Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXV. kötet • 1925. október 14. - 1925. november 6.
Ülésnapok - 1922-458
IV Fanatikusan szerette nemzetét és hitte, remélte, hogy elháríthatja felöle közelgő végzetét. Európa légkörében egyre sűrűsödik a feszültség, a ma még derült égből holnap már lecsaphat a villám. A monarchián kivül és belül lappangó vágyak törnek kielégítésük felé. A magyar nyáj körül az öreg pásztor halálára leselkedő hiénák ólálkodnak. Az öreg pásztor akkori örököse zárkózott és akaratos jellemében uj megpróbáltatások magva rejtőzik a magyarság számára. Ennyi veszély épen elegendő, hogy egy élni akaró nemzetet minden erejének kifej lésére és összefogására késztessen. És mit látunk? Egyre jobban elmérgesedő pártharcokat, a régi meddő gravaminális politika feléledését, az alkotó munkának egyre jobban háttérbe szorulását. Tisza István tartalmat és erőt akar önteni az ősi jelszóba és az ellenünk felkészülő egész világnak "kivánja odakiáltani: »Nihil de nobis sine nobis!« Ehhez erős hadsereg kell, mely tiszteletet és békét parancsol és a nemzet társadalmi harmóniája, mely a hazafias áldozatkészség maximumára képesít. Ám ezek erdekében nem indulhat meg az alkotó munka, mert a magyar politikai életben egyre nagyobb tért hódit a szenvedélyek uralma. Pedig — mint Tisza mondja: — »a sors szélvészsodorta száraz falevélként sepri a nemzeteket végzetük felé, ha a higgadt megfontolás s hazafiúi köleksségérzct szavát elnyomja bennük a szcnvedch'V 0 ) A parlamenti párttusak és tétlenség országszerte mérges gyümölcsöket teremnek. A cselekvő képtelenségre kárhoztatott tekintélyek tiszteiele meglazul s a gyógyításra hiába váró szociális sebek elfekélyesednek. A veszedelmek növekedésével így versenyt halad az ellenállóképesség csökkenése és a kétségbeeséshez közelálló helyzetben nindezek tetejébe világosan látja felénk hömpölyögni a nemzeti gondolatot kioltó »végzetes áramlatot«, mely ugy közeledik tehetetlenségében vergődő nemzetünk felé mint a kegyelemdöfés. »Ha ezt a magyar szigetet, — mondja Tisza István — ezt a maroknyi nemzetet az Úristen fenn akarja tartani a jövőben is, meg kell adnia az erőt ennek a nemzetnek, hogy olyan áramlatoknak, melyek a hala! lehelletét fújják reá, ellent tudjon állani, amig nem késő.«' 1 '). Istenében, nemzete örök rendeltetésében és önmagában bizva, vállalkozott, hogy ezt a szunynyado erőt felébreszti és diadalra vezérli. Világosan állott előtte a teendők sorrendje Először a nemzet cselekvőképességét helyreállítani, azután tekintélyét és biztonságát megszilárdítani, mindezt pedig azért a végső és állandó nagy célért, hogy az ötletszerű törvényhozás morzsái helyett szerves, átgondolt, gazdasági és szociális alkotások utján a régóta nélkülözött megelégedés mindennapi kenyerét varázsolja vissza a magvar nép minden rétegének asztalára. Tisza — mint önmaga mondja — »szivének minden lüktetésével, lelkének minden vibráló gondolatával és érzésével csügg a magyar képviselőházon, a magyar nemzeti élet palládiumán.t »Nemzeti testünk organizmusa ebben a szervében folytathat organikus életet, ebben fejezheti ki akaratát, ebben cselekedhetik.«* 13 ) Ezt a cselekvőképességet akarja ő biztosítani minden áron, mert »vannak intő példák, minek van kitéve minden faktor részéről egy olyan nemzet, amely önrendelkezési jogának épségben tartásáról megfeledkezik.« * 13 ) Jött, küzdött és elbukott, hogy bukásában példájával bizonyítsa, miként kell a hirdetett többségi elvet tisztelni akkor is, midőn az vele szembefordul. * 10 ) Magyar Figyelő 1911. választójogi tanulmányok. *") 1914 március 6-iki képviselőházi beszéd. * 13 ) Elnöki székfoglaló 1912 május 12. *") U. o. Mikor pedig később megértésre talál a nemzet többségében, újra a hatalom birtokába jut és megvalósítja programmja első felét, — régóta sürgető fellépéseinek keserű igazolásaként — már sem neki, sem nemzetének nem marad ideje többé, hogy a belső megerősödéséhez mellőzhetetlen gazdasági és szociális reformokat keresztülvigye. Ránkszakad az az élethalálharc, melyet Tisza István már 25 évvel azelőtt, első parlamenti felszólalásában hazáját féltő szívvel látott közeledni.* 14 ). 0 ezt a harcot sohasem akarta, mert tudta, hogy a magyarságnak csak veszteni valója van és, mert tisztában volt vele, hogy a magyar nemzet hivatásához tartozik a szomszéd kis népek szabadságának védelme. Az annexiós balkáni feszültség súlyos óraiban — 19U9 elején — szükséget érzi annak, hogy visszavonullságából kilépjen és a főrendiházból figyelmeztesse az illetékes tényezőket arra, hogy »a mi politikánk nem lehet más, mint ami a múltban volt, t. i. a Balkánon levő népek békés, szabad független fejlődésének oltalmazása és előmozdítása, — és megakadályozása olyan politikai alakulásnak és törekvésnek, amely ezen népek független, békés fejlődését valamely nagy agresszív hódító célú conglomerátum hatalma, vagy hegemóniája alá akarná hetyezni«.* 15 ) Ma már ország-világ előtt tisztán áll, hogy Tisza nem akarta a háborút, sőt teljes erejével az utolsó pillanatig küzdött ellene. Mikor azonban ellenére mégis elvégeztetett, magára vélte a mártiromság keresztjét, mert a legválságosabb pillanatban Jelkiismeretlenségnek tartotta volna, hogy a nemzet nehezen kivívott cselekvőképességét ujabb politikai bonyodalmak kockázatául dobja, és mert a legnagyobb áldozatkészséget követelő kötelességteljesítés idején nem adhatott visszavonulásával veszedelmes példát. Maradt, mert egész férfi volt. Helyt állott, mert Tisza István volt. De maradásának feltételéül kikötötte, hogy a háború colja legnagyobb győzelmek esetén se jöhessen ellentétbe a magyar nemzetnek a kis nemzeteket védő rendeltetésével, azzal az általa mindig vallott s már 1909-ben kifejtett elvvel, hogy »a mi érdekünk szolidáris a balkáni népek függetlenségével és mi ott, ha esak saját érdekeinket félre nem ismerjük, agresszív terjeszkedő pollitikát nem követhetünk.« * 16 .) Egyéniségének egyik legmegkapóbb vonása az a magatartás, ahogyan a háborúért lelkesedők üdvözléseit és dicséretét magától határozottan elhárította és ahogyan később a háború miatt felhangzó vád, panasz és átok méltatlanul ellene irányuló kitöréseit igaza tudatában némán elviselte. Tisza István alakjáról ma már lefoszlanak azok a mérges gázfelhők, amiket a gyűlölet támadásai borítottak föléje. Ma már nyilvánvaló, hogy minden lépésében páratlan felelősségérzet, lankadást nem ismerő kötelességtudás a magyar földnek, a magyar népnek és a nemzet intézményeinek rajongó szeretete vezette. Önzés, kicsinyesség nem fért nagy alakjához. A hatalmas ereje iránti bámulat vagy félelem sokak elől eltakarta melegen érző szivét, pedig nálánál őszintébb politikust nem ismer a magyar történelem. Egyeneslelküsége irtózott az ábrándkeltéstőf, a túlzásoktól és intrikáktól, — annál nagyobb erővel vonultak fel ezek ellene. Sohasem hirdetett olyat, amit a közel jövőben megvalósíthatónak nem tartott és nyugodt lelkiismerettel viselte a népszerűtlenséget, amit — az ő lelkében és célként ápolt — nemzeti követelések egy részének alkalmasabb időkre halasztásával kiváltott. Mig nemzetét türelemre intette, addig minden illetéktelen »előkelő idegen« jogosulatlan beavatko*") 1889. I. képviselőházi beszéd. * 1B ) 1909 III. 1. főrendiházi beszéd. * 16 1909. III 1. főrendiházi beszéd.
