Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXV. kötet • 1925. október 14. - 1925. november 6.
Ülésnapok - 1922-460
 nemzetgyűlés 460. ülése 1925. szerint ; nem azért küzdött, hogy megújuljanak azok a szomorú, gyászos és szégyenletes idők, amelyekért nem ismerte el, hogy Magyarország valaha is volt, hogy t. i. politikai meggyőződésükért emberhajszát, politikai üldözéseket indítsanak magyarok ellen, és megismétlődjék a parlamentnek az a korszaka, amikor megint börtönökbe kell menni azoknak, akiknek más a politikai meggyődésük — akármilyen szent és akármilyen tiszta is az — mint a hatalomé. Széchenyi István nem azért küzdött, hogy ne legyen sajtószabadság, hogy ne legyen gyülekezési jog, egyesülési jog, hogy ne legyen a magyar ember is szabad polgár, civilizált, müveit állam polgára, mint ahogyan az Nyugaton már minden civilizált államban, kivéve a diktatúra alatt nyögő országokat, meg van valósítva. Ne idézzünk. Ne vegyen Széchenyi István hatalmas erejű szavaiból — minden szava kőbe vésendő — maga mellett senki argumentumot, csak függesszük szemünket erre a nagy célra, az ő életének tartalmára, amelyért élt, küzdött, szenvedett és meghalt, hogj 7 végre a hivatalos Magyarország legyen valódi Magyarországgá, vagy még helyesebben, a valódi Magyarországból legyen végre hivatalos Magyarország. Legyen végre ugy, ahogy ő akarta, hogj^ ne pár ezer emberért — az ő idejében pár százezer, ma már csak pár ezer emberért — legyen minden itt, ami van, és ők egyék meg a politikai helyzetnek — ahogy az ő korában mondották — a pecsenyéjét, a többinek pedig csak a csontok maradjanak. Elemi igazság az, hogy minden magyarnak egyformán jussa van a jóhoz, mint ahogy jussának kell lenni ahhoz is, hogy a kötelességekben egyformán osztozkodjék. Ezek mind olyan elemi igazságok és mind a valódi Magyarország olyan princípiumai, amelyekért küzdve, nem lehet senkit sem meggyanúsítani pártpolitikával. Szeretem azt és örülök annak, hogy ennek a legnagyobb magyarnak emlékezetét ma hódoló hálával és tisztelettel megünnepeljük, de jobban szeretném, és ez lenne méltóbb az ő nagyságához, az ő tüneményes, meteorszerü, üstökösszerű nagyságához, ha azok az eredmények, amelyekért ő küzdött és amelyekért törvényben is megdicsérni akarjuk, tényleg megvalósulva volnának már ma, amikor ezeknek az eredményeknek megvalósulása elé már semmi gát nem tornyosodik, csupán a hatalomféltés érdeke. Az igen t. ministerelnök ur Széchenyi útjára hiv bennünket. Megyünk a t. ministerelnök úrral (Helyeslés jobb jelöl.), csak méltóztassék mindazt az eredményt megvalósítani, amit Széchenyi István elérni akart, hogy legyen Magyarország és méltóztassék intézményesen megvalósítani, hogy legyen meg a Széchenyi-féle polgári szabadság és jogegyenlőség, a Széchenyi-féle lelkiismereti szabadság, a Széchenyi-féle polgári függetlenség és a polgári önérzetnek a joga, legyen meg az egyenlő teherviselés, jöjjön el végre az egyenlő jogoknak az országa és legyen meg az alkotmányos és valóban a szabadság intézményeiben élő nemzet. Ekkor — ez tényleg öntől, igen t. ministerelnök úrtól és a többségtől függ — csakugyan mehetünk Széchenyi utján a magyar jövendő felé. Széchenyi tényleg a magyar jövendőnek a politikusa, Széchenyi tényleg a magyar jövendőnek az a nagy hérosza volt, amelyről Carlyle beszél, hogy nélkülük nincs nemzeti nagyság, nélkülük nincs történelem, olyan történelem, amely nemzeteket felemel. Mi a Valódi Magyarországért küzdve azt akarjuk, hogy legyen hivatalos Magyarország, azt akarjuk, hogj- ne történhessék meg az, ami ellen Széchenyi is panaszkodott, hogy a jogért küzdőket üldözik, azt akarjuk, hogy ne történhessék meg az, hogy a hitszegő, a évi november hó 4-én, szerdán. 317 hűtlen, a hízelgő, a nyomorult jutalomban és kitüntetésekben, hivatalokban részesül, ellenben a becsületes, aki a törvényhez ragaszkodik, ezernyi üldözésnek tegye ki magát. Azt akarjuk, hogy bárhová megyünk, magyarok, ne rendőrhatalom, rendőrönkény lábai tapossanak bennünket. Ha a ministerelnök ur ezt meg tudja cselekedni, ha meg tudja alkotni az ilyen Magyarországot, akkor jogosítva lesz azt mondani, hogy menjünk együtt a Széchenyi utján, de szavakban szépet mondani, tettekben azonban az ellenkezőt cselekedni, nem az az ut, amelyet Széchenyi István emléke megünneplésének tekinthetünk és nem az az ut, amelyen együtt járhatunk. Nem szükséges ezekről beszélni. Itt vannak ma azok a sötét, szomorú állapotok, amelyeket az hozott ránk, — amiként a túloldali igen tisztelt szónok ur részéről is felhangzott, — hogy nem követtük Széchenyi István példáját, letértünk Széchenyi útjáról. Szerintem kissé tévesen állították be és nem egészen a történelemnek megfelelően, amikor arról szólottak, hogy ezért mentünk át két katasztrófán. Mert az első katasztrófán, amelyre céloztak, az 1848-iki nagy küzdelmen és annak katasztrofális végén nem azért mentünk át. Hiszen Széchenyi maga is azt vallotta, hogy a szabadságot, ugylátszik, nem lehet mással, mint vérrel megváltani és ha Széchenyi 1848/49-ben pillanatnyilag talán azt hitte is, hogy a romlásba rohantunk, most, a történelem távlatából láthatjuk, hogy helyes utón jártunk, Széchenyi utján jártunk, hiszen ő is egyike volt azoknak, akik kijelölték az utat 1848/49-ig. A történelem távlatából megállapíthatjuk, hogy a katasztrófa nem volt hiábavaló, mert ebből a nemzet élete, jövendője fakadt. Csak abban van igaza az igen tisztelt kormányelnök urnák, hogy a másik nagy katasztrófa, az 1914. évi, tényleg azért következett be ránk, mert letértünk Széchenyi István útjáról, letértünk, mert nem valósítottuk meg azt, amiért ő élt, hogy Magyarország a maga sorsa felett önrendelkező legyen. 1914-ben nem volt meg ez az önrendelkezési jogunk, 1914-ben nem voltunk a 20 millió magyarnak az állama, hanem akkor is csak párezer embernek, az önkénynek állama voltunk, és ez az önkény parancsolt az érdekeink ellen azt cselekedni, amit azután cselekednünk kellett. (Zaj a jobboldalon. —- Horváth Zoltán : Ha nem lett volna 1914, nem lett volna 1918 sem ! Erdélyi Aladár : És 1918 nem lett volna, ha Széchenyit követjük !) Csakugyan legyen öt percnyi szünet, csakugj^an áldozzuk ezeket a perceket, ha panaszkodunk is, valahogyan egybehangzó szívvel annak a nagy emlékezetnek, amelynek napját ma üljük. A legnagyobb tények egyike, Széchenyinek legnagyobb szolgálata volt az, amely miatt szobrát olyan szépen faragta ki a történelem, amit a nemzeti nyelv feltámasztása körül végzett. Széchenyi István ezért is a hivatalos Magyarországból a valódi Magyarországba ment el, ott kereste az erőt, a nemzet jövendőjét, mert a nemzet nagy ereje a kunyhókban volt, a valódi Magyarországban volt meg, oda kellett elmennie, mert a hivatalos Magyarország ezt nem beszélte. Valósággal héroszként kellett fellépnie, hogy a nemzeti nyelv nagy ügyét szolgálhassa. Micsoda nagy meglepetés, szinte megdöbbentő volt, amikor 1825 október 12-én a felsőtáblán magyarul megszólalt. . Itt kezdődik tulajdonképen Széchenyi pályája 1825 október 12-én, amelyről egyik kortársa Szoboszlay Pap István irja, hogy gróf Széchenyi István kapitánynak ez a ténye epochális volt. Ugy is van, mert az idegen nyelvű tanácskozás uralma ekkor szűnt meg a felsőtáblán. Ezt a nagy lépést, ëzt a nagy kezdést sem szabad kifelejtenünk, amikor pályakezdésének százéves évfordulóját ürme-