Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIV. kötet • 1925. június 22. - 1925. július 10.

Ülésnapok - 1922-433

A nemzetgyűlés 433. ülése 1925. évi június hó 24-én, szerdán. 77 ország szövetségesei. Tulaj donképen még ma sincs tisztázva Németország jóvátételi kérdése. Nekünk tehát hosszu-hosszu évek állottak még rendelkezésünkre, hogy a jóvátétel veszedelmét elháríthassuk magunkról. Nekünk módunkban lett volna kivárni azt az atmoszféraváltozást Európában, amelyet ma már látunk is, amikor a francia militarista politika megbukott, amikor nagy pacifista politikát inaugurálnak Franciaország hitelezői, az angolok és az amerikaiak, amikor tehát megjött a kedvező hangulat, amikor megjött és naprólnapra növekszik az alkalom, hogy ugyanazt a méltányos elbánást, amelyben Ausztriát részesítették, vagyis az egész jóvátétel törlését, kérhettük volna mi is a legnagyobb reménnyel és sansszal. Sajnos, erről lemondottunk emiatt a szerencsétlen szanálási kölcsönöcske miatt, amelynek 30 milliós részletével most olyan nagy nemzeti diadalt ülnek a t. túloldalon s amelynek kedvéért elvben elismerték jóvátétel fizetési kötelezettségünket és még fiainkat is megnyomorították vele, mert 20 esztendő múlva fog előjönni az entente, amikor már kicsikét talpraállottunk, és akkor fogja megállapítani igazán és vaskosan jóvátételi tartozásunkat. Annál nagyobb uzsorát, amikor az apa még fiának az üdvösségét is leköti, eladja, elképzelni nem lehet. Ez történt e körül a büszkélkedve emlegetett genfi kölcsön körül. (Drozdy Győző : Kifelé mindig gyáva a t. kormány ; bezzeg befelé más ! Ilyen szerződéseket köt !) Feladtuk továbbá gazdasági önállóságunkat, mert hiszen gyámot kértünk és kaptunk Magyarországra, mintha az ezer esztendős Magyarország már szenilitásban szenvedne, hogy újra gyámság alá kellett helyezni. Harmadszor : ennek a kedvéért újból quasi ratifikálta a trianoni békét ez a nemzetgyűlés és feladta még a gondolatát is annak, hogy a békerevizióért komoly akciót folytassunk. Az a gerinctelen külpolitika, amelyet a t. kormány állandóan folytat kifelé, oka azután annak, hogy meg kellett érnünk azt, hogy Magyarország ministerelnöke kénytelen az ő nagy diadalmi beszédében, amelynek önök annyit tapsoltak, kijelenteni azt, hogy eddig nem birta megakadályozni azt. hogy a Magyarországra menekült 350.000 menekült közül körülbelül 68.000 nyugdíjas nyugdíjkövetelését azokra az utódállamokra hárítsa át, ahonnét ezeket kiűzték s ahol ők egész életüket, mint tisztviselők eltöltötték. Ennek a kihatása pénzben kifejezve 41—48 millió aranykoronát jelent évente, tehát négyszer annyit, mint amennyi az egész normális beruházás a mi budgetünkben. Tapsoljon a túloldal ezeknek a számoknak ! Meg kell döbbennünk a külpolitikai erőtlenségnek akkora fokán, hogy a ministerelnök azt mondja (olvassa) : »Sajnos, a trianoni szerződés nem tartalmaz intézkekedést arra vonatkozóan, hogy az utódállamok az ott szolgálatot teljesítő tisztviselőket és azok nyugdíját fizetni kötelesek. Ilyen rendelkezés hiányában a mai napig nem voltunk képesek az utódállamokat, kivéve Ausztriát, olyan megegyezésre birni, hogy ez a teher egyformán és igazságosan osztassék meg a Magyarország feldarabolása folytán területet nyert államok között.« Hiszen a nemzetközi jog alapja az, hogy aki valamely területet kap, azt annak összes terheivel együtt kapja. (Herrmann Miksa ; Hol van ennek nyoma a trianoni szerződésben ?) Ez az alfája a nemzetközi jognak. Nem kell azt hinnünk, hogy mi olyan erőtlenek vagyunk. Az a politika, amelyet önök folytatnak évek óta, tett bennünket erőtlenekké. Én nem vagyok hive a kalandorpoíitikának, én nem akarom 5000 emberrel megtámadni a félvilágot, de igenis, vannak még fegyverek a kezünkben. A kisentente szellemi vezetője Csehország. Tessék lecsukni a határokat a cseh posztó, a cseh ipartermékek elől, ha nem akarják ezeket a nyugdíjas tisztviselőket fizetni. Egészen más hangot fogunk hallani akkor, ha végre egyszer a sarkára mer állani a kormány ilyen égbekiáltó igazságtalanságokkal szemben. (Ugy van ! balfelől.) Nincs a világnak az a fóruma, amely ennek igazságosságát be ne látná. Tessék egyszer erőt mutatni, nem a lerongyolt szegény magyar tömegekkel szemben idebent, hanem tessék azokra támaszkodva politikát folytatni és akkor majd lesz a kormánynak ereje ilyen igazságos követelések elismertetésére • ellenségeinkkel szemben. Sietnem kell s ezért csak röviden utalok arra, hogy legalább 15 indítványt terjesztettem be a szanálás különböző fázisaiban arra vonatkozólag, hogy számoljon el a kormány arról, mi volt az oka annak, hogy amikor minden állam két kézzel kaparta magához a nemesfémet és valutát és Németország pl. örült, hogy minden német ember igyekezett a ládafiát megtölteni dollárral, akkor nálunk azt, aki idegen valutát és aranyat mért tartani magánál, becsukták, az aranyat pedig összepakkolták és vagonokban küldték ki Genfbe, egy chimaera kedvéért, hogy egy fedezetnélküli bankó kurzusát tartsák, amiről pedig már Mariska Vilmos egyetemi tanár ur megmondotta annak idején, mikor én az egyetemre jártam, hogy lehetetlen dolog. (Kiss Menyhért : Kállaynak még egyszer be kellene iratkoznia az egyetemre !) Sokat beszéltünk arról a rövidlátó deflációs politikáról, amely szintén egyik főoka volt Magyarország gazdasági és szociális összeomlásának. Mindezeket az egész ellenzék heteken keresztül, hajnalig tartó kétségbeesett vitákban elmondotta, feltárta és megjósolta előre azt, ami be fog következni. Két alternativa állott előttünk : az egyik egy ideálok nélküli reálpolitika, amely azt mondja, hogy jól van, feladom az ideáljaimat, megfizettetem magamat, ugy, mint Ausztria a kölcsönnel, de akkor legalább legyen akkora kölcsönöm, mint amennyit Ausztria kapott. Én nem követtem volna ezt a politikát, de talán ez is indokolható lett volna azzal, hogy előbb álljunk teljesen talpra gazdaságilag s akkor majd lehet a többi ideálokért küzdeni. Ez is lehet álláspont. De Ausztria 650 milliós kölcsönt kapott, mi pedig csak 250 milliót, holott mi tőkeszegényebbek vagyunk, de viszont tárgyi fedezetben sokkal erősebbek és biztosabbak, mint Ausztria. Tehát megint a kormány tehetetlen külpolitikája és kis koncepciójú, rövidlátó pénzügyi politikája volt az oka, hogy ilyen kis összegért lekötötte magát és tönkre tette Magyarország egész közgazdasági életét. Mi, ellenzék, azt mondtuk, hogy ez a 250 millió aranykorona olyan kis összeg, amelyért nekünk azokat a pénzügyi és külpolitikai uzsorás feltételeket nem szabad magunkra és gyermekeinkre ráhárítanunk, amelyeket feltételül szabtak. Felajánlotta az ellenzék, hogy megfeszítjük minden erőnket, a nemzet minden erejét, hogy a magunk erejéből álljunk talpra és rámutattunk egy nagy erőforrásra, amely az állam háztartását reálisan szanálni birta volna, és ez : a vagyonváltság földek. (Ugy van ! balfelől.) Megmondtuk, megjósoltuk, hogy hiszen úgyis mi fogjuk magunk kiizzadni az egész szanálást, teljesen céltalan és felesleges tehát gazdasági és külpolitikai függetlenségünk utolsó foszlányait is feladni. (Propper Sándor: Ugy van ! Csak kamatokat fizetünk !) Mit látunk ma ? Mit jelent az a 30 millió genfi pénz, mit jelent az a 40 millió, amennyi felesleggel zárult múlt évi költségvetési mérlegünk ? Azt, hogy nekünk volt igazunk, tényleg mi szanáltuk magunkat. Már most kérdem a t. pénzügyminister urat, — megint egy kisgazda kifejezéssel — miért ettük meg hát a békát? Tönkre tettük közgazdasági életünket, száz és százezer ember nyomorog ma