Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIII. kötet • 1925. június 04. - 1925. június 19.

Ülésnapok - 1922-421

nemzetgyűlés 421. ülése 1925. évi június hó 4-én, csütörtökön 11 az általános védkötelezettség a háború alatt először lett intézményessé abban a pillanatban, amikor az általános katonai védkötelezettséget kimondotta, minden katonára kiterjesztette az általános választójogot. Ez érthető és természetes. Nálunk elhangzottak gyönyörű szólamok a hősökről, sőt e törvényjavaslattal kapcsolatosan márvány táblákon akartak megörökíteni azoknak a hősöknek emlékét, akik dicső halált haltak a harctereken. (Feidl Gyula : Márványtáblát most is adnak a halottaknak, csak az élőknek nem adnak jogot és kenyeret !) Már akkor felmerült a lelkek mélyén az a gondolat, hogy milyen méltánytalan volna, ha csak a halott hősöket érné ilyen megtiszteltetés (Fábián Béla : A halottakat mindig szeretik, csak az élőket nem !) és a nemzet csak azok emlékének megörökitésére áldozna, de az élő hősökkel szemben ilyen mostoha elbánást tanúsítana ez a haza. Többen felszólaltak e vitában. Méltóztassék megengedni, hogy e felszólalók közül csak egyre hivatkozzam, aki legjobban kifejezésre juttatta az akkori közhangulatot, nem azért őreá, mert személyében is közel áll hozzám, hanem azért, mert megállapításaiban közel kell állnia minden magyar emberhez. Vázsonyi Vilmos akkori beszédében (Rrisinjjer Ferenc : Aki a hazafiságot nemcsak folyton a nyelvén, de néha-néha a szivén is viseli !) azt mondotta (olvassa) : »Amidőn ezt az indítványt elfogadom, logikusan járok el, inert ha elfogadom a kormány törvényjavaslatát, melyet én ugy nevezek, hogy a halottak választójoga, el kell fogadnom az élők választójogát is. A kormány megadja a halottak választójogát és elrendeli, hogy márványnévjegyzékben foglaltassanak mindazok, akik életüket a hazáéit nemcsak kockára tették, hanem el is vesztették. Ennek a márvány névjegyzéknek kell. hogy megfeleljen egy másik névjegyzék, az életbenmaradott hősök névjegyzéke, (Fábián Béla : Nincs annyi márványtáblája Magyarországnak, amelyre a halottak névjegyzékét fel lehetne irni !) mert ha nem kérdezik a márványnévjeeyze'k csszeállitásánál, hogy annak, aki hős volt, annak, aki elveszítette életét, mi volt a foglalkozása, mi volt a vagyona, volt-e diplomája, mennyi iskolát végzett, szolgált-e három esztendőn "keresztül egy szakmában, szolgált-e öt esztendőn keresztül egy és ugyanazon munkaadónál ; ha ezt nem nézik, hanem felveszik nevét, beiktatják a márvány névjegyzékbe a halottak közé, beiktatják és felírják róla, hirdetik az élőknek, hogy a nemzet hálájára, elismerésére érdemes, megérdemli azt, hogy neve átadassék az örökkévalóságnak : a logika azt követeli, hogy amit megadunk a halottnak, azt megadjuk annak is, aki életét ugyancsak kockára tette, de az Isten a sors kedvezéséből élete megmaradt nemzete számára. Én azt hiszem, hogy a feltámadás nem lehet büntetés. Már pedig ha valaki azok közül, akiknek nevét meg fogják örökíteni, fel fogják vésni márványtáblára, feltámadna, vagy tévedésből került oda a neve, eltűntnek és halottnak jelentették, holott élve maraelt s ide visszatér, elolvassa magáról a márványtáblát, hogy ő méltó a nemzet örök bálájára, de nem méltó arra, amire méltó nagyon sok méltatlan ember, nem méltó arra, hogy választó legyen«. Soha klasszikusabban, szivbemarkolóan és az igazságérzetnek megfelelőbben nem fejezhetik ki jobban ezt a parancsoló törvényszerű kötelességet a mi számunkra, mint ez a pár mondat, melyet Vázsonyi elmondott azon az országgyűlésen arról, hogy mi a kötelességünk az élő hősökkel szemben. Csakugyan groteszk és paradox gondolat, hogy valaki Szibériában sínylődik hosszú időn keresztül, holta nyilvánítják és valamely községben a hősök emléktábláján ott szerepel a neve aranybetükkel vésve, hogy a nemzet hálájára érdemes, de mikor hazakerül, kiderül, hogy arra már nem érdemes, hogy választó legyen. Ezért képtelen és elfogadhatatlan a törvényjavaslatnak az a koncepciója, amely csak a vitézségi érmesek számára és altiszti fokozatot elértek számára biztosítja a választói jogosultságot. Méltóztassék megengedni, hogy arra kérjem a többségi pártot — hiszen az ő kezében van ennek az ügynek a sorsa, — tessék igazságosan és a háborúban a lelkek mélyén megnyilvánult érzésnek történelmi folytonosságát átérezve és tovább melengetve erkölcsi kötelességnek érezni azt, hogy akik a fronton véreztek, most itthon vannak, esetleg megrokkantak, legalább azt a szerény méltánylást érjék el, hogy a választójoghoz hozzájussanak. Ezek után rátérek a javaslatnak elvi szempontból másik nagyon fontos részére, arra, amely a szavazás módjának problémájával foglalkozik a nyilt vagy titkos szavazás kérdésére. A törvényjavaslat ennél a kérdésnél is megpróbálkozik az objektiv történetíró módszerével dolgozni és csoportosítja azokat az érveket, ametyeket a nyilt szavazás hivei és a titkos szavazás hivei az idők folyamán egymás ellen felvonultattak. A tendencia azonban már a csoportosításnál is érezhetővé válik és hova-tovább rájutunk arra, hogy a javaslat voltaképen a nyilt szavazás hiveinek álláspontját teszi magáévá. Azok az argumentumok, amelyek mellett a nyilt szavazást végül mint saját álláspontját tünteti fel a törvényjavaslat, nagyon is megdönthetők, sőt azt kell megállapítanom, hogy bizonyos argumentumok pontosan az ellenkező álláspontot erősitik Amikor természetszerűleg fontos közjognak minősiti a javaslat a választójogot és én ezt elfogadom, viszont az egyik felszólalóval szemben emberi jognak is minősítem. Gróf Szapáry Lajos igen t. képviselőtársam a választójogi bizottság ülésén elvitatta azt, hogy a választójog emberi jog volna. Ez a javaslat a maga indokolásában azt kockáztatja meg, hogy a választónak állásfoglalásáért vállalnia kell az erkölcsi felelősséget és ezt az erkölcsi felelősséget csak nyilt szavazás mellett vállalhatja. Épen megfordítva áll a kérdés. Nyilt szavazás mellett, amikor a megfélemlítésnek, korrupciónak, mindenféle társadalmi és hivatali nyomásnak morális súlya alatt adja le szavazatát a választó, erkölcsi felelősséget az ő részére megállapítani nem lehet. Az erkölcsi felelősség áthárul azokra a külső hatalmi tényezőkre, amelyek jelentkeznek akkor, amikor ő alkotmányos jogával élni akar. Egyáltalán, a tudati és akarati szabadságot kell biztosítani annál a ténynél, amikor ő szavazni akar, mert hiszen az erkölcsi felelősség nem a szavazás módjánál, hanem a szavazás aktusánál érvényesül, tehát nem az eljárásnál, hanem az aktusnál. Az aktust kell tehát olyanná tenni, hogy mindenki teljesen szabadon, lelkiismerete szerint érvényesítse a maga meggyőződését. így áll az erkölcsi felelősség kérdése. De ezt egy más példával is illusztrálhatom. Micsoda erkölcsi felelősség alá vonható pl. az a választó, aki abba a helyzetbe kerül, hogy oly nemzetnek tagja, amely nemzet, ország határait és területét ideiglenesen egy megszálló ellenség veszi birtokába. Ez a megszálló idegen hatalom népszavazásszerüen el akarja dönteni, hogy ki jogosult ennek az országnak területéhez, de a szavazást nyílttá teszi. A szavazó mögött mindenesetre ott áll ennek a megszálló hatalomnak ellenőrző közege (Fábián Béla : Zsandárja !) és akkor — mondjuk, hogy ez a szomorú eshetőség Magyarországon történik — meg — odamegy egy mélységes hazafiságtól áthevitett választó, hogy arra szavazzon, vájjon fenmaradjon-e az ország továbbra is Szent István koronája alatt, vagy pedig egy idegen megszálló hatalom birtokába jusson. Odamegy, de mögötte