Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXV. kötet • 1925. október 14. - 1925. november 6.
Ülésnapok - 1922-453
'A nemzetgyűlés 453. ülése 1925. Nem tudom eléggé hangsúlyozni és a kormánynak figyelmébe ajánlani ezt a másfél milliónyi mezőgazdasági munkást. Szomorúsággal kell megállapítanom, hogy kevés hittel és reménységgel tudok nézni az igen t. minister ur intézkedése elé, mert hiszen ezeket a mezőgazdasági munkásokat azért, mert négy elemi osztályról nem tudnak bizonyítványt felmutatni, a politikai jogokból is kizárta a kormány, amikor a választójogi törvényt megcsinálta. Ha politikai jogot nem adnak a munkásságnak, ha nem hagyják kezében azt az egyetlen fegyvert, amellyel ki tudnák kényszeríteni és verekedni a kapitalizmussal és a kapitalizmus érdekét szolgáló kormányzattal szemben a maga gazdasági érvényeslüsését, akkor az igen t. kormányférfiak tényleg csak cseppekkel jönnek ide, amelyeket valóban fizikailag és más tekintetben nagyon halaványan, gyengén erező cseppecskéknek lehet csak tekinteni. Igen tisztelt Nemzetgyűlés ! Ha végigmennek az Alföldön, de nem szalonkocsiban és nem hivatalos parádék között vadászatra (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Csanádvármegyében és más vármegyékben, ahol a nagy állami birtokok vannak, hanem mint Mátyás király, álszakállal, (Derültség.) méltóságukat letagadva és mindazokat a külső jelvényeket letéve, amelyek elárulják, hogy minister-e az illető, vagy nem minister, ha elmennek oda, mint egy ember az emberek közül, akkor valóban megismerik, hogy mi van az emberek lelkében, s akkor megdöbbenő tapasztalatokat fognak ott szerezni. Akkor meg fogja hallani az a minister vagy az a képviselő, hogy a nép hogyan gondolkozik. Nem akkor, amikor népgyűlést tartunk, amikor ott van a főszolgabíró s amikor ott vannak a csendőrök, a jegyző s főként az adóügyi jegyző, aki a prést a kezében tartja, mindenkit sasszemekkel figyel és feljegyzi a nevét »Majd megmutatom magának a legközelebbi kivetésnél !« kiáltással. Elnök : Figyelmeztetnem kell a képviselő urat, hogy nem a költségvetést, hanem a bányamunkások nyugbérbiztositásáról szóló törvényjavaslatot tárgyaljuk. Méltóztassék a tárgy keretében maradni ! Kiss Menyhért : Köszönöm az elnök ur figyelmeztetését. Én ezt az állításomat azért hoztam ide, hogy ezzel indokojam azt a határozati javaslatomat, amelyet most be fogok terjeszteni, és hogy a nemzetgyűlés elé állítsam azt a képet, amely ma tényleg megvan Magyarországon, hogy t. i. ezekkel az emberekkel mi mindig csak hatósági emberek jelenlétében tudunk tárgyalni. Már pedig hatósági emberek jelenlétében sem a bányamunkás nem tud őszintén megnyilatkozni, sem pedig a mezőgazdasági munkás. (Dénes István : De az megnyilatkozik, csak menjenek le közéjük !) Én nem akarom a költségvetési vita álszakállát felvenni ábrázatomra (Derültség.), hogy igy akarjak tárgyalni olyan kérdést, amelyről itt nincs szó, hanem kizárólag ennek a javaslatnak indokolásaként mondottam el azt, hogy mi a munkássággal nem tudunk érintkezni, csak fő szolgabirák, csendőrök, az adóügyi jegyzők és más hatósági személyek jelenlétében. Méltóztassanak elhinni,- ha az ember akár Németországban, akár Franciaországban utazik, vagy bárhol másutt, — még Olaszországban is, ahol pedig ma diktatúra van — lehet látni, hogy a munkáskérdésekkel és a szociálpolitikával össze sem hasonlítható módon foglalkoznak és hogy a kormányzatnak 70—80—90%-ban tulajdonképen szociálpolitikai törvények hozatala a feladata. Ezzel szemben nálunk egyáltalában nem történik semmi. (Peidl Gyula : Ráérünk arra még ! — mondja a magyar.) »He], ráérünk arra még !«, amint Petőfi megírta 1848-ban a magyar nemesről, igaza van Peidl képviselőtársamnak. A minister ur évi október hó 23-án, pénteken. 183 idehozta ezt a javaslatot s már hónapokkal ezelőtt villámlás, mennydörgés, éghasogatás közt jöttek a kommünikék a kormány részéről, hogy óriási változás készül Magyarországon, a szociálpolitikai törvényjavaslatok özönét fogja a népjóléti ministerium a nemzetgyűlés elé hozni, s ime, mikor az özönt várjuk, akkor az özön helyett megérkezik (Zsirkay János : Kisül, hogy álszakáll volt ! — Derültség.) nem egy tengerözön, amely rokonfogalom, hanem egy kis szociálpolitikai cseppecske (Zsirkay János : Egy kis Breselach 1), az a bizonyos szociálpolitikai csepp, amellyel elkenték Európa szekerét annyira, hogy született belőle a háború, születtek háború után a véres mozgalmak és a kommunizmus, amely egyenes megtagadása annak, hogy a mostani társadalmi és gazdasági berendezésben van hajlandóság és képesség ahhoz, hogy a munkáskérdést megoldja. Nekünk a nemzet nagy néprétegeit, a munkások millióit, a bányamunkásokat, a mezőgazdasági munkásság másfél milliós tömegét meg kell győznünk arról, hogy foglalkozunk testi jólétének megteremtésével. Hogy ezt nem lehet karitativ szempontokkal elintézni, erre én a minister urnák olyan mondattal fogok válaszolni, amelyet ő ebben a pillanatban magáévá tesz. T. i. Krisztus maga azt mondotta, hogy az emberi test a Szentlélek temploma. Ezt a templomot kell tehát erősitenüntc, felfrissítenünk, egészségessé tennünk. Nem szabad hagyni, hog\ olyan munkáslakásokat építsenek és tartsanak fenn, amilyeneket a bányaterületeken látunk és lent az Alföldön pl. Makón, ahol pocsolyák, posványok és zsombékok közé, ingoványos talajon olyan házakat építenek fel, amelyeknél igazán gunyíogalom, hogy házak, amelyeket mindennek^" még kulipintyónak is inkább lehet nevezni, de nem emberi lakásnak. (Zsirkay János : Szerencsére Krisztus nem nyilatkozott a munkáslakásokról !) Ezek után beterjesztem határozati javaslatomat, amely a következőképen szól (olvassa) : »Utasítsa a nemzetgyűlés a népjóléti minister urat, hogy a mezőgazdasági cselédek és munkások nyugdíjára vonatkozó törvényjavaslatot terjessze sürgősen elő.« (Helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) Most pedig el fogok mondani két konkrét esetet arra vonatkozólag, hogy mi történik Magyarországon a munkássággal, mikor hatósági utón a munkásság odakerül a hatóság egérfogójába (Mozgás a szélsőbaloldalon) és arról van szó, hogy segíteni kell rajta, pénzéhez kell juttatni. A magyarországi munkások rokkant- és nyugdíj egyesülete külön magánegyesület vagy institúció. Ennek 25 éven keresztül tagja volt az én erdélyi székely falumnak egyszerű székelj- munkása, aki fizette az illetményeket. Később megrokkant, úgyhogy teljesen munkaképtelenné vált, és most, * hogy Erdély elszakadt és az oláhok megszállták, megpróbálkozott azzal, hogy hozzájusson nyugellátásához. Három-négy alkalommal én is eljártam az érdekében. Három év óta húzódik már ez az ügy. Nem mondom, hogy a magyar egyesület hibájából, azt sem tudom, hogy tisztán az oláhok számlájára kell-e irni ezt a dolgot (Peyer Károly : A törvény akadályozza !), de tény, hogy bár mindent elkövettem, hogy végre megkapja ez a szegény munkás 25 évi befizetésének eredményét — mert ugyebár az a munkás így is csak azt a tőkevisszatéritést kapja, amelyet 25 éven át levontak a fizetéséből, — nem tudom kieszközölni, hogy ez a szegény munkás a Hargita aljában megkapja nyugellátását. Egy másik eset is van : Az egyik zombori uradalomban egy mezőgazdasági szeszgyárban egy munkás munka közben elvesztette a karját (Dénes István : Hány ilyen van Î), később azután meg is halt. Ez a munkás biztosítva volt s az özvegynek hosszas utánjárásra kifizettek egy évvel ezelőtt valorizálatlanul egy olyan hallatNAPLÓ. XXXY. ífö