Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXV. kötet • 1925. október 14. - 1925. november 6.

Ülésnapok - 1922-462

388 A nemzetgyűlés 462. ülése 1925. vonásról van szó, akkor odaszegezik a sértett mellének azt a kérdést, vájjon vállalja-e az eddigi eljárási költségeket, igen, vagy nem. Amennyiben vállalja az illető a költségeket, visszavonhatja a vádat ; ha azonban nem vállalja, bármennyire is kivánj eljárás megszüntetését, ezt nem teheti meg, és igy a sértettek sokszor legjobb meggyőződésük ellenére is kénytelenek lefolytatni a bűnügyi eljárást, mert a költségeket viselni nem akarják. Látjuk az ujabb gyakorlatban azt is, hogy azoknak, akik szabadságvesztésbüntetésre ítéltettek, nemcsak azt kell elszenvedniük, hogy kitöltik a szabadságvesztésbüntetést, hanem az ujabb gyakorlat értelmében a szabadságvesztésbüntetés elszenvedése után egy uj vexatura következik, amely abban nyilvánul, hogy a szabadságvesztésbüntetés költségeit, az élelmezési költséget, az u. n. rabtartási költségeket igyekeznek behajtani, ami tengersok munkával jár, hiszen nagyrészt olyanoktól akarják ezeket a költségeket behajtani, akiknél már előrelátható, hogy a költségeket tőlük behajtani nem lehet. Látjuk azt is, ugyancsak az igazságszolgáltatás mai menetében és az ujabb birói gyakorlatban, hogy csaknem mindennaposak a 15—20—30 millió koronás pénzbüntetések egyszerű rágalrnazási perekben. Mindezekből arra kell következtetnem, hogy egy uj irány fejlődött ki a magyar igazságszolgáltatás terén, amelynek talán nem is elsősorban az a célja és hivatása, hogy az igazság felderittessék, vagy hogy a bün megtoroltassék, hanem valósággal azt kell hinnie annak, aki a mostani birói gyakorlatot ismeri, hogy az igazságügyi kormányzat és maga az igazságszolgáltatás legjövedelmezőbb forrása lesz a magyar kormányzatnak s maholnap odáig jutunk, hogy igazságügyi büntetésekből talán nagyobb bevételt tud produkálni az igazságügyi kormányzat, mint amennyit a keresetképesség teljes megcsökkenése folytán a pénzügyi kormányzat tud majd kivasalni az adózó polgárokból, a súlyos adósrófok ellenére is. Nem lehet célja az igazságszolgáltatásnak az, hogy jövedelmi forrás legyen. Nem lehet hivatása a biróságnak, hogy a maga fentartására szükséges összegeket azokból a büntetési tételekből teremtse elő, melyeket az egyes odakerülő vádlottakra ró ki, mint ahogy nem lehet nyerészkedési célzata a tanításnak sem, s egy modern kultúrállam berendezését nem lehet elképzelni oly alapon, hogy az egész tanügyi költségvetést a tanitványok tandijából kívánja fentartani és ebből kivánja fentartani az egész kultusztárcát is. De fel kell hivnom az igazságügyminister ur figyelmét még egy körülményre is, amellyel a magyar kormányzat talán takarékoskodást érhetne el s amellyel akkor, amikor itt egy úgynevezett takarékossági bizottság működik, ez a bizottság megtalálhatná az alapot a takarékosságra. Van egy intézményünk, amelynek megszüntetésével nagy költségektől tudnák az országot megmenteni, anélkül, hogy bárki is érezné a megszüntetett intézmény hiányát s bárki is érezné, hogy bizonyos ür támadt, amelyet be kell tölteni. Hivatkozhatom arra, hogy akkor, amikor a trianoni békeszerződés értelmében hadseregünk létszámát erősen le kellett szállítani, s amikor a magyar kormányzat is ismételten hivatkozott arra, hogy eleget tett a békeszerződésben vállalt vagy ráoktrojált kötelezettségnek, s hadseregünk létszáma nem haladja meg azt a létszámot, amelyet a békeszerződés értelmében tarthatunk, akkor teljesen feleslegesnek tudom azt, hogy még mindig külön hadügyi igazságszolgáltatásunk van s a katonaságra vonatkozólag külön katonai eljárás van folyamatban, amelynek terhei óriási összegre rúgnak és nincsenek arányban azzal a céllal, melyet el akarnak érni. Tudjuk azt, hogy azokban az államokban is, évi november hó 6-án, pénteken. ahol külföldi nyomás folytán s a békeszerződés rendelkezése értelmében nem kellett egészen minimálisra leszállítani a katonai létszámot, hanem ahol úgynevezett állig felfegyverkezett áílamberendezés van, ott is a két igazságszolgáltatás közötti differencia a modern judikatura mellett teljesen eltűnt s ezek a kulturnemzetek megelégedtek azzal, hogy az általános, úgynevezett polgári büntetőtörvénykönyvüket oly rendelkezésekkel egészítették ki, melyek kiterjednek azokra a bűncselekményekre, amelyek rendszerint a katonaság körében fordulnak elő, anélkül azonban, hogy külön katonai bíráskodást kellene életbeléptetni, anélkül, hogy külön birói eljárást kellene folyamatba tenni, anélkül, hogy külön katonai bíráskodási szervezetet kellene felállítani, ami horribilis megterheltetést jelent az államháztartásra, holott ha ezeket a feladatokat a polgári bíróságokra ruháznák, akkor ezek oly kis költséggel tudnák azokat a feladatokat ellátni, mely nem áll arányban azzal a nagy tétellel, melyet e címen a honvédelmi ministerium költségvetésébe felvettek. Nem mulaszthatom el az alkalmat, hogy felhivjam a kormányzat figyelmét az emigráció s az amnesztia kérdésére. Ennek a két kérdésnek rendezésére vonatkozólag többizben hallottunk itt kijelentéseket. Mindkét kérdésben ismerjük a ministerelnök ur álláspontját. A ministerelnök ur az amnesztia kérdésében már több izben leszögezte a maga álláspontját, az emigráció likvidálásának kérdésében pedig épen a genfi tanácskozások idején, a népszövetségi kölcsön felvétele előtt tartott beszédében mutatott rá arra, hogy ezzel a kérdéssel érdemlegesen csak akkor lehet foglalkozni, ha a pénzünk leromlottsága és állandó romlása folytán előállott bizonytalan helyzetet nem használhatják ki egyes izgatók arra, hogy az ország közvéleményét félrevezessék. Rámutatott arra, hogyha pénzünk stabilizálódik, ha gazdasági életünk bizonyos tekintetben konszolidálást nyer, akkor igenis, elérkezettnek látja majd az időt arra, hogy ezt a kérdést gyökeresen megoldja és az emigráció likvidálását végre megcsinálja. A népszövetségi kölcsönt a kormányzat már több, mint egy évvel ezelőtt megkapta. Sikerült a magyar koronát stabilizálni. Most már uj pénzrendszerre térünk át, ellenben a kormányelnök Ígéretének semmiféle beváltását nem látjuk s e tekintetben még ma is ugyanazzal az elzárkózó politikával találkozunk, mellyel találkoztunk a ministerelnök ur ígérgetése előtt. Ugy látszik, ezt az ígérgetést is besorozhatjuk azok közé, melyek oly gyakran hagyják el a ministerelnök ur ajkát, hogy azokat megvalósítaná. A költségvetésnek azok a tételei, melyeket a népjóléti kormányzat költségvetésében találunk, nem annyira megnyugtatók, hogy alkalmassá tennék ennek a költségvetésnek elfogadását és részünkről való megszavazását. Ugy érezzük mindannyian, akik ezekben a padsorokban ülünk, hogy a háborús leromlottság, a háború irtózatos vér- és embervesztesége és egészségpusztitó hatása után egy nagy egészségügyi fellendülésnek kellene itt elkövetkeznie, s azt a nemzedéket, amely túlélte a rettenetes szenvedést, meg kellene menteni olyképen, hogy minden rendelkezésünkre álló összeget össze kellene hozni azért, hogy egészségügyi kérdésekben talpraállitsuk az országot és gátat vessünk azoknak a pusztitó népbetegségeknek, amelyeket immár speciális magyar betegségeknek lehet tekinteni. Hiszen, ha egészségügyi statisztikánkat figyelembevesszük, akkor megdöbbentő kép tárul elénk, nemcsak azért, mert általánosságban a magyar egészségügyi viszonyok sokkal roszszabbak, mint a külföld bármely államának egészségügyi viszonyai, hanem ha az ország területén