Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIII. kötet • 1925. június 04. - 1925. június 19.

Ülésnapok - 1922-430

412 A nemzetgyűlés 430. ülése 1925. évi június 19-én, pénteken. tani Î Figyelmeztetem továbbá a képviselő urat, hogy beszédideje már lejárt. Baticz Gyula : . . . amellyel találkozunk ezen a téren az egész országban. Mivel nyilvánvaló, hogy ez a szakasz a munkások ellen irányul, ezért nem is fogadom el. Elnök : Szólásra következik? Csik József jegyző : Szakács Andor ! Szakács Andor : T. Nemzetgyűlés ! Engedelmet kérek, hogy én is hozzászólok ehhez a szakaszhoz ; nem a vita elnyüjtása a célom, de szeretnék egypár fontos kérdésre kitérni e szakasszal kapcsolatban. Mindjárt az 1. bekezdésben az állampolgársággal kapcsolatban hivatkozás történik az 1879. évi L. te. 15. és 44. §-ára. E régi törvény 15. §-ában az foglaltatik, hogy : »az uj magyar állampolgár a honositás napjától kezdve számított 10 év elmultával lehet csak országgyűlési képviselő, iJle őleg a törvényhozás tagja«. De ugyanez a 15. § kiveszi a 17. § esetét, amely 17. §-ban pedig az van megirva, hogy (olvassa) : »Őfelsége külföldiek honosítását is engedélyezheti, tekintet nélkül az elmúlott időre, akik a magyar korona országai irányában rendkívüli s kitűnő érdemeket szereztek és vagy a belföldön laktak, vagy kijelentik, hogy itt letelepedni fognak« stb. Mindannyian tudjuk, hogy ennek a jelenlegi magyar törvényhozásnak is van egy, egyébként tiszteletremltó és kiváló tagja, Wild József, aki köztudomás szerint eredetileg nem volt magyar állampolgár. (Mozgás a jobboldalon.) Nem tettem különös érdeklődés tárgyává az esetet, — mert mások személyes ügyeivel igen keveset szoktam foglalkozni — de azt hiszem, hogy ő anélkül, hogy elismerten magyar állampolgár lett volna, ennek a nemzetgyűlésnek tagjává lett. (Mándy Samu : Már magyar állampolgár volt !) Lehetséges, nem is vonom kétségbe ; tudom, hogy bejelentés is történt a magyar állampolgársága tekintetében. Nem vonom kétségbe, hogy korrektül és rendjén ment a dolog. Valamennyien tudjuk azonban, hogy a 67-es kiegyezést követő korszakban, amikor folytatni akarták az indigenáknak, idegen főuraknak honosítását, egy rést akartak fentartani az uralkodó számára, hogy ő kreáljon magyar törvényhozókat, hogy ő a törvényhozóvá való választhatás jogát olyanoknak is adományozza, akik nem voltak állampolgárai, benszülött hazafiai ennek a magyar földnek. Ennélfogva bevettek egy olyan kiegészítő pontot, hogy a királynak joga van ez alól a honossági, állampolgársági idő alól is kivételt és kegyeket gyakorolni. Ez az idő, — azt hiszem e tekintetben nincs különbség közöttünk — elmúlt. Most, amikor az egész világon, főképen a Duna völgyében olyan ellentétes törekvések merültek fel, amelyek régebbi időben alig-alig merték felütni fejüket ; amikor az ! egyes területek lakói ellenséges indulattal és szándékkal állanak egymással szemközt ; amikor kétszeres, sőt merném állítani, tízszeres gondossággal kell felügyelni arra, hog}^ ki tud bekerülni ide, a magyar törvényhozásba államhűség, megbízhatóság és hazafiság szempontjából, amire épen az igen t. túloldal igen nagy súlyt helyez, — akkor én sokkal helyesebbnek tartanám, ha ezt a kivételt csonka Magyarországon nem tartanok fenn, hanem igenis, elvül állitanók fel, hogy a törvényhozás tagja csak az lehet, aki vagy itt született, vagy pedig az állampolgárságot később megszerezvén, már legalább -— s ez a legkevesebb, amit fenn kell tartanunk — tíz esztendeje magyar állampolgár volt. Én nem szeretném elismerni sem királynak, sem kormányzónak, sem más államfőnek . . . (Zsirkay János : A csonka területet érti a képviselő ur ?) Arra nézve történik intézkedés egy előbbi szakaszban, hogy az állampolgárság miként értendő Nagy Magyarországon az összes magyarokat illetőleg. Ismétlem tehát, hogy én sem királynak, sem kormányzónak nem kívánnám elismerni azt a jogát, hogy kivételeket gyakorolhasson és olyan embereknek, akik nem magyar állampolgárok, akik — nem tudom én — talán csak egy órával a választás előtt szerezték meg a magyar állampolgárságot, azt a kivételes engedélyt megadhassa, hogy a törvényhozás tagjai lehessenek. E tekintetben a legmeszszebbmenő óvatosságot ajánlom szíves figyelmébe a törvényhozásnak épen államhűség és megbízhatóság szempontjából. Itt van azután a választhatóság tekintetében az a pont, amelyről igen sokat beszéltünk és vitatkoztunk a 7. §-nál. Nem tudom, hogy a belügyminister ur, — aki a 7. §-nak e kifogásolt pontjait a vegyes intézkedéseknél kivánja véglegesen elrendezni, hogy bizonyos mértékben kielégitve legyenek az ellenzék által felhozott argumentumok is, — ugyanezt a szándékot táplálja-e a választhatóság tekintetében is ? Mert ha a 7. § 9. pontjában megelölt vétségekre és bűntényekre vonatkozólag a választói jogosultság megtartását vagy elvesztését a minister ur ujabb konszideráció tárgyává volt hajlandó tenni, akkor, ha konzekvens akar maradni magához, ugyanazt a magatartást kell tanúsítania ugyanezekre a pontokra nézve a választhatóság tekintetében is. T. i. nem szabad neki ilyen mereven ragaszkodnia ebben az esetben a 10. § 1. pontjának 4. alpontjában meghatározott szigorú feltételekhez, mert e feltételek szerint — s erről már annyi szó volt — az izgatás, a királysértés, a kormányzósértés és más hasonló politikai deliktumok, a trónöröklés rendjének megváltoztatására irányuló törekvés és mindazok, amiket a 7. §-nál felsorolni bátor voltam, szintén megszüntetik valakinek a választhatóságát. Mégis csak meg kell fontolni, ha ilyen mereven állapit] uk meg ezeknek a szempontoknak érvényességét, hogy való szent igaz, amit innen az ellenzéki oldalról én és képviselőtársaim is voltunk bátrak felhozni, hogy e pont szerint sem Kossuth, sem Wesselényi nem lehetett volna megválasztható a magyar törvényhozás tagjává még a 48-as időkben sem, mert az egyik lázitás, a másik pedig hűtlenség vádja miatt elítéltetett, s az itt kontemplált idő tényleg nem telt el a büntetés kiálltától számítva, amikor Kossuthot már tényleg képviselővé választották. Nem hiszem, hogy csonka Magyarországban, amely aránylag mégis bizonyos függetlenséget élvez nemzeti szempontból, reakcionáriusabbak legyünk, mint volt az 1848 előtti abszolutisztikus korszak. Ha abban a korszakban lehetséges volt, hogy ugyanezen bűncselekmények elkövetésével vádolt, helytelenül és igazságtalanul, de tényleg mégis jogerősen elitélt politikusok később az országgyűlés tagjaivá lehettek, nem lehetünk mi sem kevésbé liberálisak ebben a tekintetben. De ott van a királysértés. Nem akarok interparlamentáris kifejezést használni, de valósággal csodának tartom, hogy az, akit királysértés miatt elitéltek, ne lehessen országgyűlési, vagy nemzetgyűlési képviselő. Miért nem? Petőfi megirta a »Királyokhoz« című versét 1848 tavaszán. Deák Ferenc, az akkori igazságügyminister — mint jól tudjuk, — bűnvádi eljárást indított ellene, mert cselekménye a törvényekbe ütközött. Ezt a királysértési port a szabadságharc vihara elsodorta. De ha lefolytatták volna az eljárást ellene, nagyon valószinü, hogy Petőfi Sándort a magyar bíróság e verse miatt "királysértésért elmarasztalta volna. De nem jutott eszébe sem a királynak, sem a bécsi udvarnak, sem pedig az akkori kormánynak, hogy ebből az a következmény származzék Petőfi Sándorra, — még ha el is Ítélték volna, — hogy ki-