Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIV. kötet • 1925. június 22. - 1925. július 10.

Ülésnapok - 1922-434

142 A nemzetgyűlés 434. ülése 1925. nak, mint lennének akkor, ha ez a státusrendezés be nem következett volna.. Ez a feltevés helytálló lehet talán az alkalmazottak egy kisebb csoport­jára, de semmi esetre sem helytálló az összes al­kalmazottakra nézve. Akik tehát abból a felte­vésből indultak ki, hogy ma az összes alkalmazot­tak egy fizetési osztállyal magasabb fizetési osz­tályban vannak, ugy látszik megfeledkeztek arról, hogy az 1919. év óta hét esztendő tel el, mégpedig olyan hét esztendő, amely alatt a közalkalmazottak előmeneteli viszonyai a lehető legrosszabbak vol­tak és amely hét esztendő elégséges volt ahhoz, hogy a közalkalmazottaknak azt az előnyét, ame­lyet az 1919. évi státusrendezés alkalmával sze­reztek, teljesen megsemmisítse. (Kun Béla : Nyo­morognak azóta épen eleget!) Ezért a közalkal­mazottaknak ma legfeljebb egy kisebb köre, még­pedig nézetem szerint minden fizetési osztáhon belül legfeljebb csak a rangfiatalabbak azok, akik egy fizetési osztállyal tényleg magasabb fizetési osztályban vannak, mint aminőben egj T ébként lennének. Megengedem azt is, hogy a magas állások túl­zott felszaporitása következtében az arány a tiszt­viselők javára a magasabb fizetési osztályokban nagyobb, mint az alacsonyabb fizetési osztályok­ban. Annyi kétségtelen, hogy ez a körülmény is bizonyos tekintetben nehezíti a tisztviselőkérdés megoldását, legnagyobb nehézsége azonban ennek nem az, hogy a tisztviselők egy része vagy tegyük fel, azoknak akár összessége is, ma egy fizetési osztállyal magasabb fizetési osztályban van, mert hiszen ez csak elnevezés és számsorozás kérdése. A legnagyobb nehézség, természetesen, az or­szág megcsökkent teherbíró képessége mellett, amely parancsolóan azt követeli, hogy a kiadások minél inkább csökkentessenek, először is az, hogy a szükségesnél jóval több, tehát nagyon sok feles­leges alkalmazott van, másodszor, hogy a súlyos gazdasági helyzet következtében a felesleges alkal­mazottakat most egyszerre egyáltalában nem és később is csak a gazdasági helyzet fokozatos javu­lásának megfelelő arányban és csak akkor lehet el­bocsátani, ha ezeknek más pályákon való elhelyez­kedése már legalább is biztosítva van, vagy annak előfeltétele megvan, harmadszor, hogy a nyugdij­terhek, amelyeket viselni kell, már is oly magasak, — és ezek a nyugdijterhek az alkalmazottak foko­zatos elbocsátásával kapcsolatosan még egyre növekedhetnek és súlyosbodhatnak — hogy azok az államháztartás egyensúlyának fentartását ve­szélyeztetik, negyedszer az a tény, hogy az egyes fizetési osztályok között ma nincs meg a szükséges arány, azaz, hogy sokkal több magasabb állás van, mint amennyire tényleg szükség van az ügyek helyes ellátása szempontjából. (Ugy van! a jobb­oldalon.) Kétségtelen, hogy ilyen körülmények között a megoldás, vagyis az, hogy a tisztviselői kar ré­szére megfelelő fizetés adassék, máskép, mint ugy, hogy a fizetésrendezés státusrendezéssel kapcsola­tosan vitetik keresztül, teljes lehetetlenség. Akkor is csak ugy lesz lehetséges a tisztviselőknek meg­felelő fizetést adni, ha ez a státusrendezés az álta­lam előbb felhozott nehézségeket sikeresen fogja áthidalni, vagy legalább is nagy mértékben le­csökkenteni. Épen ezért az a meggyőződésem, amelyben engem megingatni nem lehet, hogy elismerem, ez igen nehéz kérdés, de ezt az alkalmazottaknak pusztán csak természetes apadásával, az u. n. ki­halási rendszerrel soha kellő módon megoldani nem lesz lehetséges és végzetes, talán alig jóvá­teheto hibát követnénk el akkor, ha ezzel a meg­oldási módszerrel kisérleteznénk. Méltóztatnak ugyanis tudni azt, hogy ennek a rendszernek alap­gondolata az, hogy mindaddig, amig felesleges állá­évi június hó 25-én, csütörtökön. sok, illetőleg felesleges tisztviselők vannak, a meg­üresedett állások egyáltalában nem, vagy csak igen kis mértékben töltetnek be. Mit jelent ez a gyakorlatban? Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a tisztviselők előmenetele beláthatatlan időre le van zárva. Már pedig azt elképzelni sem lehet, hogy ezt a gyakorlatban valójában keresztül le­hessen vinni. Elképzelhetetlen az, hogy akadhasson olyan erőskezű hivatalfőnök, aki valaha is ellent fog tudni állni az alája rendelt összes alkalmazottak nyomásának, könyörgésének, ostromának, hogy a megüresedett állást betöltse, vagy annak betöl­tését kieszközölje. Ilyen hivatalfőnök nem akad, mert nem akadhat. Olyan erős ellentállással fogja magát szembentalálni, hogy kénytelen lesz a meddő küzdelmet feladni és az alkalmazottak küzdelme az üres állások betöltéséért teljes ered­ménnyel fog járni, az állások apadni nem fognak és ha fognak is apadni, csak az alacsonyabb állások fognak apadni és a magasabb állások viszonylag még csak szaporodni fognak. És valljuk be őszin­tén, az alkalmazottak törekvése a magasabb állá­sok betöltéséért teljesen indokolt is lesz, hiszen a mai fizetések az alkalmazottak létfentartására sem elégségesek, rettentő lemondást követelnek az alkalmazottak tízezreitől ugy, hogy az alkalma­zottakban ma jóformán csak a reménység tartja a lelket. A tisztviselőket semmisem keseríti el jobban, munkakedvüket semmisem csökkenti any­nyira, mintha azt látják, hogy a tényleg megüre­sedett állások sem kerülnek betöltésre, szóval, ter­mészetes előmenetelük el van zárva. Az üres állá­sok betöltését megszüntetni, vagy csökkenteni­annyi, mint végleg megölni a tisztviselői ambíciót s hogy a teljesen elkedvetlenedett alkalmazottak­tól azután milyen munkát lehet várni, azt elkép­zelni nem nehéz s hogy ennek kárát végeredmény­ben csak az ország fogja viselni, az egészen bizo­nyos. Én aminő fontosnak tartom azt, hogy a felesleges alkalmazottak a gazdasági helyzet javu­lása előtt legalább is addig, amig nekik más pályá­kon való elhelyezkedésük lehetősége biztosítva nincs, a szolgálatból tényleg el ne bocsáttassanak, épen olyan fontosnak tartom azt is, hogy a feles­leges alkalmazottak visszatartása által az állami feladatok ellátására végleg visszatartott alkalma­zottaknak előmenetele semmi körülmények között megakasztva ne legyen. Mert ha sikerülne is a ki­halási rendszerrel valaha elérni az ideális státus­rendezést, ez csak igen hosszú idő után, aztjiiszem, legfeljebb egy évtized múlva következhetnék be, ezt a fontos kérdést pedig ilyen hosszú ideig még rendezetlenül hagyni teljes lehetetlenség. Keresni kell tehát és meg is lehet találni a megoldási módot arra, hogy az alkalmazottak, a tisztviselők kérdése ugy az ország, mint az alkalmazottak érdekében teljesen megfelelő módon kielégítést nyerhessen. Még a genfi tárgyalásokat megelőzően voltam bátor a pénzügyminister urnák egy javaslatot át­adni, amelynek elfogadása esetén, szerény nézetem szerint, ezt a kérdést mindkét fél megelégedésére teljesen kielégítő módon rendezni lehetne. Nem kívánnám ennek a javaslatnak részleteivel a t. Nemzetgyűlést untatni, csupán csak annyit jegy­zek meg, hogy ez a javaslat a legapróbb részletekig propoziciókat tesz a kérdés rendezésére, s csupán csak azt kivánom hangsúlyozni, hogy az ott java­solt megoldási módszer mellett az állam pénzügyi érdekei is teljesen figyelembe vétetnek s a megza­vart státusviszonyok, azaz ugy a felesleges állások nagy száma, mint általában a felesleges magas állások fokozatosan, az állam pénzügyi erejéhez képest rendeztessenek, ha pedig kellő fedezet áll rendelkezésre ahhoz, hogy ez egyszerre életbe­léptethető legyen, akkor meg kell ezt csinálni ! anélkül, hogy ennek elérése érdekében akárcsak

Next

/
Thumbnails
Contents