Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIV. kötet • 1925. június 22. - 1925. július 10.

Ülésnapok - 1922-433

A nemzetgyűlés 433. ülése 1925, ben, a szociáldemokratákkal szemben. Nemrégiben voltak a törvényhatóságok tisztelgő menetben az államfő előtt, és természetes, hogy ezzel az alkalommal kapcsolatosan fel kellett hozni az átkos szakszervezeteket is. Ausztria már nincs, nem lehet mondani tehát, hogy : »Átkos Ausztria, vagy Bécs«, tehát most azt mondják: az átkos szakszervezetek az okai mindennek, amelyek pedig az utolsó fillérüket feláldozzák arra, hogy a munkanélküli társaikat valahogyan a vizén felül tudják tartani. De nem erről akarok beszélni, hanem a hazafias érzés megnyilvánulásáról, hogy tehát mi hazafiasak vagyunk-e ? Azt mondják : a szociáldemokraták gazember csirkefogók, hazátlan nemzetközi betyárok . . . Elnök : Kérem a képviselő urat, még idézet alakjában se méltóztassék ilyen kifejezést használni. Ezt nyilvánvalóan nem szándékosan tette a képviselő ur s ezért mellőzöm a rendreutasitást. Malasits Géza : Egyszóval, mondják, mi hazafiatlan elem vagyunk. De mit szóljak azokhoz a hazafiakhoz, akik bennünket, szegény magyar munkásokat, hazafiatlanoknak tartanak és amikor arról van szó, hogy autót kell venni, akkor nem jut eszükbe, hogy Magyarországon két autógyár van, amelyek igen jó személykocsikat és igen jó teherkocsikat gyártanak, hanem természetesen minden törekvésük odairányul, hogy a szép francia autókat tudják megvenni maguknak. Francia autó kell nekik. Az egyiknek Régnier, a másiknak Renauld, a harmadiknak Peugeot kell, és mindenki egymással versenyez abban, hogy ki tud jobb, szebb francia kocsit vásárolni, hogy ki tud magának gyönyörű »Indián« motorbiciklit venni, ellenben elfelejtik, hogy a magyar ipari munkások kivándorolni kénytelenek és azt a francia kocsit, amelyet nemrégiben a m. kir. Államvasutak elnökigazgatója megvett, vagy azt a gyönyörű szép francia autót, amelyet nemrégen a hazafias Beszkár igazgatója megvett Parisban, a Magyarország nyomorult gazdasági viszonyai következtében kivándorolni kényszerült magyar munkások csinálták. Sajnos, meg kell mondanom, — én a fiamtól tudom, aki künn dolgozik Parisban — hogy ott a francia autógyárakban 24.000 magyar munkás dolgozik és dolgoznak olyan bérekért, amely munkabérekért francia munkások ezt a munkát nem vállalják, de kénytelenek vele, mert itt nem tudnának munkához jutni és éhen halnának. Mit csináljanak ? Élni kell ! Ki kell vándorolniuk innen és a magyar munkásság szorgalma, a magyar munkásság ügyessége mind hiábavaló, hiába termelnek itt Magyarországon bármilyen jó autókat is, àzok a magyar urak — amint mondom — minden alkalmat csak arra ragadnak meg, hogy bennünket hazátlan bitangoknak tituláljanak. Nekem erről eszembe jut valami. Amerika függetlenségének kinyilatkoztatása után a francia király meghívta Franklint és Franklin eljött Amerikából Franciaországba. Le Havre-ban fogadták őt akkori fényűző udvari etikett szerint sallangos szalagokkal díszített selyemplundrákb

an. Bámulatos kép volt, amelyet az udvar nyújtott. A hajó megáll és kiszáll belőle egy idősebb ember, egyszerű ványadt kalappal, durva darócruhában, görcsös bottal a kezében : az amerikai Egyesült Államok küldötte. Elszörnyüködött a francia udvar, amely ha nem is ugyanolyan pompát várt, mint amilyen az ő pompája, de mégis várt valamit. Bizalommal megkérdezték a tiszteletreméltó gentlemant, hogy : Amerikában csak ilyen ruha van? Erre ő ezt felelte : »Igen, nálunk csak ilyet készítenek.« Nálunk is nagyon jó volna annak a pár hazafias urnák a figyelmébe ajánlani, hogy mielőtt bennünket hazátlan bitangoknak neveznének, mielőtt minden alkalommal igyekeznének denunciálni évi június hó 24-én, szerdán. 99 bennünket és azt híresztelni rólunk az egész világ előtt, hogy mi tesszük tönkre az ezeréves magyar államot, nem szaladnának francia Coty-parfumot venni, nem hajszolnák magukat amerikai gallérok után, nem törnék a fejüket azon, hogy hány ujabb francia autót vegyenek, hanem megbecsülnék a magyar ipart, mint ahogy az a szegény köztisztviselő és munkás, az a szegény kereső társadalmi réteg általában megbecsüli azt. Ezeknek nem telik francia Coty-parfümre, ezeknek nem telik francia autóra, ezekre az áll, amit a költő mondott : »Itt élned, halnod kell.« (Forster Elek : Ebben teljesen igaza van : — Esztergályos János : Ilyenek vagyunk mi ! — Derültség a jobboldalon.) Nem szándékozom böjti prédikációt mondani, csak rá kívántam a magyar közélet pár jelenségére mutatni, amelyen igen sok javitani és orvosolni való van. Egy másik dolgot említek meg, amely nem szorosan tartozik ehhez, de szintén nagyon jellemző. Velünk szociáldemokratákkal szemben, mint nagyszerű ütőkártyát játszák ki mindig azt, hogy a kisipart mi pusztítjuk el. Hiába védekezünk, hiába magyarázzuk, hogy Marx Károly nem tett egyebet, mint megállapított valamit, azt mondotta, hogyha a gyáripari termelés a kapitalisztikus termelés abban az irányban halad, amelyen az angol kapitalizmus annak idejében megindult, akkor ennek természetes következménye lesz a kisipar pusztulása ; mint ahogy a halastóban a nagy hal felfalja a kishalat, ugy a nagy gyártelepek, a nagy ipari elemek természetesen arra törekednek a termelésnél, hogy felfalják a kisipart, illetve bekényszeritsék a gyárakba. (Barthos Andor : Elmélet !) Marxnak ez az elméleti megállapítása igen sok urnák fegyverül szolgál velünk szemben. (Esztergályos János : Mennyivel kevesebb suszter van, mióta cipőgyárak vannak ! — Saly Endre : Hová lettek a miskolci csizmadiák ?) Ebből a megállapításból fonnak ostort és korbácsot ellenünk, s ebből a megállapításból folyóan magyarázzák azután, hogy mi szociáldemokraták a kisipart akarjuk elpusztítani. Nekünk pedig eszünk ágában sincs a kisipart elpusztítani, annál kevésbé, mert hisz a kisipar pusztulása nem tőlünk függ, hanem két tényezőtől, két olyan tényezőtől, amely Magyarországon nagyszerűen megtalálta egymást, amely uni sono törekszik a kisipar elpusztítására, nem mondom, hogy tudatosan, de az öntudat alatt bizonyosan. A kapitalizmus a külföldi piacokról kiszorítva lévén, valamiképen érvényesülni akar és pedig olyan iparágban akar érvényesülni, amely iparágba azelőtt nem hatolt be. Igen sokan vannak önök között falusi urak, akik ismerik a bognárok és korbák mesterségét. A bognárok csinálják a kocsik kerekeit, ők csinálják a kocsik alvázát, a hintók födelét, és a korbák pedig ugyancsak a kocsihoz tartozó, de finomabb bognármunkát végzik. A bognáripar ezelőtt nagyszerű ipar volt Magyarországon, egy-egy bognármester tekintélyes polgára volt az illető városnak. Ma a szegény bognárok dögrováson vannak, pusztulnak, halom számra pusztulnak, mint ősszel a leg3^ek. Nem mi, szociáldemokraták, pusztítjuk el őket, hanem az a gyáripar, amely a helytelen gazdasági politika következtében külföldön nem birván érvényesülni, ráveti magát a csontokra. Ma minden nagyobb gyár kereket, és kocsialvázakat csinál. Ők csinálják az ötödik kereket, amely nem más, mint a »mozgó« a szekér alatt. Minden nagyobb gyár a kovácsmesterek, a bognármesterek és a patkócsinálók szájából veszi ki a kenyeret. A szerencsétlen mesteremberek csak állnak és várnak, mi pedig nézzük a pusztulásukat és nem tudunk segíteni. Olyan városrészekben, ahol öt 14*