Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIV. kötet • 1925. június 22. - 1925. július 10.

Ülésnapok - 1922-435

A nemzetgyűlés 435. ülése 1925. évi június hó 26-án, pénteken. 193 millió, a katonai irodáé és a polatőrségé 8.355,000.000, a gazdasági irodáé 8.455.000.000, és a főudvarnagyi bíróságé szintén néhány száz millió. Kérdem, miért szükséges ez? Meg van a hadseregszervezetünk, meg van a kormányszerve­zetünk, mindenütt száz és száz iroda van és olyan bőségesen rendelkezünk munkaerőkkel és osztá­lyokkal, hogy — mint a pénzügyminister ur mon­dotta — egy-égy akta 52 kézen megy keresztül s akkor még külön parádénak ezeket az irtóztatós nagy kiadásokat állítjuk be a költségvetésbe. Nem bánná az ember azt se, hadd ragyogjanak, csillogjanak. De odakint olyan irtózatos nagy a nyomor és azonkívül itt vannak a nemzet becsület­ügyi adósságai, nem tudunk gondoskodni a hadi­rokkantakról, hadiözvegyekről és hadiárvákról, az államkölcsönkötvények teljesen devalválódtak, a becsületes emberek, akik annak idején a haza oltárára vitték vagyonukat, azt elvesztették. Ott van az árvák pénze a hadikölcsönkötvényekben, amelyet róluk és nélkülük használtak igy fel, úgy­hogy ezek, úgyszólván, összes pénzüket elvesztették. Ott van az aggkori biztosítás rendezetlensége, ott vannak szánalmas népoktatási viszonyaink, ott van szánalmas közegészségügyünk. Mindenre ren­geteg pénz kellene és mindez igazságos, becsületes kiadás volna, amelyet ha nem fedezünk, a nemzet becsületbeli adósságainak megfizetését mulasztjuk el. És akkor ezzel szemben itt látjuk ezeket az intézményeket. Nem tudom, mire valók ezek. Nem látjuk a munkájukat, el sem tudjuk képzelni, hogy egy személy körüli szolgálat ilyen nagy személy­zetet tenne szükségessé. Látjuk azonkívül, hogy efféle intézményekre, mint pl. a vitézi szék, szintén százmilliókat adnak ki. Mindnyájan tisztelettel hajlunk meg mindenki előtt, aki vitéz, mindnyájunk rokonszenvét, meg­becsülését, hódolatát birják azok, akik magukat vitézeknek mondhatják, de azt tartjuk, hogy ez az egész ország vitéz volt, hogy ennek az országnak százezrei, hogy ne mondjam, milliói voltak vitézek. Akkor micsoda igazságatlanság ilyen megkülön­böztetést tenni, hogy egyeseket kivesznek, ezek közül a százezernyi, milliónyi vitézek közül, azokat fémjelzik és kinevezik külön vitézi renddé, csinál­nak megint egy kiváltságos rendet, csinálnak egy uj nemességet, uj belső határőrvidéket, anélkül, hogy elérhetnék azt a célt, amelyet ezzel el akar­nak érni, anélkül, hogy ezzel a nemzet védképes­ségét fejlesztenék. Mert épen az ellenkező lesz en­nek a vége : a többi háborujárta ember, a lőpor­füstös, talán sebesült, féllábú, vak ember irigy­kedve fog nézni rájuk, nem pedig szeretettel és akkor lesznek ugyan vitézeink, lesz egy zárt ren­dünk, amelyben igen kevesen lesznek, de velük szem­ben a többiek desinteressement-jukat jelentik be. Ezt nem tartom helyesnek. Kifelé a világban sem jó, ha azt hiszik, hogy nekünk csak annyi vitézünk volt, mint ahány tagja a vitézi rendnek van, mert az az érdekünk, hogy azt higyjék, hogy ez az egész ország vitéz volt. Hiszen végre is a német biroda­lomban is, Franciaországban is, Angliában is vol­tak vitézek és ott nem tartják ezt szükségesnek. (Nagy Vince : Milyen egységes most a párt ! Nincs egyetlenegy képviselő sem a túloldalon. Szavaz­zuk meg az indemnitást ! Ez mégis abszurdum !) Mielőtt a költségvetés további részeivel fog­lalkoznám, benyújtok egy határozati javaslatot (olvassa) : »Utasítsa a nemzetgyűlés a kormányt, hogy az összes luxusintézmények megszüntetésével­mint a kabinetiroda, katonai iroda és palotaőrség, vitézi szék, főispánságok, főudvarnagyi bíróság, folyamőrség, a vármegyei közigazgatás decentrali­zációja stb., az ezekre fordított rengeteg kiadást és költséget fordítsa a nemzeti becsület tartozásainak kielégítésére, amilyenek a hadirokkantak, hadi­árvák, hadiözvegyek ellátása, az árvapénztárakban elveszett árvapénzek pótlása, az aggkori ellátás és a megfelelő népoktatás«. Ugyancsak a kevesek költségvetése a sokak, a milliók ellen abban is megnyilvánul, hogy a kor­mány csak azokkal törődik, akik őt kiszolgálják ; az aktiv köztisztviselők illetményeit tehát felemeli, ellenben a nyugdíjasokkal már nem törődik, mert azok felett közvetlenül nem rendelkezhetik ; egy­szerűen tehát kihagyja őket az illetményrendezés­ből, holott itt nem az a kérdés, hogy valaki az álla­mot még szolgálja-e vagy csak szolgálta, hanem az, hogy meg tudjon élni és legyen kenyérre valója. Ennélfogva határozati javaslatot nyújtok be (ol­vassa) : »Utasítsa a nemzetgyűlés a kormányt, hogy a nyugdíjas közalkalmazottakat époly arányban részesítse az illetményfelemelésben, mint a tény­leges szolgálatban lévőket és pedig az előbbiekkel egyidejűleg«. Csak röviden futok át az egyes tételeken annak bizonyítására, hogy ez a költségvetés elfogadhatat­lan, igazságtalan és alkalmas arra, hogy az országot gazdasági helyzetében összeroppantsa. Itt van a ministerelnökség rengeteg kiadása, 23.571,000.000 korona ; ebben természetesen benne van a rendel­kezési alap is (Nagy Vince : Mire megy az ?). Arra, hogy ezt a rendszert, amelyet nem lehet a szabad­ság rendszerének nevezni, hanem csak az elnyomá­sénak, fenn lehessent tartani, ennek hibáit jóvá lehessen tenni, a külföldön a sajtót és más eféle tényezőket, hatalmakat kellőképen le lehessen köte­lezni és idebent is a pénz erejével meg lehessen tenni azokat a lépéseket, amelyek a kormány által elkövetett hibás lépésekkel szemben bizonyos védel­met jelentenek, egy jóakarat megnyerését. Ha a szabadság rendszerében élnénk, ha itt nem lenne más szempont, csak a törvénytisztelet, a becsület és igazság tekintete, akkor természete­sen ilyen megvesztegetésre szükség nem volna és költségünk is kevesebb volna. Külügyi képviseletünkről nem érdemes be­szélni. Egyetlen eredménye a 97 milliárdnak az úgynevezett szanálási eredmény, a szanálási, az újjáépítési kölcsön. Aki ezzel meg van elégedve, az zengjen dicshimnuszt a külügyminisztériumról ; azt hiszem, ezek igen kevesen vannak és sokallani fogják, hogy egy 97 milliárdos apparátussal csak ilyen eredményt tudtak elérni. Egyenesen borzasztó a belügyi költségvetés, a központi igazgatásra elköltenek majdnem 42 milliárdot. Azután elköltenek törvényhatóságokra és községekre 149 milliárdot, a köztisztasági és rendészeti költségek 32 milliárdot tesznek ki, csendőrség 315 milliárdot, államrendőrség 376 milliárdot, folyamőrség 52 milliárdot. (NagyVince: Vigyáznak, hogy felfelé ne folyjék a Duna Î — Derültség.) Ez maga elég arra, hogy ezekből megállapít­hassuk, hogy ez rendőrállam, ez börtönrendszer­nek az államrendje, de ezt nem lehet alkotmá­nyos államnak nevezni, nem lehet a demokrácia államának nevezni, ahol ennyi közbiztonsági ki­adásra van szükség, csendőrre, rendőrre és köz­ponti igazgatásunkban minden emberre jut egy rendőr. M ennyibe kerül ez? Ha az ember a kül­földi államokat megnézi és különösen ami a bel­ügyministeriumot illeti, Belgiummal összehason­lítja, amely Magyarországgal egyforma nagyságú, — hozzánk képest, persze, százszor gazdagabb — akkor azt látja, hogy a magyar belügyministerium­nak tízszeres személyzete Van, mint a belga belügy­minist eriumnak. Az igazságügyministeriumnak ta­lán tizennégyszer nagyobb a személyzete, mint a belga igazságügyministeriumé, tehát a belga igaz­ságügyministerium tizennégyszer kisebb appará­tussal dolgozik. Méltóztassék azután megnézni, hogy milyen jól dolgozik az egyik apparátus és

Next

/
Thumbnails
Contents