Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXV. kötet • 1925. október 14. - 1925. november 6.
Ülésnapok - 1922-453
A nemzetgyűlés 453. ülése 1925. évi október hó 23-án, pénteken. 175 kiesett a nyugdíj-biztositásból, nem jutott hozzá, ha mingyárt 20—25 évig is dolgozott uj munkahelyén és igy nem tudott magának nyugdijat biztosítani. Nem kell ahhoz külön magyarázat, hogy megértsük, miszerint az a munkás, aki 15—20 éve ott dolgozik, kény leien az ő felügyelőjétől, munkaadójától sokkal többet eltűrni, mint az a munkás, aki függetlennek érzi magát. Itt láthatjuk azt, hogy az a szabad verseny, amelyre mindig hivatkozás történik, hogy a munkás és munkaadó, mint szabad egyenrangú fél egyezkedik egymással, abszolúte nem juthatott kifejezésre és a bányamunkás nem jutott abba a helyzetbe, hogy a kedvező gazdasági konjukturákat a maga részére kihasználja, mert odakötötte őt a vállalathoz a munkabér, leláncolta ahhoz a bányatelephez és kénytelen volt ott maradni az alacsony munkabér mellett is, annak ellenére, hogy más vállalatnál talán lényegesen magasabb bért tudott volna kapni. Évtizedekig ez volt az állapot. A gazdasági viszonyok az utóbbi években azonban olyan kényszert gyakoroltak a munkásokra, hogy már nem lehettek tekintettel a nyugdíjra, hanem kénytelenek voltak munkahelyüket százával elhagyni, hogy máshol nyerjenek alkalmazást jobb munkabérfeltetelek mellett. Az utóbbi években nem a munkás volt az oka annak, hogy elhagyta munkahelyét hanem a vállalatok üzemük redukálása címén tömegesen bocsátották el a munkásokat, akiknek csak egy részét nyugdíjazták, a másik részét pedig, amely még munkaképes volt, de 1,5—20 éve állott a vállalat szolgálatában, szó nélkül szélnek eresztették; és semmiféle törvényes lendelkezés nincs arra nézve, hogy mi történik e munkások befizetett járulékaival, azzal az összeggel, amit évekkel ezelőit, a háború e őlt aranyértékben fizettek be. Saját hibájukon kivül uocsáttattak el a bányatársulattól, azon a címen, hogy az üzemet redukálni kell. Természetesen azoktól akart szabadulni a társulat akik neki épen nem tetszettek. Az a rész, amely még munkabíró volt, elment külföldre, leginkább Franciaországba, s az elpusztított francia területen, Lens vidékén, az én becslésem szerint, körülbelül háromezer bányamunkás dolgozik. Ezek a munkások eltávozásukkal elvesztették eddig szeizett jogaikat. Ez is olyan kérdés, amellyel a rendelet szerkesztésénél foglalkozni kell. Én magam szivesebben láttam volna, ha ez a kérdés törvényhozási utón nyer rendezést, de meg vagyok rótá győződve, hogy a ministerium a legjobb akarattal sem lett volna képes ezt az egész anyagot felölelő törvényjavaslatot a közel jövőben megfelelően elkészíteni. Ezenkivül még valamit. Lehet, hogy e kérdés rendezése után olyan körülmények merülnek fel, amelyek változtatást tesznek szükségessé. Nem állanak rendelkezésünkre jóformán semmiféle adatok sem a nyugdíjasok számáról, sem pedig a nyugdíjak összegéről. Épen azért sokkal célszerűbb ha átmenetileg, rendeleti utón történik a társpénztárak központosítása és amennyiben a következő időkben olyan tapasztalatokat szereznénk, amelyek a rendelet megváltoztatását teszik szükségessé, ez sokkal könnyebben történhetik meg, s a szerzett tapasztalatok alapján lehetséges lesz ezt az .egész kérdést egy törvényjavaslatban lendezni. Most ujabban azt mondják a munkaadók, hogy ők szeretnék ezt a kérdést törvényjavaslat keretében rendezni. Őszintén meg kell mondanom, hogy ok ezt a kérdést semmifeleképen nem akarják rendezni, szeretnék a mai állapotot továbbra is fentartani, mert nekik minden alkalom jó arra, hogy ez a kérdés még valamiképen kitolassék, kihuzassék és hajlandók volnának ezt a kérdést kitolni és kihúzni a Munkásbiztosító Pénztár autonómiájának visszaállításáig is. csakhogy ne kelljen itt valami változtatást eszközölni. NAPLÓ. XXXV. Amíg a bányamunkások természetbeni ellátásban részesültek ésamig a szénkonjunktura jó volt, addig a nyugdíjastk helyzete is, ha talán nem is volt kielégítő, de legalább tűrhető volt, mert a munkásság szervezettsége révén minden egyes alkalommal, amikor saját részére valami előnyt kivívott a munkaadótól, ugyanakkor gondoskodott arról, hogy ez az előny a rokkantaknak és nyugdíjasoknak is biztosittassék. így volt ez éveken keresztül, amig a munkásság természetben kapta kedvezményes" áron az élelmiszert, szalonnát, cukrot, burgonyát; hosszú időn keresztül 4 koronáért kapta a szalonnát és 1 koronáért a cukrot amelynek ára akkor talán a 100 koronán is felül volt. Addig a nyugdijasok is kapták, később azonban a gazdasági viszonyok változása folytán kénytelenek voltak a bányamunkások is áttérni a készpénzbérezésre és annak ellenére, hogy abban az egyezségben, amelyet munkások és munkaadók kötöttek, világosan és határozottan benne volt, hogy a nyugdíjasok természetbeni járandóságai változatlanul megmaradnak, vagyis kedvezményes áron kapják továbbra is az élelmiszert, amig ez a kérdés rendezést nem nyer: a munkáltatók egyoldalúan változtatták meg ezt az állapotot és a nyugdíjasoknak egy szép napon készpénzben adták ki járandóságaikat. Amikor ez az átszámítás történt, talán nem is vették észre a munkások, hogy milyen sérelmes ez reájuk nézve, mert a munkaadók kiszámították, hogy abban a hónapban a természetben kapott élelmiszereknél lévő kedvezmény mennyit tesz ki, és a kedvezmény értékének összegével felemelték a nyugdíj összeget, vagyis kikerekítették azt. Abban a hónapban tehát a munkás tényleg azt az összeget kapta meg, amelyért a megfelelő mennyiségű élelmiszert meg tudta vásárolni Csak később keletkezett azután a különbség, a következő hónapokban, amikor az élelmiszer ára emelkedett és a munkabér nem emelkedett olyan fokozatosan, amilyen mértékben az élelmiszer an emelkedett, hanem megmaradt annál a megállapításnál, amely megfelelt annak az időpontnak, amikor az élelmiszerek ára alacsonyabb volt. Amikor a zsir ára már 30.000 koronát éri el, ilyenformán még mindig ugyanazt az összeget folyósították, mint ankor, amikor a zsirt talán rnéu 5—10.000 koronáért lehetett kapni. (Perlaki György : Ez igaz !) így keletkezett az a rettenetes nagy differencia a munkások minimális nyugdíja és almost folyósított nyugdíj között. Ezek a nyugdíjasok szegény öreg töpörödött emberek, akik szétszórt falvakban laknak és nincs erejük, hogy fellépjenek a munkaadókkal szemben. Elmentek tehát könyörögni és egyiknek 100, másiknak 1000 vagy 10.000 koronát adtak a vállalatok külön, hogy békességük legyen. A hatóságokhoz hiába fordultak, azok törvénves rendelkezés hiányában nem tudtak rajtuk segíteni. Csak azoknak kellett és lehetett tehát itt sorompóba állaniok, akik még dolgoztak. Ezek a nyugdijasok mellé álltak és ezeknek a munkásoknak ismételt követelése hozta azután azt az eredményt, hogy megállapították a nyugdíj összegét és szorzószámmal kezdtek dolgozni. A megállapított nyugdijat azonban a különböző vállalatok különböző szorzószámmal osztották meg. Mi erre vonatkozóan múlt év októberében adatokat gyűjtöttünk össze és ezeket az adatokat egy ankét tárgyalta, amelyen együtt voltak a bányatárspénztárak választmányainak munkástagjai az egész országból és amelyen a népjóléti ministerium és a bányahatóság is képviselve volt. Ezekből az adatokból kitűnt az, hogy egyenlő kategóriába tartozó munkások különböző vállalatoknál más és r más összeget kapnak, például egy vájár a Magyar Altalános Kőszénbánya Társulatnál 30 évi szolgálat után 27
