Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXV. kötet • 1925. október 14. - 1925. november 6.

Ülésnapok - 1922-462

386* À nemzetgyűlés 46:2. élése 1925. kellett azonban megállapítanunk, hogy bár a legtöbb államnak képviselője résztvett ezen a locarnoi konferencián, a magyar kormány delegátusa nem vett részt, ami nyilván annak tulajdonítható, hogy külügyi képviseletünknek és kormányzatunknak az a felfogása, hogy semmi olyan kérdésünk nincs nekünk, amellyel a külvilág elé mehetnénk, amelynek orvoslására a nemzetek nagy egyetemét felkivánnók hívni. (Baross János : Jól megy nekik !) De nem is lehet másként, ha figyelembe vesszük a kormány külpolitikáját, ha egyáltalában lehet beszélni a kormány külpolitikájáról. Azt hiszem, emlékeznek a t. Nemzetgyűlés tagjai arra, hogy három esztendővel ezelőtt, amikor a baloldali padsorokból a kormányt erőteljesebb külpolitika kezdeményezésére hívták fel és kritikát mondottak a kormány külpolitikájának rosszaságáról és hiányosságáról, akkor épen a ministerelnök ur volt az, aki a kormányelnöki székből hangoztatta, hogy azért nem kell Magyarországnak intenzivebb külpolitikával foglalkoznia, mert egyelőre a várakozó álláspont a leghelyesebb külpolitikai álláspont, hogy ki kell várnunk azt az időt, amikor belekapcsolódhatunk valamely külföldi állam életébe. Ez a kunktátori, habozó külpolitika juttatta oda Magyarországot, hogy amikor minden európai állam elhelyezkedett már és bekapcsolódott egy más állam szövetségébe, akkor teljesen izoláltan itt álltunk Magyarországon, soha nem tudtunk keresni és nem tudtunk találni egyetlen barátot sem, hanem itt ál unk egyedül, teljesen magunkra hagyatva, amikor pedig a külföldi államok mind a maguk szabadságának megvédésére irányuló intézkedéseket megtették, határoznak rólunk, nélkülünk és senki Magyarország ügyeivel nem törődik. (Ugy van ! a szélsőbaloldalon,) Ilyen körülmények között nem lehet csodálkozni azon a sikertelenségen, amellyel külügyi kormányzatunk a genfi tárgyalásokkal kapcsolatban dicsekedhetik. S amikor az egyes államok a háború által okozott és teremtett gátakat igyekeznek lebontani, és igyekeznek a maguk gazdasági kapcsolataival más államok gazdasági életébe bekapcsolódni, ennek a politikának Magyarországon semmi nyomát nem találjuk. Nem találunk intézkedést arra vonatkozólag, hogy Magyarország a háború és a forradalmak lezajlása utáni hetedik esztendőben erőteljesebb lendülettel kiépítette volna a kereskedelmi szerződések rendszerét. A szomszédos államok legtöbbjével még ma sincs — hét évvel a háború befejezése után — kereskedelmi egyezményünk, ami természetesen maga után vonja azt, hogy az a gazdasági pangás és elerőtlenedés, amely bekövetkezett, ennek a következménye s ugyancsak ennek következménye az, hog}' bár Magyarország — és elsősorban Budapest — hivatva lett volna Közép-Európa kereskedelmének, gócpontjává lenni, ez a kereskedelmi gócpont átterelődött Bécsbe és most Bécs bonyolítja le azt a kereskedelmi forgalmat, amelyet Magyarországnak és Budapestnek kellene lebonyolítania. De elhibázott külpolitikánk mellett látjuk még azt is, hogy amikor ma már a szomszédos államoknak majdnem mindegyike igyekszik azon, hogy az utlevélkényszert megszüntesse, hogy az egyes államok közötti szabad forgalmat megkönynyitse, akkor Magyarország még mindig ridegen elzárkózik az idevonatkozó ajánlatok elől arra való hivatkozással, hogy nem szüntetheti meg az utlevélkényszert, mert azokra a bevételekre, amelyek ebből előállanak, feltétlenül szüksége van. Olyan indok ez, amellyel azt hiszem, komolyan foglalkozni kell. Hiszen ezeket a bevételeket, amelyeket a vizumköltségekből kíván a magyar kormány előteremteni, sokkal erőteljesebben, sokkal nagyobb összegben tudná előteremteni egyrészt a költségek évi november íió 6-án? pénteken* tekintetében más helyen való takarékoskodással, de másrészt bőven megtérülne ez a bevételi tétel abból a nagy forgalomból, amely előállana abból, ha a kormány a vízumkényszert eltörölné és lehetővé tenné az államok közötti szabad közlekedést. Ha a belügyi kérdést vesszük figyelembe, ebben a kérdésben még megdöbbentőbb kép tárul elénk, mint az elhibázott külpolitika terén. Hegymegi-Kiss Pál képviselőtársam épen az imént mutatott rá arra az elhibázott politikára, amelyet belügyi téren látunk. Nem mulaszthatom el, hogy ismételten rá ne mutassak arra, hogy azáltal, hogy ez a nemzetgyűlés megalkotta az egész világ legreakciósabb választójogi törvényét, a választójogot nem vették le a nemzetgyűlés napirendjéről, ( Ugy van ! a bal- és a szélsőbaloldalon) mert a választójogi kérdés mementóként időnként felmerül és fel fog merülni a nemzetgyűlésben, azt állandóan szóvá fogjuk tenni mindaddig, amig Magyarország választói részére is olyan demokratikus választójogot nem alkotunk meg, amilyet nemcsak a nyugati kulturnemzetek, de a keleti úgynevezett barbárnemzetek is megalkottak. (Halász Móric : Például Romániában !) Láttuk, hogy az országos választásoknál hova vezet a kormány nyiltszavazásos választási rendszere, mint például a legutóbbi letenyei választások alkalmával. A hatvani választásoknál is láttuk azt a hihetetlen terrort, a választókerületnek a katonaság által való megszállását és azt a vexaturát, amelyet ki kellett állaniok a választóknak. Ha látjuk ezt és ha figyelembe vesszük, hogy a választók hány százaléka szavaz le akármelyik nyiltszavazásos választókerületben, akkor meg kell állapítanunk, hogy a mai választási rendszer csak arra jó, hogy a közvélemény megnyilvánulását meghamisítsa és megmásítsa a nemzet igazi akaratát (Halász Móric : Budapesten sem szavazott le nagyobb százalék !) Egészen más lenne a helyzet a titkos választások mellett és a gazdasági fellendülés kérdésében is más képet tudna felmutatni az ország, ha demokratikus választójogot alkotnának meg és titkos szavazás alapján uj választás lenne elrendelve. De még súlyosabb az a veszedelem, amely abból háramlik erre az országra, hogy a községi és városi közigazgatás felfrissítésére vonatkozólag semmiféle lényeges intézkedés nem történt. Szinte érthetetlen az a közöny, amellyel a kormányzat viseltetik e kérdéssel szemben. Nem tudjuk megérteni, miképen kívánja még most is a városi és községi közigazgatást ellátni azokkal a törvényhatósági bizottságokkal, azokkal a képviselőtestületi tagokkal, akiket 12—13 évvel ezelőtt választottak meg egészen más légkörben, egészen más viszonyok között, és akikről nyugodt lélekkel el lehet mondani, hogy ma már nem képviselik azokat a választókat, akiket tulaj donképen képviselniök kellene. (Halász Móric : A képviselőtestületek meg vannak újítva !) Épen ezért nem csodálkozhatunk azon, ha a községi, a vármegyei és a városi életben is bizonyos tespedés állott be, s épen ezért én a magam részéről bármennyire helyesnek is találtam azt az intézkedést, amellyel a községek és városok részére bizonyos kölcsönök felvételét lehetővé tette a magyar kormányzat, elhibázottnak tartom e kölcsönöknek a mai törvényhatóságok, a mai közigazgatás kezébe való juttatását azért, mert hiszen nem bízom ezekben a képviselőtestületekben, a városi önkormányzat mai megbizottaiban, mert nem képviselik a mai városi lakosságot, és ugy érzem, hogy nem viseltetnek azokkal a nagy szociális problémákkal szemben olyan megértéssel, mint amilyennel viseltetniök kellene. Attól félek, hogy ezek a kölcsönök, amelyeket a városok most kaptak, nem a szociális