyára emlékeznek arra az időre, amikor minden bortermelőnek február 1-éig szabad kimérése volt. Méltóztassék ezt a jogot biztosítani a bortermelőnek — természetesen bizonyos mértékig a kincstár érdekét is megkell óvni — és ezzel a belső fogyasztás kérdése meg volna oldva. Mert abban igaza van az igen t. ministere]nök urnák, hogy mindaddig, m ig a vendéglősök krétája mögé nem tudunk tekinteni és azt a krétát nem tudjuk kellőkénen lefogni, minden ajándék, melyet a kormány a bortermelőknek szán, elsikkad a A^en-