Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXV. kötet • 1925. október 14. - 1925. november 6.

Ülésnapok - 1922-453

174 A nemzetgyűlés 453. ülése 19251 kezzünk eloszlatni a másodikból, a nyugtalanság- j ból szintén annyit, aimnnyit csak a dolog termé- j szete szerint lehet. Én tehát ezzel az augnriummal, ezzel a kilátásnyitássíd vagyok bátor a magam részéről és a kormány részéről a t. Nemzetgyűlés elbírálása alá bocsátani ezt a kerettől vényjavaslatot és tisztelettel kérem, hogy azt a részletes tárgyalás alapjául elfogadni méltóztassék. (Helyeslés.) Elnök * Szólásra következik ? Perlaki György jeg-yzö : Peycr Károly ! Peyer Károly : T. Nemzetgyűlés ! Sokezer bányamunkásnak és talán ugyancsak sokezer nyugdíjasnak figyelme terelődik ma a nemzetgyűlés tárgyalásaira. Évek óta, majdnem azt lehetne mondani, évtizedek óta fennálló követelésünk ha talán nem is nyer okyan megoldást, mint ahogy kívánatos volna, de végre mégis megtörténik az első lépés, hogy ez a kérdés rendezést nyerjen Szociális törvényhozásunk fogyatkozásait legjobban bizonyítja ez az állupot. 1854 május 23-án adtak ki egy császári rendeletet, amely a Reichsgesetzblatt 146, számában jelent meg annak idején s amelyben elrendelik, hogy {olvassa) : »a támogatásra szoruló bányamunkások, továbbá özvegyeik és árváik részére társládákat, bányatárspénztarakat vagy gyámolító intézeteket kell felállítani, ennélfogva köteles minden bányatulajdonos a bányaműveinél vngy maga ilyen intézményt létesíteni, vagy a bányahatóság jóváhagyásával ezen célból más bányatulajdonosokkal egységre lépni.« Ez a rendeíct már akkor is a munkások által létesített társpénztárak működését igyekezett valamiképen szabályozni. Magának ennek az intézménynek alakulása visszanyúlik az 1500—1600-as évekre, amikor Magyarország bányái még a Fuggerek és a Thurzók birtokában voltak. Ekkor keletkezelt az a szokás, hogy a munkások a segélyre szoruló vagy pedig szerencsétlenül járt társaik támogatására gyűjtéseket rendeztek és a gyűjtött összegeket egy ládába helyezték el, amely ládához két kulcs volt; az egyiket valametyik bán}

r

alis2t őrizte, a másikat pedig a munkásoknak erre a célra megválasztó!t megbízottja. így kapta ez az intézmény a társláda nevet, amely a későbbi időkben is megmaradt, amikor pedig már nem ládákba rakták a penzl, hanem más módon kezelték, és csak ujabban cserélték fel a tái\->pénztárak nevével. Nem kívánok foglalkozni ennek az intézménynek a történetével, és csak a legújabb idők óta felmerült követeléseket és kívánságokat akarom részletezni. A munkások már a háború előtt is kérték a társpénztárak központosítását. Ez elől a bányavállalatok a Iegmerewbben elzárkóztak, s az akkori kormányok sem bírlak kellő érzékkel ez iránt az ügy iránt. Bkonyos mértékig közrejátszott ebben az a körülmény is, hoyy az állam abban az időben maga is mint munkaadó szerepelt, az államnak magának is voltak bányái a jelenlegi komlóin kívül a Zsil-völgyben, Horvátországban Vrdniken és még egy pár kisebb telepe is volt, ugy hogy az állam ezt az egész ügyet a pénzügyminfsteriumba utalta át, ahová tulajdonképen nem is tartozott, a pénzügyministerium pedig,*amely a bányák egyéb ügyeit kezelte, ép ugy munkaadói szempontból bírálta el ezt a kérdést, mint ahogy elbírálták ezt egyéb munkaadók. Emlékszem rá, annak idején Wekerle Sándor egy nyilatkozatot tett; amidőn arról volt szó, hogy a bányamunkások szervezkedését meg kell engedni, ő azt a kijelentést tette, hogy erre semmi szükség sincs, mert hiszen mindazok a kérelmek és panaszok, amelyek a munkásság részéről felmerülnek, a lársládák utján, L

îintèzést nyerhetnek. Maga a pénzügyminister ur sem ismerte tehát ezeknek az intézményeknek szorosabb szervezetét. A munkaadók a maguk álláspontjából érthető módon állottak ellen, mert ezek & tácsévi oktáber hó 23-án, pénteken. pénztárak nekik hatalmat adtak a kezükbe, amely hatalommal ők nem csak éltek, hanem bőségesen vissza is éltek. A munkás bizonyos életkortól kezdve ennek a nyugpénzlárnak is tagja lett. Eleinte mint fiatalkorú munkás, később mint szakmunkás, mint vájár fizette ezeket a járulékokat és járult hozzá a nyugdíjalap gyarapításához. Később öreg korára nyugdíjaztatása előtt az volt az általános gyakorlat, hogy az illető munkást kihelyezték úgynevezett külszíni munkára, tehát földfeletti napszámos munkára és ebben a napszámos munkában töltött el bizonyos számú éveket, m ig nem nyugdíjazták. A nyugdíjjárulék kiszámítása azonban nem a befizetett járulék alapján történt, hanem a legutóbbi két vagy három évben kapott munkadíj arányában kapta ő nyugdíját. Vagyis a munkás egy életen keresztül fizetie a magasabb járulékut, amelyet keresetéből levontak s amely keresetének egy-két vagy több százalékát tette ki, élete alkonyán azonban mint külszíni munkás, alacsonyabb kerete alapján lényegesen alacsonyabb segélyt kapott. Ez könnyen érthető, ha figyelembe vesszük azt az életmódot, amiben ezek a munkások a háború alatt éltek. A közigazgatási halóság, a csendőrség, a rendőrség volt ezeknek szociális szerve. Hogy azután hogyan kezelte a szolgabíró, a rendőrkapitány és a csendőr ezeknek a munkásoknak a panaszait, arra nézve egész sorozatát tudnám elmondani a visszaéléseknek. Nem akarom azonban ezzel ezt a kérdést mellékutra lerleni, csak méltóztassék megérteni azt, hogy ezeknek a társpénztáraknak vagy társládáknak választmányában, vezetőségében kizárólag a munkaadók ültek és a munkaadók által odadelegált felügyelő személyzet. Ott a munkásnak szava nem volt, ott másnak véleménye nem volt, mint a bánya igazgatójának. Nag\on jellemző eset történt egy ízben, amelynek tanúja voltam. Amikor már a háború vége leié a munkásügyi panaszbizottság egyszer a Zsilvölgybe kiszállt. Ebbe a bizottságba, amelynek, ha nem is hivatalból, de én is kirendelt tagja voltam, meg kellett hívni a társpénztár választmánya részéről egy tagot, aki ott a munkásságot képviselte. Egyszer csak azt vettük észre, hogy az illető társláda — választmányi — tag nincs ott, hamar másikat kellett tehái behívni, akit odaültettek, hogy mint ülnök vegyen részt és döntsön a munkások bérkövetelése ügyében. Én azt a kérdést intéztem hozzá, hogy tudja e, miért ül itt 1 Ö azt mondta, hogy nem. Erre megkérdeztem, hogy tudja-e, hogy a társ'áda választmányában miért ul benne? Azl mondta, hogy ő ezt tudja Megkérdeztem tőle még, hogy mi ott az ő hivalása ? Erre ő azt felelte, hogy az urak felolvasnak egy iv papirról különböző jelentéseket és erre ő mindre azt mondja, hogy helyes és rendben van. Ez volt a helyes jellemzése az állapotoknak. Ezeket azért ültették oda, hogy mindenre helyeseljenek, és a munkások képviseletében mindent aláírattak velük, így kerültek a különböző jegyzőkönyvek, zárszámadások a bányahatósághoz, amely hatóság egyéb törvényes rendelkezés hiányában" kénytelen volt ezeket elbírálni. A másik főbaj, amelyre ugy az előadó ur mint a minister ur is rámutatott, az, hog.y megtörtént, hogy munkások, akik 10—15 évig dolgoztak egy vállalatnál, de valami közbejött, — akár a munkásnak voltak differenciái a munkadóval, akár pedig más körülmény játszott közre, —. (Farkas István : Redukálták az üzemet !) kénytelenek voltak munkahelyüket megváltoztatni, elmenni egy másik vállalathoz, s ha már túlhaladtak a negyvenedik életéven, akfcor az uj vállalatnál már nem vették fel őket a nyugdíjpénztárba, úgyhogy a legtöbb munkás, aki csak egyszer is változtatta munkahelyét,