Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIII. kötet • 1925. június 04. - 1925. június 19.

Ülésnapok - 1922-430

A nemzetgyűlés 430. ülése 1925. évi június 19-én, péntehen. 411 embereket arra, hogy ilyen vándorútra térjenek, mert ha nem találnak foglalkozást, mit csináljanak? Nem tudják megtenni az utat vonaton, hanem gyalogszerrel. Közben telik az idő, leszakad az illető lábáról a cipő, testéről a ruha, útközben pedig csendőrrel találkozik, aki megfogja és igazoltatja : hol voltál, miért jársz erre ? Erre az illető munkás igy felel : kérem, én munkát keresek. Mutassa a munkakönyvét ! Előveszi az illető a munkakönyvet a zsebéből és ebből a munkakönyvből kitűnik az, hogy már egy vagy két hónap óta nem dolgozik önhibáján kivül — ami persze munkakönyvéből nem tűnik ki — ránéz a csendőr a lerongyosodott egyénre és egészen bizonyos, hogy csavargásért bekíséri a szolgabiróságra vagy a csendőrségre és mint notórius munkakerülőket kezelik ezeket az egyéneket megteszik a hivatalos jelentést és vagy közigazgatási utón büntetik meg, vagy esetleg rendes bíróság elé is utalják. Igen t. Nemzetgyűlés ! Mint emiitettem, igen keserű tapasztalataim vannak nekem és a munkásoknak is ezen a téren ; igy tehát ne csodálkozzék a t. túloldal azon, ha mi joggal tiltakozunk ennek a szakasznak ilyen értelmezése, vagy ilyen szövegezése ellen, mert hiszen a gyakorlatban, a gyakorlati végrehajtásban nem ugy van, mint ahogy azt a törvénytervezők elképzelték. Nem akarom vádolni a törvénytervezetet szövegező urakat azzal, hogy talán ilyen szempontból vették be ezt a szakaszt, de méltóztassanak a gyakorlattal számolni, a gyakorlati életet figyelembe venni. Ha azt figyelembe vesszük, akkor lehetetlennek találom, hogy ezt a szakaszt vagy a szakasznak ezt a pontját fentartsuk. Nehéz megállapítani egy ilyen általános kiszólással, hogy ki munkakerülő. Én példának okáért munkakerülőnek tartom azt, aki életében soha a társadalomra hasznos munkát nem végzett és nem végez. (Rakovszky Iván belügyminister : Tökéletesen igaza van !) Ez munkakerülő. De ha a munkakerülésnek ezt a meghatározását elfogadjuk — és mint az integetésből látom, a belügyminister is hajlik ennek elfogadására -— akkor megállapítom, hogy az ilyen munkakerülők százait és ezreit találjuk a társadalom magasabb köreiben, (Rakovszky Iván belügyminister : De itt közveszélyes munkakerülésről van szó !) nem pedig a munkások köreiben. Mert az az ember, aki birtokára jószágigazgatót állit, annak a birtoknak jövedelmét azonban csak lóversenyre, kártyázásra és külföldi fürdőzésekre használja fel és soha még csak a számadásokba sem néz bele s azt sem tudja, merre van birtoka, nem munkása ennek a társadalomnak, hanem parazitája, tehát munkakerülő. Ha igy értelmezik a törvénynek ezt a szakaszát, a akkor én a magam részéről szívesen elfogadom azt. ( Rakovszky Iván belügyminister : Közveszélyes munkakerülőkről van szó !) De tisztában vagyok azzal, hogy nem ezekre szabták ezt a szakaszt, hanem azokra, akiket az előbb már bemutattam, ennélfogva lehetetlen számomra s lehetetlen a népképviselők számára az, hogy ezt a szakaszt magukévá tegyék. Ami az izgatás kérdését illeti, erre vonatkozólag előttem szóló képviselőtársaim már sok precedenst emiitettek fel. A 7. § tárgyalásánál is volt alkalmam néhány esetet felhozni, amelyekkel igazoltam, hogy az »izgatás« szó bentartásával minden jelöltet és minden választópolgárt el lehet ütni ezen legtermészetesebb alkotmányos jogának gyakorlásától. Már akkori felszólalásomban rámutattam arra, hogy a szegényebb társadalmi osztályok, amelyeknek gazdasági és erkölcsi érdekeit semmiféle szociális törvény nem védelmezi ebben az országban, egyenesen rá vannak utalva, rá vannak kényszerítve, hogy a szervezkedés, a tömörülés utján segítsenek bajaikon. De ha ezt teszik, akkor — amint ezer és ezer példa mutatja —• izgatást követnek el a többi társadalmi osztályok ellen, már pedig, ha izgatást követnek el ilyen fogalmazás és értelmezés szerint, akkor nem lehet őket képviselővé megválasztani, sőt választójoguk sem lehet. Mint Szilágyi és Propper képviselőtársaim felemlítették, abban az országban, ahol a közszabadságokat ugy értelmezik és ugy magyarázzák, mint ahogy nálunk értelmezik és magyarázzák, minden ellenzéki képviselőjelöltet, minden ellenzéki szavazópolgárt el lehet ütni szavazati jogától. Hiszen legutóbb Klárik barátom kísérelte meg, hogy beszámolóbeszédet tartson Salgótarjánban. Háromszor tiltották be ezt a beszámoló beszédet. Végül elment a főispánhoz s kérte írjon rá a rendőrségre, hogy tessék neki a beszámoló-gyűlést engedélyezni. Igy végül engedélyezték a beszámológyűlést, de a rendőrség kikötötte, hogy ott a be jelentésben foglalt Baticz Gyula, Kéthly Anna stb. képviselők nem szólalhatnak fel, vagyis ugyanazt csinálták, amit most legutóbb a pécsi rendőrkapitányság csinált. Ezekből az esetekből azt lehet következtetni, hogy nem egyes rendőrkapitányok egyéni magatartásából fakad ez, hanem valószínűleg felsőbb, tehát belügyministeri utasításra történhetnek ezek, mert hiszen a rendőrségnek ez a magatartása az egész országban szisztematikusan látható. Hát nem lázítja az a tömeget, hogy amikor megneveznek egyéneket, akiket hallani akarnak azon a gyűlésen és amikor a maguk pártját, a maguk vezetőségét arra kérik, hogy erre az alkalomra látogassák meg őket ezek meg ezek az egyének, akkor a rendőrség egyszerűen egy tollvonással lehetetlenné teszi ezt ? Ha az izgatásról szóló szakaszt szintén az igazságnak megfelelően alkalmaznák és nem a kenyérért harcoló munkásokra szabnák, hanem az ilyen izgató rendőrkapitányokra és az ilyen izgató szolgabirákra, akik ilyen fantazmagóriával izgatják a közvéleményt, akkor a magam részéről szintén elfogadnám ezt a szakaszt. Mivel azonban meggyőződésem az, hogy épen az ellenkező a szándék ezzel, csak természetes dolog tehát, hogy nem fogadhatom el. Egy másik igen klasszikus példáját hozom fel a magyarországi közszabadságoknak és a szólásszabadságnak. Legutóbb lenn jártam Békéscsabán, ahol az építőmunkások jelentettek be egy gyűlést. A gyűlés tárgya a gazdasági helyzet megbeszélése volt. Ennek a napirendnek előadójául bejelentették az Építőmunkások Országos Szövetségének kiküldöttjét, Baticz Gyula nemzetgyűlési képviselőt. Nekem ezidőszerint az a bűnöm Magyarországon többi képviselőtársaimmal egyetemben, hogy nemzetgyűlési képviselők vagyunk, mert ennél az oknál fogva a magyar közigazgatás és a magyar rendőrség lehetetlenné teszi számunkra, sőt megtiltja, hogy gazdasági természetű gyűlésen beszéljünk és felszólaljunk. Elnök : Kérem a képviselő urat, méltóztasék beszédét befejezni. Még egy perc áll rendelkezésére Bâtiez Gyula : A végzést kiadta a rendőrség, a gyűlést engedélyezte, Baticz Gyula felszólalását azonban megtiltotta, mert —• mint az indokolás mondja —• »a gyűlés a hivatkozott rendelet ezen és ezen szakasza értelmében megtiltandó volt, mivel ezen kérdések egy nemzetgyűlési képviselő által való ismertetése a napi- és pártpolitika be kapcsolása nélkül a rendőrkapitányság szerint el sem képzelhető, holott meg volt határozva hogy miről szabad beszélni azon a gyűlésen. (Rothenstein Mór : Ez aztán a rendőri ész !) Garmadával tudnánk a nemzetgyűlés szine elé hozni azt a sok ostobaságot, magyarul megmondva, marhaságot, . . . Elnök : A képviselő urat kénytelen vagyok ezért az inparlamentáris kifejezésért rendreutasi-