Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIV. kötet • 1925. június 22. - 1925. július 10.

Ülésnapok - 1922-433

96* A nemzet gij ülés 433. ülése 1925. évi június hó 24-én, szerdán. önmagával. Kérdezem én, hogy amikor az önrendelkezési jogot megadják a népnek, fog-e az ide kívánkozni Magyarországra, olyan állapotokat teremtettek-e itt, amelyek kívánatossá teszik azt, hogy az elszakított magyarok idejöjjenek ? (Szomjas Gusztáv ; Mindenütt igy van, mindenütt baj van ! — Vanezák János : Sopron majd megköszöni a nyilt szavazást, ott a titkos szavazás tövében !) A cseh, a román és a jugoszláv kormányoknak érdekük az, hogy itt ilyen állapotok legyenek. Ne méltóztassanak azt hinni, hogy az emiitett kormányok bánják ezt. Ők mindig hivatkoznak arra, ha ilyen reakciós törvényeket alkotunk. Ha figyelemmel méltóztatnak kisérni a cseh lapokat, vagy a Csehországban megjelenő német lapokat, méltóztatnak látni, hogy az újságok mindig hivatkoznak ezekre és mindig figyelmeztetik a népet : íme, mit akartok, oda akartok menni, Magyarországra, ahol most ezt tették, most meg azt ? —• Folyton izgatnak ezen a téren és van is valami jogosultsága ennek az izgatásnak, mert bizony történnek itt olyan dolgok, amelyek nem költik jóhirét a magyaroknak. De nem akarok tovább beszélni erről a dologról. (Esztergályos János : Halljuk csak ! Ez nagyon érdekes !) Àzt hiszem, a t. nemzetgyűlésnek lesz még alkalma ilyen dolgokról hallani és én kérem a t. nemzetgyűlést, ne méltóztassék idegenkedéssel fogadni, ha mi itt ebben a Házban munkáskérdésről beszélünk, (Szomjas Gusztáv : Sőt, minél gyakrabban halljuk !) és kérem a t. képviselő urakat, ne méltóztassanak javaslatainkat, amelyek a szociális haladást kívánják, folyton leszavazni. A kormánnyal szemben bizalommal nem viseltetem és a javaslatot nem fogadom el. (Helyeslés szélsőbalo klalon.) Elnök : Szólásra következik ? Perlaki György jegyző : Malasits Géza ! Malasits Géza : T. Nemzetgyűlés ! Belekapcsolódva abba, amit Jászai t. képviselőtársam mondott, legyen szabad nekem is a magyarországi általános közgazdasági helyzetre nézve néhány dolgot elmondanom. Mi valamennyien siránkozunk azon, hogy borzasztó nagy a munkanélküliség, hogy pang az ipar és a kereskedelem, hogy a munkásság túlnyomó része, a dolgozó magyarság legértékesebb része lassú éhhalálra van kényszerítve. Ha azonban az okokat kutatjuk, hogy ez miért van, mi okozta ezt, akkor ugy csinálunk, hogy a végén azután nem értjük meg egymást. Eszembe jut az a kép, amely közvetlenül a világháború befejezése után Angolországban egy ujságban jelent meg, amikor azon vitatkoztak, hogy miért drága a szövet ? A szövetkereskedő azt mondta, hogy ő nem tehet róla, mert ő rendkívül olcsón adja a ruhaszövetet, ő még befektetett tőkéjének kamatait sem keresi meg, hanem — azt mondja — a gyáros az oka ennek. A gj'áros meg rámutatott a gyapjukereskedőre, a gyapjukereskedő rámutatott a termelőre, a termelő rámutatott a birkára. A végén kiderült, hogy a birka az oka annak, hogy Angliában a posztó a drága. Ez a groteszk kép jut eszembe, amikor itt Magyarországon azon vitatkozunk, hogy ki az oka annak, hogy az állapotok olyanok, amilyenek. Egypár okát ennek — hiszen a végső okokat nem tudom elmondani — leszek bátor elmondani. Minden elemista gyerek tudja azt, hogy Magyarország már békeidőben is tőkeszegény ország volt és iparát, kereskedelmét, különösen pedig a városok építkezéseit külföldről szerzett, kölcsönökkel fedezte. Az első baj tehát, amely közszabadságunkat az ország feldarabolása mellett érte, az volt, hogy a külföldről beáramló tőkék behozatala egyszerre megszűnt. Nagy rubrika volt békeidőben az Amerikából Magyarországra küldött dollármennyiség is. Tudjuk, hogy à magyar birtokmegoszlás miatt rengeteg sok munkás *— és nemcsak munkás, hanem kisgazda is — vándorolt ki, akik szorgalmasan küldözgették vissza Amerikából a pénzeket. Magyarország feldarabolása következtében abba a szerencsétien helyzetbe jutottunk, hogy azok a magyarok, akik az ország nyugati, északi és északkeleti részén laktak, lekapcsoltatván Magyarországból, nem ide küldik dollárjaikat, hanem az utódállamokba, úgyhogy a dollárbehozatal most rendkívüli módon csökkent, mondhatnám minimumra redukálódott. De minimumra redukálódott az a külföldi tőke is, amely Magyarországban elhelyezést talált, mert hiszen a világháború után az átmeneti konjunktúrában másutt is tudott elhelyezést találni. A tőkeszegénység tehát az első oka annak, hogy Magyarországon sem az ipar, sem a kereskedelem kifejlődni nem tudott. Ennek a nyomorúságos állapotnak, hogy a tőkeszegénység nagy és hogy a tőkegyarapitás Magyarországon épen a túladózás következtében — amire leszek bátor rámutatni — rendkívül lassan megy, tetejébe jött azután a szanálás, amely az eddigi nyomorúságot betetőzte. Nézzük csak meg a szanálás következtében elvont tőkéket és rögtön rájövünk a nyomorúság egyik okára. 1924 március havában a népszövetségi kölcsönre a bankoknak elő kellett teremteni 12,000.000 svájci frankot valuta-előlegként, amihez az ipar még külön 8 millió svájci frankkal járult. Ez egymaga a magyar ipari termeléstől és a magyar kereskedelmi forgalomból 20 millió svájci frankot vont ki. A másik esetben, amikor a Nemzeti Bank részvényeit kellett jegyezni, megint csak az ipar és a kereskedelem volt az, amely együttvéve kénytelen volt tízmillió aranykoronát jegyezni. Ujabb tízmillió aranykorona kivonásával fogyott tehát az a forgótőke, amely a magyar iparnak és kereskedelemnek, továbbá a mezőgazdaságnak is rendelkezésére állott. A végén, a népszövetségi kölcsön kibocsátásánál ujabb 12 millió aranykoronát vontak ki ebből a gazdasági életből, úgyhogy csak egészen hézagos számítás alapján, minden túlzás nélkül [ez a szám a valóságban inkább több, mint kevesebb lehet •— 42 millió aranykoronát vontak ki az ország forgótőkéjéből tisztán a szanálás számára. Engedelmet kérek, ha egy ilyen tőkeszegény országban, mint Magyarország, a termelésből, abból a körforgásból, amelyet a pénznek meg kell tennie, kivonnak 42 millió aranykoronát, akkor természetes, hogy be kell állnia olyan állapotnak, amelynek hatásait ma a magyar társadalom minden egyes rétege megsínyli, ki jobban, ki kevésbbé, be kell állnia olyan állapotnak, amely a dolgozó társadalmat, a magyar társadalom legértékesebb részét tényleg lassú éhhalálra fogja kém^szeriteni. De nem csak ezt sínylette meg az ipari termelés, hanem megsinylett egy más körülményt is, amely körülménnyel ebben a Házban azt hiszem, előttem még nem igen foglalkoztak. Nevezetesen nagy baj az egy országra, ha megbénul az ipar és a kereskedelem, nagy baj, ha az ország körülményei következtében nem tud versenj^ezni külföldi államokkal a világpiacon. Sajnos, a magyar ipar a világháború után, főképen a szanálás eredményeképen a világpiac nagy részén elvesztette versenyképességét. Ha nézzük Romániát, Jugoszláviát, Görögországot és Törökországot, mindenütt azt fogjuk tapasztalni, hogy a versenytárgyalásokon a magyar ipar reprezentánsai lemennek a legutolsó határig, épen csak hogy a saját költségeiket tudják megkeresni és mégis a legtöbb versenytárgyaláson alul maradnak, még pedig azért, mert a gyárak, az üzemek költségei oly nagyok, hogy sem a német, sem a belga iparral versenyezni nem tudnak. Ezt láttuk Törökországban a sinszállitásnál' Jugoszláviában a vagonszállitásnál és Bulgária-