Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXII. kötet • 1925. május 14. - 1925. június 03.

Ülésnapok - 1922-416

A nemzetgyűlés 416. ülése 1925. évi május "hó 26-án, kedden. 215 zett trianoni békeszerződésnek kijátszásával is elkövettek. Én ugy érzem, hogy a magyar szivekben mindenütt napirendre van tűzve az a kérdés, amelyet épen nemzetünknek egyik legillusztrisabb írója, Herczeg Ferenc, nem véletlenül fejtegetett tegnap a délvidéki menekültek gyűlésén : a békeszerződés revíziója. Azonban t. Nemzetgyűlés, sajnos, kétségtelen, hogy területi integritásért dobogó szivemnek ez a kívánsága reménytelenül hangzik el most itten : nekem valóban ahhoz a tárgyhoz kell tartanom magamat, amely tárgy itt a nemzetgyűlés napirendjén van. T. Nemzetgyűlés ! Amikor én az elénk terjesztett választójogi javaslatot bírálom, valahogyan az az érzésem, hogy ez a javaslat tulaj donképen egy olyan leplező javasat, valahogyan az az érzésem, — ne tessék talán rossznéven venni a kifejezést, — hogy ennek a javaslatnak a paragrafusai és mondatai között valahogyan a jelenleg uralmon levő kormányzat mint egy lenge bajadér hétfátyoltáncot lejt. Méltóztassék megengedni, hogy a hét fátyol közül a legfontosabb kettőt ennek a lenge bajadérnak testéről lefejtsem. Az az egyik fátyol, amelynek lefejtését én szükségesnek látom, olyan fonalakból szövődött, hogy jogos benyomásom szerint a ma hatalmon levő kormányzati rendszer, amellyel élesen szembeállok, valahogyan nem is épen azt akarja, amit itt kifejez, de olyasvalamit akar, talán olyasvalamit szeretne, amihez én is magam részéről hozzájárulni tudnék ; ő talán valahogyan, ha másképen fejezi is ki magát, a nemzeti elemeknek a túlsúlyt szeretné biztosítani. Az a fátyol, amelyre most rá akarok mutatni, az az egyetlen, amelyről a legszélsőségesebb ellenzéki pillanatomban is csak azt tudom feltételezni, hogy az a jóhiszeműségnek, a jószándéknak fátyola, mint ahogyan azt majd módom lesz at. Nemzetgyűlés türelmével itt előadni. Elöljáróban csak azt kell vizsgálnom, hogy az a jószándék, amelyet még nekem sincs jogom kétségbevonni, valóban nemcsak azok közé a jószándékok közé tartozik-e, amelyekkel az egyház szavai szerint is sokszor a pokol útja van kikövezve, valóban ugy szolgálja-e azt a jó szándékot, hogy az a jó szándék nem marad egyszerűen jó szándéknak, hanem el fog jutni a megvalósulásnak stádiumába is. Sokat gondolkoztam afelett, vájjon mit akar jelenteni az elénkterjesztett javaslatban, helyesebben a nemzetgyűlés választójogi bizottságának jelentésében az a kitétel, amelyet szórói-szóra idézek (olvassa) : »Mindenekelőtt a polgári társadalom védelméről kell gondoskodnunk az egyoldalú osztályuralmi törekvésekkel szemb en.« Mélységesen meg vagyok győződve róla, hogy talán maga a kormányzat és maga a mögötte álló többség is nem polgári társadalmat akart mondani, hanem azt szeretné talán óvatosan kifejezni, amit tulajdonképen mondania kellett volna, hogy mindenekelőtt a nemzeti társadalomnak a védelméről kellene gondoskodni. Ha ezt a kifejezést szórói-szóra veszem, ha ezt a kifejezést kritikailag bírálom, akkor jogom van megkérdezni a t. kormánytól és a t. többségtől, mit ért az alatt a kifejezés alatt, hogy polgári társadalom. Ugyanebben a bizottsági jelentésben más helyütt is látok utalásokat arra, hogy a polgári társadalom előnyét kell szolgálni és vigyáznunk kell arra, hogy a munkásságnak valahogyan túltengő politikai befolyást ebben az országban ne engedjünk. Méltóztassék megengedni, t. Nemzetgyűlés, hogy felvessem a kérdést, hol kezdődik az az állapot, amikor valaki polgár és a társadalmi kategóriák szerint hol végződik az az állapot, amikor valaki polgár? Hol kezdődik az az állapot, amikor valaki munkásnak nevezhető és hol végződik? Nem akarok hosszasabban kitérni erre a nagyon helyes disztinkcióra, amelyet itt már előttem igen elokvens szónok urak megtettek, hogy mi nem tehetjük magunkévá— épen mi, nemzetgondolkozásu elemek tehetjük a legkevésbé mai gunkévá — azt a marxi ideológiát, amely áthidalhatatlan szakadékot akar teremteni mindenáron a munkásság és egyéb társadalmi osztályok között. Magyarországnak, de jogosan azt mondhatnám, az egész fölgömbnek mai helyzetében teljesen elavultnak látom a társadalomnak két ilyen kategóriára való bontását, de különösen elavultnak és az élettől teljesen elmaradottnak látom ezt a magyar helyzettel kapcsolatban. Méltóztassék megengedni, hogy csak arra utaljak, hogy először is, ha valaki munkás — ha így minősíthető, hogy munkás — ezért még tőlünk ab ovo el nem szakitható és közöttünk csak azért, mert neki munkás a neve, szakadék nem támasztható. Az én szerény felfogásom szerint mindenki, aki ennek a szerencsétlen országnak becsületes, tisztességes, hazafias komoly munkása, akár az izmaival, akár pedig az agyvelejével, az természetszerűleg egyenrangú polgártársam ebben az országban. Minden becsületes, magát egyébként talán még valamely elavult ideológiánál fogva polgárnak nevező egyén, amenynyiben ennek az országnak akármilyen módon munkás tagja, egyúttal természetesen munkás is. Amikor látom, hogy ez a megokolás az egyoldalú osztályuralmi törekvésekkel akar szembeszállni, azt kérdezem én, hogy vájjon csak polgári egyeduralmi törekvések és munkásosztálybeli egyeduralmi törekvések vannak? Én nem tudom, a polgársághoz számitja-e magát e megállapítás szerint az a főúri és főpapi osztály is, amely, mint osztály, szintén nemcsak, hogy van, hanem évtizedek, sőt évszázadok óta a maga egyeduralmi törekvéseit ugyancsak erőteljesen érezteti. De tovább megyek. Nem tudom, miért ne legyen szabad nekem szeretnem az én keresztény magyar munkástestvéremet, miért ne érezzem közel magamat hozzá, miért kelljen őt távolabb éreznem magamtól, mint azt a talán négy-öt esztendővel ezelőtt Galíciából bevándorolt munkanélküli, erkölcstelenül meggazdagodott, de most már szalonkabátban, talán szmokingban járó pohos bankzsidót, akit az ilyen osztályozás szerint nekem a polgári társadalomhoz tartozónak kellene számitanom, szemben azzal az én munkástestvéremmel, akinek a munkáján és verejtékén ő itt munka nélkül meghízott. Nem érteném meg ezt a különbségtételt akkor sem, ha ez a különbségtevés azt akarná jelenteni a jóhiszeműség fátyola alatt, hogy itt tulajdonépen a nemzetközi és vallástalan, hitetlen ateista szociáldemokráciával szemben kell különbséget tenni a polgári társadalom címén. Azt méltóztatnak talán gondolni, hogy a munkásság egyeteme ebben az országban azonos a nemzetközi és ateista szociáldemokráciával? Nem méltóztatnak gondolni, hogy igenis nagyon sokan vannak a magyarországi munkásság körében olyanok, akik — mint én az életből nagyon jól tudom— nem hajlandók magukat semmiféle terrorral sem a nemzetközi szociáldemokrácia téveszméinek kiszolgáltatni? Nem méltóztatnak arra gondolni, hogy hányan vannak ilyenek? Én mondhatom, mert nagyon sokan jönnek hozzám azok közül a becsületes kékzubbonyos munkások közül, akik kénytelenek a szabadság, egyenlőség és testvériség örve alatt űzött féktelen szakszervezeti terror következményeképen ma még papiron odatartozni azért a szegény száraz falat kenyérért a szociáldemokrata módon szakszervezett munkásság köréhez, de akiknek lelke nemcsak hogy távol áll a judeo-marxizmus vezéreinek és apostolainak gondolkozásától, hanem akik alig várják már — különösen azért, mert itt állítólag keresztény nemzeti uralom van, — hogy ettől a lelkiismereti és kenyérterrortól megszabaduljanak.