Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXV. kötet • 1925. október 14. - 1925. november 6.

Ülésnapok - 1922-453

178 A nemzetgyűlés 453. ülése 1925. évi október hó 23-án, pénteken. hogy egy vagy két nőilen albérlőt tartson. Ezek az albérlők ott laktak, részükre az asszony főzött, mosott és igy a lakás ki volt használva. A legszomorúbb és az erkölcsöket jellemzi az az állapot, ahogyan pi. az özvegyasszonyokkal bánnak. Nem egy eset van, hogy amikor a férj alig hunyt el, vagy ha robbanás következtében járt szerencsétlenül a bányában, alig volt meg a temetése, már iött a térmester és hozott egy legényt, akit bekvártétyozott az özvegyasszonynál. A lakást ennek a legénynek a nevére írták át. Méltóztassék elgondolni, hogy milyen állapot keletkezett ebből, amikor az a nőtlen legény tudta, hogy ő a lakás ura és az az özvegy csak az ő kegyelméből van ottan. Hányszor s hogyan élt vissza ezzel a helyzettel ? Ha a törvénytelen gyermekek száma a bányatelepeken több, mint máshol, akkor ezt tessék annak a körülménynek beiudni, hogy ilyen módon 'kezelték ott az embereket. A családokat feldúlták, az erkölcsöket lerontották. Van-e ennél kétségbeejtőbb és szomorúbb dolog? Nem egy eset volt, es van, — amikor még nem tudtunk az ilyen durva emberhez elmenni, hogy megmagyarázzuk neki, hogy azzal a szegény asszonnyal bánjék kíméletesen — hogy ez az uj lakástulajdonos éjszaka részegen hazajőve, a legdurvábban ütlegelte és bántalmazta azt a szerencsetlen asszonyt, akinek gyermekei kénytelenek voltak végignézni, hogy ilyen komiszan bánjanak édesanyjukkal. Ezeknek az állapotoknak a fen'artását nem szabad elősegíteni. Minden rendelkezésre álló eszközzel meg kell ezeket változtatni és hiába opponálnak a munkaadók ez ellen, ezt a közerkölcsöt, a köztisztesség nevében meg kell szüntetni. Végre ezt a «bányamunkást ki kell ragadni a kapitalizmus karjai közül és lehetővé kell tenni, hogy mint szabad ember, mint szabad polgár és munkás éljen azokkal a jogokkal, amelyekkel más munkás is rendelkezik. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Épen ezért én elfogadom ezt a törvényjavaslatot, s azt hiszem, hogy azok a munkások, akik ebben érdekelve vannak, szintén örömmel üdvözlik ezt az első lépést. Nekem meg csak egy külön kérésem volna a népjóléti minister úrhoz, még pedig nagyon nyomatékos kérésem, mert ennek s

az ügynek az elintézése ugy is tulhosszu időt vett már igénybe. Kérésem az, hogy ne méltóztassék bármely oldalról jövő befolyásnak sem engedni és a törvény végrehajtását kihúzni, hanem méltóztassék a ministerium illetékes osztályát utasítani, hogy sürgősen készitse el a törvény végrehajtási utasítását, hogy azt gyorsan hajtsák végre, mert bármilyen rossz lesz is a közpénztárak összpontosítása még mindig jobb lesz, mint a mai állapot. Akik ismerjük a külföldi közpénztárak történetét, tudjuk, hogy pl. a Ruhr-vidéken és Csehországban a munkaadok ugyanazokkal az érvekkel éltek, mint nálunk. Alkaí mam volt személyesen beszélni az ottani munkásság vezetőivel, s amikor megmondottam, hogy nálunk mivel érvelnek a a munkaadók, nevettek s azt mondották : ugy látszik, a mi munkaadóinktól tanulták el, mert a mi munkaadóink is ugyanezekkel az érvekkel jöttek s ugyanazt mondották, hog}' nem lehet végrehajtani a tervet, mert nincs fedezet reá. Bizonyos, hogy itt is bajok lesznek a végrehajtásnál, de én bizom abban, hogy a kormány be fogja látni, hogy az a merev álláspont, amely szerint neki ehhez a kérdéshez semmi köze, nem lesz fenlartható. Anyagi bajok akadályozzák ezt, -.— fogják mondani — mert ezeknek a nyugdíjpénztáraknak sok milliós vagyonát hadikölcsönbe és egyéb, azóta értéktelenné vált papírokba fektették és igy elveszett a nyugdíjalap. Azonban az állam épen erre való tekintettel, bizonyos erkölcsi obiigóban van mégis a nyugdíjpénztárakkal szemben, (Horváth Zoltán : Anyagi obiigóban is !) de nemcsak ebben, hanem anyagi obiigóban is. Azt hiszem, hogy nemcsak epy összeggel kell az államnak ehhez hozzájárulnia és nemcsak ennek az uj intézetnek az adminisztrációs költségeit kell magára vállalnia, hanem a költségve ésben évenkint erre a célra egy külön tételt is be kell állítania. Meg vagyok győződve róla, hogy ezt a nemzetgyűlés egyik pártja részéről sem fogják kifogásolni és mindenki átérzi ennek fontosságát és igy a legnagyobb örömmel járul hozzá, ahhoz, hogy ennek az értékes, de súlyos és nehéz munkát végző munkásosztálynak helyzetét, legalább azokét, akik nyugdíjban vannak, — nem a saját hibájukból, hanem a gazdasági viszonyok miatt veszvén el a nyugdíjalap — valami tűrhető, szerény nyugdíjjal biztosítani lehessen. /Helyeslés. / Ezekben voltam bátor a magunk álláspontját és a munkásság felfogását precizirozni A törvényjavaslatot elfogadom és kérem a minister urat, hogy az erre vonatkozó rendeletet sürgősen kiadni méltóztassék. (Helyeslés.) Elnök : Szólásra következik ? Forgács Miklós jegyző : Perlaki György ! Perlaki György : T. Nemzetgyűlési Örömmel fogadom el az előttünk fekvő törvényjavaslatot, amelynek megalkotását már a múlt nemzetgyűlésen is több ízben megsürgettem interpelláció alakjában. Más formában is több izben hoztam ide a nemzetgyűlés elé ezt a kérdést. Az akkori népjóléti minister úrtól kaptam is ígéretet ennek a kérdésnek sürgős elintézését illetőleg, azonban nem tudom miért, — s nem is akarom keresni most az okokat, — ennek a kérdésnek a megoldása hosszabb ideig húzódott, mint azt annak idején reméltem. Ezt a kérdést felvetettem annak idején azért, mert lehetetlennek tartottam, hogy több ezer munkás nyugbér-kérdése egy régi, elavult császári pátensen alapuljon és lehetetíennek tartottam azokat a viszszásságokat is, amelyekre előttem szólott t. képviselőtársam rámutatott, amelyeket az életből ismertem és amelyekről tudtam azt, hogy a munkások közölt izgató anyagot szolgáltattak, őket állandóan izgalomban tartották. Kijelentem, hogy amikor először ezzel a kérdéssel idejöttem, olyan tájékozatlansággal találkoztam, amely igazán meglepett. Ugy a sajtó képviselői, mint mások, teljesen tájékozatlanok voltak ezt a kérdést illetőleg. Tömegesen jöttek hozzám információért és lehetetlennek tartották azokat az állapotokat, amelyeket interpellációmban lefestette n. Szívesen álltam mindenkinek rendelkezésére, szivesen tártam fel a helyzetet, mert tudtam, hogy ennek a kérdésnek napirenden tartása előbbre viszi azt a megoldáshoz. Szükségesnek tartottam ezt a kérdést előhozni azért is, mert gyermekkoromtól kezdve ismerem a bánya világát, a bányász életét, ismerem azt a munkahelyet is, ahonnan a bányász közgazdasági életünk erejét, a fekete gyémántot kiaknázza és a közgazdasági életnek rendelkezésére bocsátja. Azok, akik a bányának csak a külső, vagyis a fföldfeletti színét ismerik, vagy akik talán le is szálltak a bányába, s mondjuk a tárnákat, aknákat s a közlekedéshez szükséges folyosókat ismerik, azok a bánya világával még egyáltalán nincsenek tisztában (Ugy van! a szélsőbaloldalon.), azok talán a bánya világnak csak a romantikáját tanulták megismerni. Hogy a bányát megismerjük, el kell mennünk a vájár munkahelyére (Ugy van ! a szélsőbaloldalon és a jobboldalon), ott kell megnéznünk, hogy milyen keservesen, mennyi veszély közölt aknázza ki az a munkás azt a szenet. A vájár 50—60 cm. vastag szénerekben dolgozik, sokszor hanyatfekve vagy oldaltfckve (Pikier Emil : Órákon ál!) órákon át kopácsolja a szenet ; fejére csurog a viz s ko pá*