Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXII. kötet • 1925. május 14. - 1925. június 03.

Ülésnapok - 1922-418

A nemzetgyűlés 418. ülése 1925. évi május hó 28-án, csütörtökön. 291 be, amely a következőkép hangzik: „Mi ülünk a vonaton és önök állanak a sinSeken; kérjük önöket, ne állják útját a robogó vonatnak". Egyébként a javaslatot nem fogadom el. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Bodó János jegyző: Vanczák János! Vanczák János: T. Nemzetgyűlés! Mielőtt beszédembe kezdenék, tisztelettel kérem az elnök urat, szíveskedjék megállapítani a Ház tanácskozóképességét. Elnök: A Ház nem tanácskozóképes, ezért az ülést 5 percre felfüggesztem. (Szünet után.) (Az elnöki széket Zsitvay Tibor foglalja el.) Elnök: Az ülést újból megnyitom. A szó Vanczák János képviselő urat illeti. Vanczák János: Igen t. Nemzetgyűlés! Amikor az imént a Ház tanácskozóképességének megállapítását kértem (Zaj. — Halljuk! Halljuk!), nem akartam izgágáskodni. A tanácskozóképesség megállapitását azért kértem, bogy a történelem számára megörökítsem azt a körülményt, bogy akkor, amikor bét évtized után a magyar nemzet legalapvetőbb törvényének tárgyalásáról yan szó, ennek a nemzetgyűlésnek a tagjai milyen csekély érdeklődést tanusitanak ez iránt az alkotmányjogi törvény iránt, amely talán évtizedekre határozza meg a magyar nemzet sorsát. Akkor, amikor ezt a törvényjavaslatot tárgyaljuk, arra sem tartják érdemesnek a nemzet érdekét, hogy itt olyan számban jelenjenek meg, hogy soha egyetlenegy képAÜseiőnek se legyen módja arra, hogy a tanácskozásképtelenség megállapitását kérje. (Br. Podmaniczky Endre: Annyian üljenek itt a Házban, mint mi! — Pikler Emil: A Humerus claususnak megfelelő számban itt voltunk! — Barla-Szabó József: A demokrata vezérek hol vannak? Hol van Vázsonyi és a többiek? — Farkas István: Barla-Szabó József a választójogot elárulta, Azzal jött be és azután elárulta!) Ezt a megállapításomat nem vonatkoztattam egy pártra, ez a megállapítás szól mindazokra, akik innen most hiányoznak. Szól magának a kormánynak, amely a törvényjavaslat egész tárgyalása alatt midössze egy-egy tagjával képviselteti magát. Meg vagyok győződve arról, hogy felszólalásom épugy, mint a többi ellenzéki felszólalás, a pusztában elhangzó kiáltás sorsára, jut, amelyre visszhang nem jön. Meg vagyok győződve erről azért, mert országvilág tudja, hogy ez a törvényjavaslat már régen megpecsételte a magyar nép sorsát azzal, hogy a kormány és a mögötte álló többség ennek tartalmában, lényegében, szövegében házilag' megegyezett. Amit mi itt most teszünk, amidőn ezt a törvényjavaslatot a nemzetgyűlés plénuma tárgyalja, puszta formaság csupán, amely megadja ennek a diktatórikus választójogi törvénynek az alkotmányos formát (Pikler Emil: Annák látszatát!), illetőleg annak látszatát. Ha mi nem tartanok annyira fontosnak azt, hogy a magyar munkásosztály érdekeiért vívott harcnak ezt a szószékét megbecsüljük és megtartsuk, akkor igazán leghelyesebb lett volna és lenne az, hogy folytassuk a passzivitást, melybe belekényszeritettek. Ez a törvényjavaslat, amely hosszú időre meg akarja állapitani azt, hogy a magyar népből ki a választó, ki a polgári jogokkal felruházott lakos és ki választható, hatalmas nagy bűn a magyar nép, a magyar nemzet és a .magyar, jövő ellem Hála a magyar nép felvilágoJÍAPLÓ xxxu. sultságának, a nép ezt meg is érti, értékelni tudja, ebben van az ellenzéknek kárpótlása és ennek a népnek részéről, amelyet a jogokból ezzel a törvényjavaslattal kirekesztenek, jöhet majd olyan visszhang, amely _sokkal kellemetlenebb, ugy a kormányra, mint a többségre, mely e kormány háta mögött áll. A nemzetek élete azt mutatja, hogy a történelem messze múlt idők eseményeit ismétli meg. A mi történelmünk is teli van ilyen tragikus és véres tanulságokkal, amelyekből tanulni nemcsak illik, hanem kell is elsősorban a törvényhozás tagjainak, akiket sorsuk a nemzet életének kormányozására hívott fel. Ha visszatekintünk az 1514-iki eseményekre, amikor az országot veszedelem fenyegette és mikor arról van szó, hogy hadba vigyék a népet épen a kereszténységért és összeállították a keresztény hadakat, akkor is épen a történelmi osztály volt az, amely felfegyverezve a népet és táborba szólítva a parasztságot, cserben hagyta, nem látta el a szükségesekkel, nem állott élére, hogy vezesse kitűzött céljuk felé. Amikor azután ez a magárahagyott sereg látva minden oldalon való elhagyatottságát, végrehajtotta a Dózsa-féle forradalmat, akkor ugyanazok, akiknek vezérelniök kellett volna a táborba szállott parasztságot, vad hühvel és bosszuállással verték le a forradalmat. Azután pedig összegyűltek Kákosmezején és Verbőczy szövegezésében meghozták az akkori 71 törvénycikket, amelyek közül 62 a jobbágysággal foglalkozott, és elsősorban arra irányult, hogy a parasztot röghöz kell kötni, megkell fosztani minden mozgási szabadságától s el kell venni a kedvét attól, hogy még egyszer feltámadjon „törvényes urai" ellen. Acsády Ignác erről a következőket írja a magyar birodalom történetében (olvassa): „De nem a felkelés, hanem az, ami utána következett, amint a győztes urak a diadalt kiaknázták, tette a kuruc mozgalmat századokra kiható nemzeti szerencsétlenséggé. Maga a király kegyelemre hajlott és már szeptember 2-án kihirdette, hogy nem akarja alapjában megrontani a szegény jobbágyságot". Ennek meg-felelőén szigorúan megtiltotta a levert kurucok üldözését, de akkor a király szava nyomott a legkevesebbet s az urak nem törődve tilalommal józanésszel, emberszere tettel, irgalommal, elvadultan vetették magukat a legyőzött félre s az igazi hajsza, az embervadászat, a jobbágyirtás csak' akkor kezdődött, mikor a paraszt kezéből kiesett a fegyver. Azt állítottam, hogy a történelmi események megismétlődnek. Ne felejtsük eL hogy az 1918-as forradalomban is a parasztság kezében volt elsősorban a fegyver. És látták, hogy mi történt, Itt van még alig mögöttünk az események élő képe. Ne felejtsük el, hogy a hadsereget legnagyobb részben most is a parasztság fiaiból állithatjuk csak össze, ott van a fegyveres az a kép, amely ma megbízható, holnapután már egészen könnyen megbízhatatlanná válhatik. (Batitz Gyula: A jogból való kizárás lázítja a népet! — Ellentmondások a jobboldalon.) Itt volt a kommunizmus leverése. Bájtunk, munkásokon, végigszántottak. Több mint 84.000 emberünket hurcolták börtönbe. Ennek egy nagy részét elveszítettük, részben az ellenforradalom fellángolásának első napjaiban és hónapjaiban, a többieket hosszabb-rövidebb fogság és egyéb megkinoztatások után talán felerészben bocsátották szabadon, ellenben 42.000 ember felett ítélkeztek. Ugyanakkor, amikor ezt az ellenforradalmi végigszántást megcsinálták, fel45