Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIV. kötet • 1925. június 22. - 1925. július 10.
Ülésnapok - 1922-434
142 A nemzetgyűlés 434. ülése 1925. nak, mint lennének akkor, ha ez a státusrendezés be nem következett volna.. Ez a feltevés helytálló lehet talán az alkalmazottak egy kisebb csoportjára, de semmi esetre sem helytálló az összes alkalmazottakra nézve. Akik tehát abból a feltevésből indultak ki, hogy ma az összes alkalmazottak egy fizetési osztállyal magasabb fizetési osztályban vannak, ugy látszik megfeledkeztek arról, hogy az 1919. év óta hét esztendő tel el, mégpedig olyan hét esztendő, amely alatt a közalkalmazottak előmeneteli viszonyai a lehető legrosszabbak voltak és amely hét esztendő elégséges volt ahhoz, hogy a közalkalmazottaknak azt az előnyét, amelyet az 1919. évi státusrendezés alkalmával szereztek, teljesen megsemmisítse. (Kun Béla : Nyomorognak azóta épen eleget!) Ezért a közalkalmazottaknak ma legfeljebb egy kisebb köre, mégpedig nézetem szerint minden fizetési osztáhon belül legfeljebb csak a rangfiatalabbak azok, akik egy fizetési osztállyal tényleg magasabb fizetési osztályban vannak, mint aminőben egj T ébként lennének. Megengedem azt is, hogy a magas állások túlzott felszaporitása következtében az arány a tisztviselők javára a magasabb fizetési osztályokban nagyobb, mint az alacsonyabb fizetési osztályokban. Annyi kétségtelen, hogy ez a körülmény is bizonyos tekintetben nehezíti a tisztviselőkérdés megoldását, legnagyobb nehézsége azonban ennek nem az, hogy a tisztviselők egy része vagy tegyük fel, azoknak akár összessége is, ma egy fizetési osztállyal magasabb fizetési osztályban van, mert hiszen ez csak elnevezés és számsorozás kérdése. A legnagyobb nehézség, természetesen, az ország megcsökkent teherbíró képessége mellett, amely parancsolóan azt követeli, hogy a kiadások minél inkább csökkentessenek, először is az, hogy a szükségesnél jóval több, tehát nagyon sok felesleges alkalmazott van, másodszor, hogy a súlyos gazdasági helyzet következtében a felesleges alkalmazottakat most egyszerre egyáltalában nem és később is csak a gazdasági helyzet fokozatos javulásának megfelelő arányban és csak akkor lehet elbocsátani, ha ezeknek más pályákon való elhelyezkedése már legalább is biztosítva van, vagy annak előfeltétele megvan, harmadszor, hogy a nyugdijterhek, amelyeket viselni kell, már is oly magasak, — és ezek a nyugdijterhek az alkalmazottak fokozatos elbocsátásával kapcsolatosan még egyre növekedhetnek és súlyosbodhatnak — hogy azok az államháztartás egyensúlyának fentartását veszélyeztetik, negyedszer az a tény, hogy az egyes fizetési osztályok között ma nincs meg a szükséges arány, azaz, hogy sokkal több magasabb állás van, mint amennyire tényleg szükség van az ügyek helyes ellátása szempontjából. (Ugy van! a jobboldalon.) Kétségtelen, hogy ilyen körülmények között a megoldás, vagyis az, hogy a tisztviselői kar részére megfelelő fizetés adassék, máskép, mint ugy, hogy a fizetésrendezés státusrendezéssel kapcsolatosan vitetik keresztül, teljes lehetetlenség. Akkor is csak ugy lesz lehetséges a tisztviselőknek megfelelő fizetést adni, ha ez a státusrendezés az általam előbb felhozott nehézségeket sikeresen fogja áthidalni, vagy legalább is nagy mértékben lecsökkenteni. Épen ezért az a meggyőződésem, amelyben engem megingatni nem lehet, hogy elismerem, ez igen nehéz kérdés, de ezt az alkalmazottaknak pusztán csak természetes apadásával, az u. n. kihalási rendszerrel soha kellő módon megoldani nem lesz lehetséges és végzetes, talán alig jóváteheto hibát követnénk el akkor, ha ezzel a megoldási módszerrel kisérleteznénk. Méltóztatnak ugyanis tudni azt, hogy ennek a rendszernek alapgondolata az, hogy mindaddig, amig felesleges álláévi június hó 25-én, csütörtökön. sok, illetőleg felesleges tisztviselők vannak, a megüresedett állások egyáltalában nem, vagy csak igen kis mértékben töltetnek be. Mit jelent ez a gyakorlatban? Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a tisztviselők előmenetele beláthatatlan időre le van zárva. Már pedig azt elképzelni sem lehet, hogy ezt a gyakorlatban valójában keresztül lehessen vinni. Elképzelhetetlen az, hogy akadhasson olyan erőskezű hivatalfőnök, aki valaha is ellent fog tudni állni az alája rendelt összes alkalmazottak nyomásának, könyörgésének, ostromának, hogy a megüresedett állást betöltse, vagy annak betöltését kieszközölje. Ilyen hivatalfőnök nem akad, mert nem akadhat. Olyan erős ellentállással fogja magát szembentalálni, hogy kénytelen lesz a meddő küzdelmet feladni és az alkalmazottak küzdelme az üres állások betöltéséért teljes eredménnyel fog járni, az állások apadni nem fognak és ha fognak is apadni, csak az alacsonyabb állások fognak apadni és a magasabb állások viszonylag még csak szaporodni fognak. És valljuk be őszintén, az alkalmazottak törekvése a magasabb állások betöltéséért teljesen indokolt is lesz, hiszen a mai fizetések az alkalmazottak létfentartására sem elégségesek, rettentő lemondást követelnek az alkalmazottak tízezreitől ugy, hogy az alkalmazottakban ma jóformán csak a reménység tartja a lelket. A tisztviselőket semmisem keseríti el jobban, munkakedvüket semmisem csökkenti anynyira, mintha azt látják, hogy a tényleg megüresedett állások sem kerülnek betöltésre, szóval, természetes előmenetelük el van zárva. Az üres állások betöltését megszüntetni, vagy csökkenteniannyi, mint végleg megölni a tisztviselői ambíciót s hogy a teljesen elkedvetlenedett alkalmazottaktól azután milyen munkát lehet várni, azt elképzelni nem nehéz s hogy ennek kárát végeredményben csak az ország fogja viselni, az egészen bizonyos. Én aminő fontosnak tartom azt, hogy a felesleges alkalmazottak a gazdasági helyzet javulása előtt legalább is addig, amig nekik más pályákon való elhelyezkedésük lehetősége biztosítva nincs, a szolgálatból tényleg el ne bocsáttassanak, épen olyan fontosnak tartom azt is, hogy a felesleges alkalmazottak visszatartása által az állami feladatok ellátására végleg visszatartott alkalmazottaknak előmenetele semmi körülmények között megakasztva ne legyen. Mert ha sikerülne is a kihalási rendszerrel valaha elérni az ideális státusrendezést, ez csak igen hosszú idő után, aztjiiszem, legfeljebb egy évtized múlva következhetnék be, ezt a fontos kérdést pedig ilyen hosszú ideig még rendezetlenül hagyni teljes lehetetlenség. Keresni kell tehát és meg is lehet találni a megoldási módot arra, hogy az alkalmazottak, a tisztviselők kérdése ugy az ország, mint az alkalmazottak érdekében teljesen megfelelő módon kielégítést nyerhessen. Még a genfi tárgyalásokat megelőzően voltam bátor a pénzügyminister urnák egy javaslatot átadni, amelynek elfogadása esetén, szerény nézetem szerint, ezt a kérdést mindkét fél megelégedésére teljesen kielégítő módon rendezni lehetne. Nem kívánnám ennek a javaslatnak részleteivel a t. Nemzetgyűlést untatni, csupán csak annyit jegyzek meg, hogy ez a javaslat a legapróbb részletekig propoziciókat tesz a kérdés rendezésére, s csupán csak azt kivánom hangsúlyozni, hogy az ott javasolt megoldási módszer mellett az állam pénzügyi érdekei is teljesen figyelembe vétetnek s a megzavart státusviszonyok, azaz ugy a felesleges állások nagy száma, mint általában a felesleges magas állások fokozatosan, az állam pénzügyi erejéhez képest rendeztessenek, ha pedig kellő fedezet áll rendelkezésre ahhoz, hogy ez egyszerre életbeléptethető legyen, akkor meg kell ezt csinálni ! anélkül, hogy ennek elérése érdekében akárcsak
