Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXV. kötet • 1925. október 14. - 1925. november 6.

Ülésnapok - 1922-453

A nemzetgyűlés 453. ülése 1925. Pillanatnyilag abban látom a legnagyobb nehézséget, — és ezen van az én beszédemben a hangsúly, — hogy az a rendezés, mely itt készül, a jövő számára készül. Nézetem szerint azonban a multat sem lehet egy spongyával letörölni ennél a kérdésnél. A háború következtében óriási nagy visszamaradt igazságtalanságok vannak itt. Kis emberek, egyszerű munkások, tisztviselők keserves fizetésükből, amely alig volt elegendő kenyérre, nyugdíjuk biztosítására maguktól elvontak bizonyos összeget. (Ugy van!) Egyaránt vannak ilyenek magántisztviselők, más tisztviselők, hányászmunkások, újságírók és mások. A háború idején az állam — itt van a hiba — kötelezte ezeket a nyugdíj egyesületeket, társIád ákat,rokkant egyesületeket s hasonló intézeteket, hogy helyezzék el állampapírba, állami kölcsönbe azokat a pénzeket, amelyeknek igazi célja és rendeltetése az volt, hogy valamelyes módon gondoskodjanak azokról, akiknek kezéből vénségükre a csákány vagy a toll kihull és nem tudnak dolgozni. Azt kérném tehát a különböző pártoktól, a nemzetgyűléstől és a kormánytól is, méltóztassék — habár talán csak részben is lehetséges a fenforgó nehéz financiális viszonyok között — valamelyes módon már most tanulmányozni ezt a kérdést és lehetőleg praktice reformálni a nyugdíjintézeteket és valamiképen restituálni azok elkallódott, elkorhadt pénzállományát. (Helyeslés balfelöl és a középen.) Az árvák, özvegyek és tehetetlen öreg nyugdíjas tisztviselők és munkások nem tehetnek arról, hogy azok, akik a háború idején intézték az állam pénzügyeit, hozzányúltak ezekhez a pénzekhez, úgyhogy nem gondoskodtak arról, hogy ezeket az értékeket valamiképen átmentsék. Itt irtózatos, súlyos nagy kötelezettségek haramiának az államra. Ezek alól az állam nem húzhatja ki magát, bármilyen nagy. áldozatról is van szó. Ezeknek az özvegyi és árvapénzeknek, munkás és egyéb nyugdíjaknak, mondjuk a bányásztársládák pénzének bizonyos mértékig való valorizálását az államnak magára fog kelleni vállalnia, mert a legelemibb szociális igazság is ezt követeli. (Lendvai István : Erkölcsi kötelessége !) Amikor én a munkáséletet tanulmányozom, — nemcsak könyvekben, hanem az életben magában, — akkor a munkásbajok mindegyike fölé helyezem, mint legnagyobb bajt azt a tényt : megszületik a munkásgyermek, dolgozhatik hatvan esztendeig a legbecsületesebben, de a hatvan esztendő egyetlen egy fáradt estéjén sem tudja, hogy élete végén nem kell-e küszöbről-küszöbre járva koldulnia. (Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) A munkásexisztenciának ez a bizonytalansága. Amig az egyik ágyban születnek emberek, akik már világrajövetelük pillanatában biztosak arról, hogy egész életükön át akár munkanélkül is megélhetnek, (Lendvai István : Ugy van !), addig a másik ágyban születnek emberek, magyarok, akik akármennyit fáradnak, nem tudják maguknak azt biztosítani, hogy emberi életet élhessenek. Nem a vagyont állítom szemben a vagyontalansággal, de arról beszélek, hogy ekkora nagy ellentét emberi élet és emberi élet, munkás emberi élet és sokszor kevésbé értékes munkával eltöltött emberi élet között nem lehet. És ha van a világon bolsevizmus, ha van forradalom és ha dübörögnek alattunk a szociális kérdések és vulkán felett áll egész Európa civilizációja, ha vannak a népélet mélységében viharzások, robbanásra kitörő erők, elsősorban abból származik mindez, hogy a mi társadalmunk berendezkedésének ez az igazságtalansága megvan. Tudom, hogy szegények mindig lesznek közöttünk, mert ezt az evangélium is mondja. Egy korrektivuma azonban kell, hogy legyen ennek olyképen, hogy aki egy egész életen át tisztességesen dolgozott, nemcsak önmagáért, évi október hó 23-án, pénteken. 185 hanem az egész társadalomért, az életének végnapjaira, amikor már lehetetlenné válik és sem önmagának, sem másoknak már nem tud keresni, azokban az időkben önsegély és társadalmi segély által, az állam által teremtett szociálpolitikai intézmények utján kerüljön abba a helyzetbe, hogy élete az állatok sorsa alá ne sülyedjen (Ugy van ! a balközépen.), mert még a kutyának is van gondozója, gazdája, aki adót fizet utána. Tudom, hogy most kemény szót mondok, de szánt-szándékkal és felelősség mellett mondom. Százezren meg százezren vannak ebben az országban önhibájukon kivül munkaképtelenné vált elaggott férfiak és nők, akiknek sokszor másokat is, egész családokat kell eltartaniuk s akik képtelenek arra, hogy a legelemibb létfentartási eszközökhöz hozzájussanak. Ezen némiképen segit ez a törvényjavaslat s ezért Vass József ő excellenciáját üdvözlöm e kerettörvényjavaslat benyújtása alkalmából s pártomnak minden segitségét felajánlom arra, hogy a rendelet megteremtésénél, végrehajtásánál teljes erkölcsi asszisztenciával álljunk melléje. (Helyeslés a jobboldalon.) T. Nemzetgyűlés ! Még csak két dologra akarom egész röviden a figyelmet ráterelni. Én azt gondolnám, hogy a sok társadalmi nyugtalanságnak és forrongásnak elejét tudnók venni és sok létező társadalmi betegségnek és munkásbajnak orvoslásához közelebb tudnánk jutni, ha teljes diagnózisunk volna hivatalos adatok alapján is. A magam részéről nem mint egy irott indítványt, de mint egy gondolatot vetem fel a népjóléti minister úrral szemben : méltóztassék a legközelebbi időben valahogy módját találni annak, hogy a magyar munkásélet gazdasági, szociális és erkölcsi viszonyairól álljon rendelkezésre ennek a törvényhozásnak s ezenkívül az egész országnak egy tökéletes fényképhűséggel felvett statisztikai adathalmaz, amelyből azok, akik talán túlhajtanak bizonyos dolgokat, saját maguk láthatják, hogy tévutakon vannak, akik pedig csökönyösen nem akarnak tudomást venni nagy szociális bajokról és betegségekről, ebből hamarosan kigyógyíthatok volnának. Másik dolog az, amit magam részéről is üdvözlök, hogy a túlsó oldalról felvettetett a szociális biztosítási kódex megcsinálásának gondolata. Én tudom, hogy pillanatnyilag talán a gazdasági krízis lehetetlenné teszi, — s ezt az önök szónoka is megemlítette — hogy itt irtózatos nagy lépésekkel haladjunk előre, de hogy egy kódexbe foglaltassanak össze mindazok a dolgok, ameljek idetartoznak, annak semmi akadálya nem volna, s azt hiszem, hogy lényeges lépés volna a haladás terén, ha ez megtörténnék. Én tehát abban a pillanatban, amikor örömmel üdvözlöm a javaslatot, a magam részéről is fel akarom vetni azt a gondolatot, hogy az egész magyar társadalomnak komolyan kellene foglalkoznia az aggkori biztosítás kérdésével. (Ugy van ! a középen.) Tudom, hogy ezt egyik óráról a másikra nem tudjuk megcsinálni, de e pillanatban belevetjük az aggkori biztosítás gondolatát, — amely a különböző pártok programmjában úgyis benne van, — a magyar közvéleménybe. Akik ezt akarják, kívánják, akik értenek hozzá s akik ezt meg tudják csinálni, fogjanak össze ebben a gondolatban és valósítsanak meg belőle annyit, amennyit nehéz viszonyok között most meg lehet valósítani, amit pedig most nem lehet, azt igyekezzenek mielőbb megvalósítani. A magam részéről mégegyszer nagyon köszönöm a népjóléti minister urnák ezt az első lépését ; remélem, hogy ez nem lesz az utolsó, sőt tudom és értesülve vagyok róla, hogy hasonló javaslatok vannak készülőben. Remélem, hogy amint egy munkáskategória érdekében megtalálta ezt az >•