Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIV. kötet • 1925. június 22. - 1925. július 10.

Ülésnapok - 1922-442

À nemzetgyűlés 442. ülése 1925. évi július hó 6-án, hétfőn. 485 az árü, annyiszor-amennyiszer meg kell fizetni a forgalmi adót. Erről az előnyről nem akarnak lemondani a gyáriparosok és inkább akarják, hogy továbbra is panaszkodjanak az országban a százezrek, az iparosok és kereskedők százerei, inkább kivánják azt, hogy a magyar fogyasztó hátrányban legyen a külföldi fogyasztóval szemben és hogy a magyar kereskedő hátrányban legyen a külföldi kereskedővel szemben, esak ők ezt a maguk exterritoriális helyzetét megtartsák. Én azt hiszem, hogy végre mégis kell, hogy többet érjen a magyar iparosok és kereskedők százezreinek szava és óhajtása, mint a GyOSz néhány vasiparosának és bőriparosának tiszteletreméltó álláspontja. Ha a t. minister ur azt akarja, hogy ezen a téren bizonyos megnyugvás álljon be, legyen róla meggyőződve, hogy ezt a megnyugvást mindaddig nem fogja elérni, amig a forgalmiadót megtartja jelenlegi rendszerében, mindaddig, amig a kisemberek tömegei zaklatásoknak lesznek kitéve, amig a kisemberek tömegei maradnak adószedők, amig a kisemberek tömegei ki vannak téve annak, hogy könyveket kell vezetniük és hogy az adóellenőrök megjelenhetnek üzleteikben, íme, a t. pénzügyminister ur most 3%-ról leszállítja 2%-ra a forgalmiadót és senki ezért nem lelkesedik, (Fábián Béla : Hogy érzi azt a kiskereskedő vagy a kisiparos?) senki ezt meg nem köszöni, hanem ma is fennáll a legnagyobb elégedetlenség és mindenki félve néz a jövendő elé, amikor meg fog jelenni a végrehajtási rendelet, mert ugy tudjuk, hogy ebben a végrehajtási rendeletben az átalányozást megelőző kérdések közé olyan kérdéseket vettek fel, amely kérdések tulaj donképen a jövedelmi adó kimunkálására vonatkoznak. Felvették pl. azt a kérdést, hogy mennyit költ valaki a háztartására, hány gyermeke van, mire költi a pénzét és hasonlókat, aminek jogosságát én mind elismerem ott, ahol jövedelemadóról van szó, azonban nem forgalmiadó körébe tartozó kérdés ez. Ilyen a forgalmiadó körébe tartozó kérdés az, hogy mennyi a forgalom. Azátalányozás célja pedig az, hogy a zaklatásoktól az emberek megmeneküljenek. Az átalányozásnak semmiféle értelme nincs akkor, (Esztergályos János : Átalányo's zaklatás !) ha az átalányozás mellett az illetőnek mégis tovább kell vezetnie könyveket. A dolog természete szerint átalányozás mellett könyvvezetésről szó sem lehet és nem hozhat megnyugvást az átalányozás akkor, ha —• nem törődve azzal, hogy a köztudatban benne van és mindenki tudja, hogy az ipar és a kereskedelem helyzete nem javult, hanem roszszabbodott és a forgalom csökkent — az átalányt egyre emelni akarják és az átalányok csökkentéséről nem hallunk. Sokkal helyesebbnek tartottam volna, ha a t. pénzügyminister ur nem egy ilyen nem kontrolálható leszállítás eszközéhez nyúl. Mert hiszen, hogy ez mit jelent a gyakorlatban, nem tudhatjuk. Hiszen az áru magas árában aszerint fizeti meg valaki a forgalmi adót, hogy az árut hányadik kézből kapja, ugy, hogy sohasem tudhatjuk, hogy egy árut milyen magas forgalmi adó sújt. Ezt tulaj donképen csak átlagos számitások alapján lehet kiszámítani, vagy pedig minden egyes esetben külön-külön kellene kiszámítani. Sokkal helyesebben tette volna a t. pénzügyminister ur, ha ehelyett próbaképen, vagy általánosságban elfogadja a forgalmi adónak azt a rendszerét, amelyet az egész magyar ipar és az egész magyar kereskedelem kivan, a GyOSz néhány iparmágnásától eltekintve és ezzel meghozza a megnyugvást az érdekelteknek, és áttekinthetővé teszi a fogyasztók számára is azt, hogy tulaj donképen mit áldoznak, a forgalmi adóban mit fizetnek. Ezek után át kivánok térni egy másik kérdésre, a kincstári haszonrészesedés kérdésére. A kincstári haszonrészesedésnél ugyancsak egyszerű leszállítással találkozunk a javaslatban : a kincstári haszonrészesedés 25%-ról leszállittatik annak felére. Ennek a kincstári haszonrészesedésnek nagyon érdekes curriculum vitae-je van. Amikor a kincstári haszonrészesedés először jelent meg a költségvetésben — Hegedűs Lóránt pénzügyminister ur idejében — akkor nagyon szerény mértékben szerepelt, az volt a célja, hogy fedezze a közhivatalnokok lakbéremelését, amelynek terhe az államra hárult. Már akkor sem tudtuk tehát megérteni, hogy a közhivatalnokok lakbéremelését miért kincstári haszonrészesedésből kell fedezni, miért egy olyan adónemből, amely elsősorban a városi lakosságot sújtja (Szilágyi Lajos : De amúgy is !) — amúgy is •—- amely, amint még röviden rá fogok térni, a legnagyobb mértékben meg van terhelve és aránytalan részben viseli a szanálás terheit. Hiszen a közhivatalnokok lakbére országos kérdés, az ország lakosait különbség nélkül érdekli, akár városokban laknak, akár falvakban s bármilyen adóval vannak is megróva. A kincstári haszonrészesedés eredeti formájában még egészen jelentéktelen volt ; azután egyre jobban és jobban megdagadt, úgyhogy végre magát a házadót is felülmulta, mert hiszen az egész országban 25%-os volt, holott a házadó csak Budapesten 24%, az ország egyéb részeiben azonban alacsonyabb skála szerint adóznak a házak. Már a 33-as bizottságban — azt hiszem — két esztendővel ezelőtt bátor voltam Korányi pénzügyministersége idején arra rámutatni, hogy a kincstári haszonrészesedés a legigazságtalanabb lakásadó. (Ugy van ! Ugy van ! a baloldalon.) A kincstári haszonrészesedést mindenki fizeti : az is, aki egy szoba-konyhából álló lakásban él gyermekeivel vagy nagyszámú családjával egyetemben és luxuslakások lakói is. A kulcs teljesen egyforma volt, 25%, a kislakásoktól kezdve a legnagyobb lakásokig. Létminimumot pedig a kincstári haszonrészesedés nem ismer, csak egy sajátszerű létminimumot, amely igazán magyar specialitás, mert ilyen létminimumot az egész világon senki sem ismer. A 25%-os kincstári haszonrészesedés mellett, amelyet minden lakónak fizetnie kellett, létminimumot élveztek eddig azok, akik a maguk tulajdonát képező házban, amely legfeljebb két szobából áll, laknak. Ezek a két szoba után és a tulajdonukat képező ház után nem tartoznak kincstári haszonrészesedést fizetni. Már akkor felvetettem azt a kérdést, vájjon ki a szegényebb ember : az-e, akinek nincs háza vagy az, akinek van háza ? A törvény szerint és e javaslat szerint — mert e javaslat ezt nemcsak fentartja, hanem ki is fejleszti — az a szegényebb ember, akinek van háza. Mert aki egy szoba-konyhában lakik nyermekeivel, családjával együtt, az fizet kincstári haszonrészesedést, de az a szegény ember, aki —• a régi törvény szerint — két szobában lakik, de a ház az övé, joggal megérdemli azt, hogy méltányolják az ő szegénységét, mert az a szegény ember, aki a maga házában lakik. Ezt a rendszert a javaslat továbbfejleszti, mert amikor leszállítja a kincstári haszonrészesedést, nemcsak fentartja ezt a speciális magyar létminimumot, hanem most már a háromszobás házak tulajdonosait is felmenti a kincstári haszonrészesedés fizetése alól. Szegény emberek ! Budapesten pl., ha valakinek van egy családi háza, amely három szobából áll, ezután az a szegény ember nem fizet kincstári haszonrészesedést. Az a kisember ellenben, aki egyszoba-konyhában lakik (Fábián Béla : ötödmagával !), az fizet kincstári haszonrészesedést. A magam részéről ezt a logikát nem tudom megérteni. Jogosnak tartom azt, hogy azoknak a csekély értékű ingatlanoknak tulajdonosai, amely ingatlanok vályogból valók és jóformán semmit sem érnek, ha ott laknak maguk, ne fizessenek. NAPLÓ, xxxiv. 70