Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIV. kötet • 1925. június 22. - 1925. július 10.

Ülésnapok - 1922-433

A nemzetgyűlés 433. ülése 1925. évi június hó 24-én, szerdán. 97 ban ugyancsak az állami munkáknál. Nemcsak a Balkánon, a Levantén, hanem bármerre forduljunk a világon azt tapasztaljuk, hogy a magyar ipar a világpiacon elvesztette versenyképességet. A magyar iparnak, a nehéz gyáriparnak két ágazata van, amely ugy ahogy, meg tudta tartani versenyképességét odakünn. Az egyik az izzólámpagyártása, a másik a magyar elektrotechnikai ipar, amely a feltalálások és javítások segitségével valamiképen még meg tudta tartani versenyképességét, az izzólámpaipar pedig azért tudta megtartani versenyképességét, mert hihetetlenül alacsony munkabérekkel dolgozik és igy valamiképen lépést tud tartani a világpiacon a hollandi, angol és francia izzólámpagyártással. Ha tehát azt látjuk, hogy ilyen tőkeszegény ország, mint Magyarország, elvesztette versenyképességét a világpiacon s ha nem is egészen száz százalékig, de mégis nagymértékben meg van bénítva a versenyképessége, akkor a legelső állambölcseségnek — hogy ugy fejezzem ki magamat — annak kellene lenni, hogy a belső piacot megerőstisük, hogy annak a termelésnek számára, amelynek piacát künn elveszítettük, amelynek termékeit nem tudjuk exportálni, legalább az országban legyen vásárlóképes közönség. Ha a kormányzati hölcseség előrelátás, akkor nekem minden tiszteletem mellett, amellyel az egyes urak személye iránt viseltetem, azt kell mondanom, hogy nagyon kevés bölcseséggel kormányozzák ezt az országot. Nagyon kevés bölcseséggel azért, mert a belső piac szétrombolására a belső vásárlóképesség lecsökkentésére sehol olyan drasztikus intézkedéseket nem tettek, mint épen nálunk Magyarországon. Nem elég ideállani egyszer egy esztendőben a indemnitás alkalmával és számokkai dobálózni. Nem elég ideállni, sirni, és Wekerlét mímelni, hanem tényleg meg kell tenni mindazt, ami az ország belső fogyasztási képességének fokozására szükséges. Nálunk, sajnos, az ellenkezőjét tették ennek. Legyen szabad rámutatnom arra, hogy már 1923-ban, amikor pénzünk vásárlóképessége fokozatosan romlott, a magyar munkásság és a magyar tisztviselői kar, a magyar magántisztviselői kar képviseletében a magyarországi szakszervezeti tanács, azonkivül minden más testület erős akciót inditott abban az irányban, hogy ugy, amint Németországban és Ausztriában, Magyarországban is vezessék be az indextörvényt, hogy a munkások, a fixfizetéses alkalmazottak az index, a drágaság hullámzásának arányában kapják meg fizetésüket. Ennek az indexnek bevezetése igen természetes kivánság volt, mert hiszen a legtöbb gyárban, a legtöbb ipari üzemben és vállalatnál belátták azt, hogy az alkalmazott nem tehet róla, hogy márólholnapra a pénz vásárlóképessége csökken, neki élnie kell, neki a saját üzemének, saját testének, családjának, egész exisztenciájának fentartásához szükséges üzemi költséget valahonnan elő kell teremtenie. Mindenütt törekedtek tehát valami képen arra, hogy ezt kiegyenlítsék. Nálunk az történt, hogy a ministerelnök ur saját személyében állt fel és nagyon élesen és határozottan nyilatkozott az index ellen, rámutatván arra, hogy annak bevezetése fogja Magyarországot elpusztítani és ő nem engedi meg Magyarországot Ausztria sorsára juttatni. Már most, t. Nemzetgyűlés, az indexrendszert nem lehetett bevezetni, mert Magyarország ebben a tekintetben rendkívül tanulékony. Nem akarok • az állatvilágból példát mondani arra, hogy milyen ország vagyunk, de kétségtelen, hogy rendkívül tanulékonvàk vagyunk, különösen a tisztelt kapitalistatársadalom tanulékony akkor, amikor ilyen magas helyről jövő intést kap. Természetesen ezt s rögtön felkapták s a kereskedők, gyárosok, általában a kapitalisták s azt mondták, hogy vége van az indexnek ; sőt a nyomdászoknál is véget vetettek az indexnek, hivatkozással arra, amit a ministerelnök mondott, hogy az index bevezetése az országot tönkre fogja tenni. Nálunk nem vezették be az indexet, ennek következtében a bérek rendkívül alacsonyak voltak. Bekövetkezett a szanálás s ez az alkalmazotti sereget és a munkásságot olyan rémes állapotban találta, amilyenben talán még a kínai kuli sincs. Nehogy azonban azt higyje a nemzetgyűlés, hogy én olyan kijelentéseket teszek, melyeket nem tudok számokkal alátámasztani, leszek bátor erre nézve elmondani egypár számot, melyek hitelességét bárki kontrollálhatja. A májusi indexszám Dálnoki-Kováts szerint 16.810, a Pester Lloyd szerint 16.854 ; a Pester Lloyd ugyanis több olyan cikket sorol fel, melyeket Dálnoki-Kováts nem sorol fel. A Központi Statisztikai Hivatal indexszáma négytagú családra van beállítva s ez 15.823. Ugyancsak a Központi Statisztikai Hivatal nagykereskedelmi havi indexszáma az élelmezésnél 20.406, ipari cikkeknél 21.052. Aranyban átszámítva az élelmezésnél 141, az ipari cikkeknél pedig 146. Vagyis ami 1913-ban 100 aranyfillérbe került, az a magyar kir. statisztikai hivatal nagykereskedelmi indexszámai szerint ma 141 aranyfiilérbe kerül. Ez vonatkozik az élelmezésre. Àz ipari cikkeknél, ami 1913-ban 100 aranyfillérbe került, az ma belekerül 146 aranyfillérbe. Ezzel szemben a munkabéreknél a helyzet a következő. A tanult munkások — ebben az elsőrendű, szakmunkások, autószerelők, vasöntők, finom rendelt munkát végző cipészek és szabómunkások vannak benne — átlagos keresetének indexszáma aranykoronára átszámítva 0.80, vagyis ha békében százat keresett, akkor ma keres nyolcvanat. A segédmunkásoknál az index 50-től 70-ig megy. Az ifjú munkásoknál 40-től 50-ig, a nő munkásoknál, akik legnagyobb tömegben vannak foglalkoztatva textilgyárakban, fémárugyárakban és egyéb ipartelepeken, 40-től 60%-ig terjed az index. Annak a szegény munkásleánynak tehát a statisztikai hivatal kimutatása szerint élelmiszerekben 41 %-kal többet kell fizetnie aranykoronában számítva, mint amennyit békében kellett ugyanolyan mennyiségű élelmiszerért fizetnie. Evvel szemben a munkabére a felét sem teszi ki annak, amit békében kitett. Ugyanez a helyzet a tisztviselői karnál, ahol nem állanak pontos számadatok rendelkezésemre, de bárki kérdezőskodhetik az ismerőseinél és meggyőződhetik arról, hogy a tisztviselői kar — beleértve az állami tisztviselőket s az állami üzemek alkalmazottait —• meg sem közelíti azt az indexszámot, melyet az állami statisztikai hivatal hivatalosan kimutat. Mit jelent ez a gyakorlatban ? Azt jelenti, hogy a dolgozó magyarság — mert ebbe mindenkit be lehet venni, akár a kezével, akár a fejével dolgozik, hogy igy, vulgárisan fejezzem ki magam — általában a dolgozó magyarság életstandardja a békebeli állapottal szemben lényegesen csökkent, amivel szemben azonban az életfentartás költségei hihetetlen módon emelkedtek, úgyhogy azt kell mondani, hogy cirka 20%-os differencia van az életviszonyok leromlása és az életfentartás költségei között. Ez az 50%-os interkaláré azután abban jelentkezik, hogy az ipari cikkeket senki sem tudja fogyasztani. Hiába sóhajt az a szerencsétlen tisztviselő egy pár cipő után, nem tudja megvenni, mert csak annyit keres, hogy a gyomrát zöldséggel, lóhussal, virslivel és egyéb silány értékű tápszerrel tudja megtömni. Hiába sóhajt a felesége uj szoknya vagy blúz után, a férj nem tudja megvenni, mert a kereseti viszonyai s az életfentartás költségei közötti differencia ezt nem teszi számára lehetővé. Ha erről beszélünk, akkor rendesen halljuk azt NAPLÓ. XXXIV. M