Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIV. kötet • 1925. június 22. - 1925. július 10.

Ülésnapok - 1922-433

Ôô Â nemzetgyűlés 433. ülése 1925. évi Junius ho 24-én, szerdán. és ad, mely előteremti az államháztartáshoz szükséges eszközöket, de viszont gondoskodik arról a maga pénzügyi és gazdasági politikájával, hogy az adóalanyok újra adózó képesek legyenek és necsak az államháztartás, ne csak a finánc találja meg a maga számítását, hanem az ország dolgozó népe is keresethez, megélhetéshez, levegőhöz jusson. A pénzügyminister úrtól hallottuk nem épen kérkedés nélkül azt a kijelentést, hogy végre elérkeztünk a deficit mentes állapothoz, hogy a költségvetés deficitmentes állapotot, sőt szufficitet mutat. Ha a költségvetés eme részének, a feleslegnek egy kicsit a mélyére tekintünk, akkor azt kell mondanunk, hogy egészen felesleges a kérkedés. Ez papiros szufficit, papiros értékű, amelynek ellentéte százszorosan jelentkezik a gazdasági életben. A földresujtott gazdasági életben, amelyről Sándor Pál t. képviselőtársunk beszélt, az éhező munkanélküliek nagy tömegei vannak, amelyeknek most munkát Ígérnek, eddig azonban nem adtak és nem juttatták őket nemcsak munkához, hanem segélyhez sem, ott van ezenkivül a vergődő középosztály, a gyilkos harc a kenyérért, — amelyet önök tálán nem látnak — a népesedés csökken és romló a tendenciája, ott van az öngyilkossági epidémia, amely az embereken erőt vesz, mindez, t. Nemzetgyűlés, olyan hatalmas deficit a költségvetés papirosfeleslegével szemben, (Ugy van ! Ugy van ! a szélsöbaloldalon.) amely, ha ebben a pillanatban önök nem is látják világosan, mégis igen szomorú eredményeket fog szülni. Elhiszem, hogy a ministertanács párnázott, ajtói mögé ezek a sirámok, ezek a jajkiáltások nem hangzanak el. Elhiszem azt is, hogy a pénzügyminister ur — akiről Sándor Pál képviselőtársunk ma kiállította azt a bizonyítványt, hogy jó ember — talán bedugaszolja halló szerveit akkor, amikor a vérfagyasztó jajkiáltást kellene hallania. Én mindezt elhiszem, sőt tudom, hogy így van, a tények elől azonban elzárkózni nem lehet, a tényeket letagadni nem lehet. Bűnös könnyelműség non chalance-szal elnézni az események felett és ráütni a költségvetés papiros-feleslegére, ünnepeltetni magát ezekért az eredményekért amelyek •— ha alaposan összemérjük a két tételt — rögtön elillannak és súlyos deficitté válnak. Nem lehet bizonyítani ezt a tételt. A felesleg tételét egy számmal lehet bizonyítani, s ez megvan — mondják önök.; a másik tételt, amely a negatívumokban, a társadalom és a közegészségügy romlásában, a népesedés csökkenésében és hasonlókban jelentkezik, itt nem lehet kimutatni, csak statisztikai számokkal, ezek pedig nem effektív értékek az effektiv pénzszufficit bejelentésével szemben. A bölcs kormánynak és a bölcs törvényhozásnak azonban ezeket a statisztikai számokat is figyelembe kellene vennie és kellő szerénységgel, nem Sivalkodással, nem kérkedéssel, nem tapssal, nem görögtüzzel, nem ünnepeltetéssel, hanem a helyzethez mért komolysággal kellett volna idejönni a nemzetgyűlés elé, feltárni a hetyzetet és mindazt, ami lehetséges a helyzet komoly megjavítására, itt javasolni kellene. A gazdasági törvényszerűség vasereje átgázol minden erőszakos építményen, s tessék elhinni, hiába a görögtűz meg fogják néhány hét, vagy néhány hónap múlva látni, hogy ez a kísérletezés is puszta kísérletezés volt, hogy itt is feleslegesen tapsoltak, korai volt az öröm, nem vált be, nem válhatott be a rendszer, mert nincs belpolitikailag megalapozva, mert nem számol épen azokkal a szükségletekkel, amelyekkel legelsősorban kellett volna számolnia. Igaz, ezzel szemben áll Belgrád bevétele, a genfi eredmények. Nagyon szép eredmények s ha megnézzük, hogy milyenek, körülbelül a következő képet kapjuk. A népből kisajtolt súlyos milliók egy részét szabad igénybe vennünk, a sajátunkból azt, amit a dolgozó tömegekből sajtoltak ki és gyűjtöttek össze. A genfi tanács kegyeskedett megengedni, hogy annak egy részét visszafolyassák a gazdasági életbe. 27 millió aranykorona kamatot fizetünk évente a 250 millió aranykorona kölcsön ellenében. A kölcsön maga nincs felhasználva, a kapitális valamilyen külföldi pénzintézetben hever (Vanezák János : De a kamatot -fizetnünk kell !), a kamatot azonban fizetnünk kell. Ez a pénz a mi számunkra teljesen értéktelen nem létező valami s körülbelül ki lehet számítani azt, hogy néhány esztendő múlva, ha a tőke kamatozatlanul hever, vagy csak igen alacsony külföldi kamatozás mellett, akkor egy bizonyos idő multán a kamatokban visszafizetjük az egész tőkét, magát a tőkét nem használjuk fel, de a tőkével még adósak maradunk továbbra is és azt azután ujabb kamatozással valamikor egyszer mégis csak meg kell majd fizetnünk. Ha ez koncepció, ez ujraépités, akkor jó ez a gazdasági és pénzügyi politika ; ha azonban a gazdasági élet törvényszerűségét fogadjuk el, akkor már előre meg lehet állapítani, hogy ez a gazdasági politika, ez a rendszer épen ugy csődöt fog mondani, mint a megelőző próbálkozások és kísérletezések. Elhiszem én nagyon, hogy Genfben meg vannak velünk elégedve, elhiszem én azt is, hogy Smith Jeremiás ur meg van velünk elégedve. Egészen természetes, hiszen Rothschildék elsőrendű üzletet, csináltak. Most már ők is láthatják, hogy biztos a pénzük, a tőkéjük, a kamatjuk, mert hisz a magyar kormány privát szorgalomból sokkal tovább ment el, mint amennyire kötelezte magát. Fél év alatt, vagy egy év alatt sajtolta ki a magyar gazdasági életből azt, amit a legmerészebb fantáziájú nemzetközi kapitalizmus 2 és y

2 év alatt akart kisajtolni a magyar nemzetből. Nagyon elhiszem, meg lehet elégedve, büszke lehet a genfi tanács is, büszke lehet Smith Jeremiás ur is az ő művére, de — sajnos — a magyar gazdasági élet romjain épül fel ez a mű s ha valaki nem lehet büszke rá, az maga a magyar nép, s ha valakinek nem volna szabad büszkélkedni ezzel, az a magyar kormányzat és a magyar uralkodó párt. Nem látunk a költségvetésben szociális törekvéseket, nem látunk; törődést a munkanélküliekkel. Tavaly őszre igérte meg a népjóléti minister ur, hogy be fogja terjeszteni a munkanélküliség esetére szóló kötelező biztosításra vonatkozó törvényjavaslatot. Tavaly szó volt arról, hogy munkához juttatják a munkátlanokat. Százezrével — ilyen számokat fognak önök kapni — járkálnak itten munkanélküliek véres fejjel, éhező családdal, — nemcsak munkások, hanem magánalkalmazottak, banktisztviselők, hirlapirók, közalkalmazottak — hatalmas, nagy éhező, reménytelen tábor. S nem látunk a költségvetésben erre a célra egyetlen fillért sem. Ne áltassuk magunkat 30 millió aranykoronás beruházásokkal és befektetésekkel. Ha ezt végre fogják hajtani gyorsvonat! tempóban, napok alatt, akkor is csak egy kis töredéke jut a munkanélkülieknek munkához, akkor sem tudjuk munkához juttatni a munkátlanokat, akkor sem tudjuk az éhes szájakat betömni, akkor sem tudunk a reményteleneken segíteni. Sokkal nagyobb, messzebbmenő és távolabb látó dologra volna szükség, amit a költségvetésben hiányolok. Ismételten utalnom kell arra, hogy azok, akik csak a felsőbb régiókat nézik, megnyugodhatnak, azoknak talán ez az ígéret, ez a perspektíva kielégítő ; de az alsóbb régiók, a dolgozó milliók ezekkel az Ígéretekkel és ösztövér terhekkel nem érhetik be. Itt rögtön kell segiteni, inkább ma, mint holnap, és inkább tegnap, mint ma. Máris elkésett a dolog, s végtelenül könnyelműnek tartom a pénzügyminister urat, a kereskedelemügyi