Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXII. kötet • 1925. május 14. - 1925. június 03.

Ülésnapok - 1922-416

A nemzetgyűlés 416. ülése 1925. évi május hó 26-án, kedden. 21Ô lataim alapján, hogy már az első érintkezés után is láttam, hogy abba a kerületbe soha népbolonditó be nem tehette volna a lábát, vagy ha betette volna, a nép gondoskodott volná eltávolításáról, ha nem akadt volna az elmúlt 20—30 esztendőn belül egykét nem Krisztus szive szerint való pap és egy-két a néppel nem egészen és nem éppen becsületes módon bánó káptalani gazdatiszt, intéző. S az a nép, amelyrő. önök talán :defe n ma g is azt hiszik, hog/ írnak, a répbclondiíónak rabja, az a nép, amely az első időkben valóban szinte fanatikusan állott mögötte, az a nép 1922 nyarán, amikor temérdek közigazgatási üldöztetés közepette minden faluban csak egjetlenegyszer tudtam beszélni, s amikor erről a népről még a saját kocsisom is azt mondotta annak idején az egyik községben, hogy ide be sem visz, mert innen a kormánypárt jelöltjét négy csendőr alig tudta megmenteni, s ez a nép különben is — vasárnap délután 4—5 óra lévén — már az alkohol hatása alatt is van, úgyhogy ő nem mer bevinni, mire odamentem gyalog, — az a nép, amellyel akkor életemben először s azóta is utolszor beszéltem, ugy bocsátott el onnan, hogy piros pünkösdi rózsákkal volt tele a kocsim, bár — hiszen ott volt a főszolgabíró, beszélhetne róla — egyetlenegy demagóg kijelentést sem tettem és megmostam a nép fejét is alaposan, egyúttal azonban rávilágítottam a komoly, igazi hibákra és azokra a népbolonditókra, akik valóban sohasem akarnak a nép sebein igazán segíteni, mert olyanok, mint az a légyfajta, amely csak bizonyos állatok sebein élősködik, s amely légyfajta ha tudna imádkozni, hát azért imádkoznék, hogy azok a sebek sohase gyógyuljanak be, mert ha azok valóban begyógyulnának, akkor ők elpusztulnának. ( Ugy van ! Tetszés a balközépen.) A föld népére különösen azt mondom, amit már az ipari munkásságra nézve is mondottam : foglalkozni kell vele, szeretni kell őt. Az államhatalomnak nem olyan ellenségképen kell szembenállnia vele, mint ahogyan természetszerűleg az államhatalom talán szembenállt vele akkor, amikor a bécsi István-torony tövéből mint idegent kellett látnia. Nagyszabású kulturapolitikával, de nemcsak kultúrpolitikával és gazdasági politikával, hanem egyúttal jó példaadással, — ami a legnagyobb pedagógiai erő, — kell azt a népet valóban megnevelni, valóban megérlelni, éreztetni vele és meggyőzni őt arról, hogy ez a haza, ez a nemzet és ez az ezer év nemcsak az urak frázisa, nemcsak az elnyomóknak talán a maszlaga, az ő számára, hanem, kell hogy valóban érezze, hogy ő ennek a nemzetnek a teste és, hogy ennek a nemzetnek földjéhez neki joga van a maga kellő keretei között és éreztetni keli vele, hogy ő nemcsak arravaló, hogy béráldozatot, izomáldozatot hozzon. Ha azt méltóztatnak mondani, hogy ennek a magyar falunak a népe legalább nagy többségében — ahogy mondják — nem érett meg a politikai jogok gyakorlatára, ha valóban azt kellett látnom nekem négy-ötesztendős vándorapostolkodásom idején, hogy valóban ma is vannak még — sajnos— képviselőválasztó kerületek, ahol tulaj donképen az d^nti el, hogy a kerület akaratát ki képviselje, hogy ki tud több pénzt adni annak a választóközönségnek, akkor — bármilyen vérlázító és bármilyen szomorú d;>iog ez — nem azokra tudok haragudni, akik igy gondolkoznak, hanem azokra, akik az elmúlt 30—40 esztendő alatt ahhoz hozzászoktatták azt a magyar népet, ahelyett, hogy épen azért, mert az Isten őket magasabb intelligenciává!, magasabb társadalmi polccal áldotta meg, azt a népet erkölcsi magaslatra emelték volna. Sok szó hangzott el itt, a választójogi javaslat tárgyalásánál arról, hogy a prioritás vájjon melyiket illeti meg, a választójog kiterjesztését-e. avagy pedig a szavazásnak, a választásnak titkos, vagy I nyílt ^módon való gyakorlását ? Én, az imént, beszédem elején már hangoztatott politikai függetlenségem természetes következményeképen, kénytelen vagyok azt mondani, — a fajvédő pártnak tegnap felszólalt vezérével szemben, aki ugy állította fel a tételt, hogy a választójog kiterjesztése fontosabb, mint a választás titkosságának, vagy nyíltságának kérdése, — hogy az én felfogásomhoz — mint aki semmiféle párthoz nem tartozom — sokkal közelebb állott az a közbeszólás, amelyet épen gróf Széchenyi Viktor t. képviselőtársam részéről hallottam, aki azt mondotta, — s ebben legalábbis közeledett hozzám, — hogy mind a kettő egyformán fontos. Ezen én azonban túlmegyek és azt mondom, hogy a választás titkosságának biztositása azért a legfontosabb, mert a választójog ilyen, vagy olyan kiterjedség esetén teljesen illuzóriussá válik — a választójog tulajdonképen nem is válik joggá — amig államhatalmunk nem biztosította azt, hogy ezzel a joggal az államahtalom részéről felruházott állampolgár mindenféle lelkiismereti kényszer,esetleg felülről jövő terror, vagy — ami talán még fontosabb — társadalmi terror nélkül szavazhasson. De én itt elsősorban nem azt kívánom hangsúlyozni, hogy a kormány részéről lehet azt mondani, hogy sajna, mert természetessé vált, hogy Magyarországon, az utóbbi évtizedekben, terrort gyakoroltak. Azt kell mondanom, hogy ma, abban a helyzetben, amelyben a kormány van, a mai rendszer, — amely most már az ő népszerűtlenségét ugy tünteti fel —• ha jól emlékszem, legutóbb Karcagon ugy tüntette fel, — hogy népszerűségét is áldozatul hozta a hazáért, — ma meg van győződve, és talán magam is, ha csak személyes tapasztalatok alapján Ítélkezném, — tudom a magam választása idejéből, — bogy a kormány talán hiába próbál néha terrort kifejteni, legalább is nem mindig sikerül neki. De nemcsak kormányterror van ám, hanem van, — és pedig ma nagyon nagy mértékben van — erős társadalmi terror is. Ne felejtsük el azt, hogy ma, amikor az általam kárhozatosnak és végzetesnek tartott pénzügyi politika következtében a valorizálatlan hitelek 800 milliárdjától kezdve végig, a zsidóság erősebbé tétetett anyagilag és tőke dolgában mint valaha, amikor a hitelnyújtás vagy hitelnemnyujtás rettentően éles Damokles kardját tudja ezer és ezer magyar exisztencia felett, és pedig elsősorban a magyar földdel összefüggő magyar exisztenciák felett tartani, azt hiszem, nem kétséges, hogy a zsidó tőkére rászoruló — mert könnyű rászorítani őket — keresztény magyar tömegek az ő becsületes és valóban nemzeti meggyőződésüknek, adott esetben, nyílt szavazásnál, nem adhatna kifejezést. Van még egy másik ilyen terror is. Méltóztassék megengedni, hogy arról is beszéljek, amiről beszédem elején megemlékeztem. Ma már nagyon sok derék, becsületes magyar munkás tisztában van azzal a nem épen szent szövetséggel, amelyet a zsidó kapitalizmus a zsidó marxismus vezéreivel együtt nálunk, már évtizedekkel ezelőtt kötött és amely szövetséget ma is tart. Ha annak a munkásságnak nem biztosítjuk azt, hogy a szavazó-urnánál, a szavazó-fülkében a • maga meggyőződését szabadon érvényesíthesse, akkor nem csodálkozhatunk, ha a mindenható szakszervezeti terrortól való félelmében nem adhatja szavazatát arra, akire egyébként szive szerint adni szeretné. De van azután — ha már itten méltóztattak beszélni a magyar exisztenciák lelkéről és a magyar pszichéről — — mint szokták mondani, — van még egy másik fajtája is a lelkiismereti kényszernek, — hogy ugy mondjam : a lelki függésnek Hiszen már tegnap Eckhardt Tibor t. képviselőtársam helyesen rámutatott arra, hogy nár