Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXV. kötet • 1925. október 14. - 1925. november 6.

Ülésnapok - 1922-462

À newizeigyüíés 462. ülése 1925. jólét helyreállítására és fellendítésére fognak felhasználtatni, hanem a legtöbb helyen — amint halljuk — improduktiv kiadásokra, amelyek csak azt eredményezik, hogy az adózók terhét feleslegesen megnagyobbítják anélkül, hogy azokból a városi polgárság tekintélyes részének bármiféle haszna is lenne. De rá kell mutatnom a belügyi közigazgatás terén arra a súlyos helyzetre, amelyet eddig nem tudott — mert nem is akart — megoldani a belügyminister ur ; ez pedig az illetőség és a honosság késdése. Ezt a kérdést nem egyszer tettem szóvá itt a nemzetgyűlésben, sajnos, kevés eredménnyel. Tudniillik ez az a kérdés, amelyben legjobban elzárkózik a belügyminister ur és a helyett, hogy ezt a kérdést gyökeresen, becsületesen, egy nemes gesztussal megoldaná, a legkülönfélébb közigazgatási akadályokkal igyekszik az állampolgárok életét megkeseríteni és igyekszik megnehezíteni azt, hogy valaki állampolgársági kérdését rendezze s az illetőséget vagy az állampolgárságot megszerezhesse. Tudom, hogy több ízben történt hivatkozás arra, hogy az állampolgárság kérdésének rendezése nem tisztán és kizárólag tőlünk függ, hanem nemzetközi kérdés lévén, ez a kérdés csak ugy oldható meg, ha a szomszédos államokkal e tekintetben valami megegyezés jön létre. Amikor azonban azt látjuk, hogy Magyarországon sem rendezik ezt a kérdést, sőt minden lehetőt elkövetnek, hogy a kérdés megoldatlanul maradjon és az állampolgárok tekintélyes részének ezt a kérdését függőben tartsák, akkor igazán nem lehet csodálkozni azon, ha az úgynevezett utódállamok hasonló módon járnak el az ottlévő volt magyar állampolgárokkal szemben és a legkülönfélébb nehézségeket gördítik velük szemben az ottani állampolgárság megszerzése elé. Ismerem a csehszlovák területen élők állampolgárságára vonatkozó kérdések rendezését, ismerem a jugoszláv területen maradt magyarok állampolgárságára vonatkozó kérdést, ismerem az erdélyiek idevonatkozó kérdését is és tudom, hogy az ott élő magyaroknak ez milyen fájó kérdése, amelyet az ottani kormányzatok is bizonyos tekintetben függőben kívánnak hagyni azért, mert a kérdést véglegesen rendezni mindaddig nem kívánják, amig a magyar kormányzat erre vonatkozóan nem intézkedik és ezekkel az úgynevezett utódállamokkal végleges egyezményt nem köt az állampolgárság kérdésese vonatkozóan. Az a tény azonban, hogy azok az államok, amelyekkel mint utódállamokkal harcban állottunk, nem rendezik az ott élő magyarok állampolgárságának kérdését, ugy hiszem, nem lehet indok arra, hogy hasonló retorziót alkalmazzunk saját polgárainkkal szemben, és nem lehet indok arra, hogy itt az exisztenciák tekintélyes részét függőben tartsuk és bizonytalanságban hagyjuk abban a tekintetben, hogy magyar állampolgárságuk fennáll-e vagy sem. Azt kell ugyanis látnunk, hogy itt az állampolgárok tekintélyes részének, különösen a szegénysorsu embereknek, a munkásságnak súlyos kérdése az állampolgárság ügyének rendezetlensége, mert egyrészt olyan bizonyítványok beszerzését kívánja meg a belügyminister ur, amelyeknek beszerzése leküzdhetetlen akadályokba ütközik, mert sokan nem is ismerik nagyapjuk születési helyét, pedig ez a leszármazás alapján való állampolgárság igazolásának egyik kelléke, másrészt pedig az adózás kérdése épen a szegénysorsuakra, a kétkezi munkásokra vonatkozóan Magyarországon nem volt olyképen szabályozva, hogy a munkások arról bizonyítványt, tehát okiratot mutathatnának fel. Ismétlem, a kormányzat nemhogy megkönnyítené ennek a kérdésnek megoldását, hanem a belügyministeri közigazgatás ellenkezőleg a legnagyobb vexaturákkal igyekszik évi november hó 6-án, pénteken. 38? megkeseríteni ezeknek a szerencsétlen embereknek a sorsát. De rá kell mutatnom arra is, hogy Magyarországon nemcsak a belügyi közigazgatás terén, hanem az igazságügyi igazgatás terén is a forradalmak és a háború megszűnése után hét évvel még mindig a kivételes hatalom alapján kormányoznak. Szinte érthetetlen az a csökönyösség, amellyel a kormányzat fentartani kivánja a kivételes törvényeket, amelyeknek megalkotását és fentartását talán meg lehetett indokolni a háborús veszedelem közepette és amelyeket fenn lehetett tartani a háborús idők aiatt, talán még a forradalmak alatt is, de amikor a kormány ugy itthon, jnint külföldön mindenkor a konszolidáció megteremtésére hivatkozik és a maga részéről ezt, mint nagy vívmányt könyveli el, akkor nem tudjuk megérteni, hogy az érem másik oldalát miért mutatják fel és miért tartják még fenn ma is azokat a törvényeket, amelyek béklyóba kötik az emberi szabadságjogokat, béklyóba kötik és lekötve tartják a sajtót. A intézkedései sem az egyik, sem a másik kérdésben nem olyanok, hogy ezeket ma fenn kellene tartani. Ma, hét évvel a forradalmak és a háború befejezése után igazán itt volna az ideje annak, hogy ezeken túlessünk, hogy a kivételes törvények hatályát megszüntessék és a sajtó szabadságát végre visszaadlak. Ugyanezek az állapotok, amelyek a kivételes törvényeknek a belügyi közigazgatásra vonatkozó szabályai tekintetében fennállanak, fennállanak egyes igazságszolgáltatási rendelkezésekre nézve is. (Halljuk ! Halljuk ! a szélsőbaloldalon. — ProppeiSándor : Halljunk az ébredő-zsűriről valamit !) Fennállanak ezek az úgynevezett kivételes szabályok a sajtóügyek megvitatásánál, a büntetési tételek kérdésében, fennállanak abban, hogy a politikai bűncselekményekre, amelyekre vonatkozóan a büntetőtörvénykönyv az államfogház-büntetést szabta ki, még ma is a börtönbüntetést tartják érvényben, fennállanak abban, hogy az esküdtszék intézményét még mindig nem állították helyre, és fennállanak abban, — amit különösen kívánok szóvátenni és amire felhívom az igazságügyminister ur figyelmét, — hogy ma már a szabadságvesztésbüntetés különböző fokozatai, a fogház-, börtön- és fegyházbüntetés módozatai között teljesen eltűntek a válaszfalak, és azokat az elbánási elhatárolásokat, amelyeket a büntetőtörvénykönyv megállapít (Propper Sándor : Vanczák fegyencruhában ül sajtóbűncselekményért !) a gyakorlat teljesen szétrombolta. Ma már teljesen mindegy, hogy milyen szabadságvesztésbüntetésre Ítéltek valakit, tökéletesen mindegy, hogy egyszerű sajtóvétségért van-e valaki elitélve, vagy pedig a legsúlyosabb bűncselekmény elkövetése miatt ül a fegyházban. Rá kell mutatnom ennek a kérdésnek taglalásánál — és végtelenül sajnálom, hogy az igazságügyminister ur nincs jelen — arra az ujabb gyakorlatra, amely a bűnügyi eljárások során kezd napirenden lévővé válni. Akik a békeidők bűnügyi eljárásait és az akkori büntető igazságszolgáltatási gyakorlatot figyelemmel kisérték, azok időnként meglepetve konstatálták, ha egy-egy bűnügyi eljárás lefolytatása során a bíróság az ítéletben kimondotta azt, hog}^ a bűnügyi költségek viselésével a vádlottat sújtja. Ma azt látjuk, hogy a vádlottat a bűnügyi költségek viselésében csaknem minden ítéletben elmarasztalják. És ezek a bűnügyi költségek meglehetősen nagyok. De nemcsak ezt a tendenciát látjuk, hanem látunk ehhez hasonlót más téren is. Vannak bizonyos bűncselekmények, amelyek magánvádra üldözendők, amely magánvád a későbbi eljárás során visszavonható. Ezekre vonatkozóan olyan eljárást honosított meg igazságügyi szolgálatunk, hogy ha az eljárás későbbi szakában ilyen vissza-