Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXV. kötet • 1925. október 14. - 1925. november 6.

Ülésnapok - 1922-460

316 Â nemzetgyűlés 460. ülése 1925 amelyről ő, a világlátott dúsgazdag magjar főúr állapította meg szomorúan, hogy : »Legnagyobb palotáinkban csak idegen nyelv volt«. Ezért a hitéért emelt szót ő, a buzgó katholikus, a felekezeti türelmetlenség ellen, azt tartván, hogy : »Alig van társaság, egyesület, intézet, amely a hitvallási irigykedés ördögétől ment volna«. Ezért mondotta, hogy : »A magyar minden lehet, csak azt kell tudnia, hogy most semmi és hogy csupán két ellensége van : az előítélet és az elbizakodottság«. És ezért a mélységesen hitt jövőért mondotta, hogy az erősnek legnagyobb fénye az, ha nem egyedül akar örvendezni és megelégedett lenni és hogy : »csak a gyenge szereti önmagát, mert az erős egész nemzeteket hordoz szivében. És a jövőért való ebben a hitében irta le azt a mondását is, hogy : »Sokan azt gondolják, hogj^ Magyarország volt, én azt szeretem hinni : lesz«. Á jövőben tehát bizott Széchenyi — amiért olyan sokat is tett — de a nemzeti szenvedélyektől és illúzióktól féltette ezt a jövőt. Már első nagy munkája befejező soraiban azt mondta : »A végsőségeket és túlzásokat gyűlölöm s a békités barátja vagyok, . . . inkább a lehető jót akarom elérni középúton, mint a képzelt jót«. Épen olyan veszedelmesnek tartotta a pártviszálykodást és az uralomvágyat, azt, hogy »mindegyik kolompos, vezér, vagy egyedül saját erejére támaszkodó pártkalandor akar lenni«. Leírta a népszenvedélyek veszedelmeit is, amelyek elkerülhetetlenül tévutakra vezetnek s »melyekbe eddig minden féket szakasztott nép okvetlenül eljutott«. Széchenyi teljes erejével küzdött az ellen, amit nemzete veszedelmének tartott és e küzdelemben nemzetével együtt roskadt össze. Milyen tragikus magyar sors ez ! Csaknem nyolcvanéves események ezek. A régi ellenfelek nem ellenfelek többé és ez a mai nemzedék, amely most még szörnyűségesebb katasztrófa osztályosa, régen tudja azt, hogy a nagy idők nagy embereinek két legnagyobbja, Széchenyi és Kossuth, ha más utakon haladtak is, ugyanegy cél felé igyekeztek : boldoggá tenni szegény nenizetüket. E közös cél nagy kiengesztel. Kiengesztel minden elmultakat és senki kegyeletét nem bánthatja többé, ha a hála mellett meghatottan is fordulunk a lelkében összeroppant magyar államférfi emléke felé, aki szinte a biblikus próféták arányában jelent meg a magyar horizonton. Kemény Zsigmond irta volt 1850-ben, hogy amidőn az abszolút uralom alatt Széchenyi munkáit forgatták, szinte megdöbbentek a jóslatokon, amelyek betűig beteljesedtek. Keblükbe oly félelem szállt, mintha a Szentkönyv lapjaira tekintenének, vagy ha babonások lettek volna, azt kellene hinniök, hogy az óvilág mágusai kopogtatnak egy még ismeretlen tudomány kapuján. De azután roppant tévedésnek mondja maga Kemény is ezt a felfogást, mert Széchenyi jóslatai nem egy misztikus álmodónak, hanem egy hazáját szerető és annak sorsáért rettegő bölcsnek jövendölései voltak. A nagy magyarnak, a legnagyobb magyarnak jóslatai, aki ismerte hazáját, annak helyzetét és erőviszonyait és ismerte imádott faját is, a Kelet népét, amelynek élete legtusakodóbb utolsó pillanatában is és örökre is leghívebb fia maradt. T. Nemzetgyűlés ! A Kelet megfogyott és szétszaggatott népe, a Kelet szegény, szomorú magyar népe ugy épitlieti fel igazán jobb jövendőjét, ha a reformkorszak ragyogó alakjai között Széchenyi emlékét is lelkébe zárja. Ha Széchenyinek a jobb jövendőbe vetett rendületlen hitét nemcsak emlegeti hazafias szónoklatok befejezéseként, hanem ha ezt a jövendőt munkálja is Széchenyi példájára, Széchenyi kitartásával és Széchenyi szellemével. Nem könnyű, sokszor nem is népszerű munka ez, de hazafias munka és épen Széchenyi választotta évi november hó 4-én, szerdán. egyik munkája: jelmondatául azt a mondást is," hogy »jó hazafinak lenni nehéz, de nem lehetetlen«. Még csak néhány szót óhajtok mondani felszólalásom befejezéséül. Ugyancsak Széchenyinek 1831-ben Magyarország képviselőihez intézett szavaiból pár szót. Azt irta volt Széchenyi Magyarország képviselőihez 1831-ben : »Sohase felejtsük, hogy szakadozva felette gyengék vagyunk, mint egyszivüek és egyakaratuak pedig óriási erő«. Ezt üzente egykor Széchenyi a magyar nemzet képviselőinek és én ugy érzem, hogy ezt üzeni nekünk is, a trianoni Magyarország képviselőinek. A javaslatot elfogadom. (Élénk éljenzés és taps, szónokol számosan üdvözlik.) Elnök : Szólásra következik ? Petrovits György jegyző : Rupert Rezső ! Rupert Rczso : T. Nemzetgyűlés! (Halljuk! Halljuk !) Ünnepélyes érzéssel, hálával és elismeréssel akarok szólni én is annak a magyarnak semlékéről, akit méltán nevezett el a történelem és méltán nevezett el egy előbbi, egy másik legnagyobb magyar is a legnagyobb magyarnak. Szívesen, hódoló, ünnepélyes érzéssel járulok a magam részéről is ahhoz, amit a kormányjavaslat céloz, hogy a legnagyobb magyar emlékét törvénybe iktassuk. Nem nyomhatom el azonban érzésemet és nem fojthatom vissza szavamat, hogy bevalljam ebben az ünnepélyes percben is, a mindnyájunk kibékítésére szánt percben, hogy tragikusabb sorsa történelmi nagyságnak alig volt, mint gróf Széchenyi Istvánnak, akiről ma megemlékezünk. Száz esztendővel ezelőtt, az ellen az ország ellen, amely országban ma élünk és azok ellen a közállapotok ellen, amelyekben száz esztendővel ezelőtt voltunk, indult harcba Széchenyi István. Egész küzdelmének tartalma az volt, hogy végre a hivatalos és a valódi Magyarország egy és ugyanaz legyen, mert ő azt tartotta a hivatalos Magyarországról, amit sokan mások, hogy nem volt. Ő Magyarországot, a valódi Magyarországot, a történelem mohája alatt látta és ismerte meg az 500.000 hivatalos magyar helyett nyolc millió élő, dolgozó, szenvedő és a jövő fundamentumát tévő magyar országának. Igaza van a ministerelnök urnák, hogy ne idézzünk. Ő más korokról beszélt, más korokról mondott ítéletet, ne vegyen tehát érvet, argumentumot senkisem a maga igaza mellett az ő szavaiból. Nyugodjunk meg. Egyet azonban mindnyájan elismerhetünk, azt, hogy Széchenyi István a valódi Magyarországért küzdött, azért, amelyet függetlennek, szabadnak, alkotmányos keretek között élőnek akart tudni és küzdött minden magyarért kivétel nélkül, küzdött a polgári és az emberi egyenlőségért. Hogy ezekért küzdött, nem is lehet hibáztatni. Ezek a célkitűzések mindnyájunk szerint, bármilyen pártpolitika válasszon is el bennünket, kell, hogy helyeseknek ismertessenek el és amikor ma e szomorú ünnepnapot üljük, azt látjuk, hogy Széchenyi életének egész tartalma mindaz, ami az ő életének, célkitűzésének, akaratának, törhetetlen vágyódásának és jóslatának tárgya volt, ma meg van tagadva. Széchenyi István nem azért küzdött a régi Magyarország ellen — amelyre csak ez az egy lesújtó szava volt, hogy »volt« — hogy ezt a Magyarországot találja az ő százéves emlékezete, amikor megint minden ugy van, amint volt az ő idejében, hogy az abszolutizmus sötétsége nehezedik az országra, nincs alkotmányunk, szociális téren pedig majdnem épen ott vagyunk, ahol voltunk, hogy az ország jórésze gazdasági és kulturális téren is a jogoktól megfosztottan áll itt és ellep mindent az önérdek vagy amint annakidején ő nevezte, a feudalizmus mocsara. Nem azért küzdött Széchenyi István — hiszen az önök oldaláról is ma hangsúlyozták — hogy magyar és magyar között különbség . legyen vallása", politikai meggyőződése