Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXII. kötet • 1925. május 14. - 1925. június 03.

Ülésnapok - 1922-415

158 A nemzetgyűlés 415. ülése 1925. évi május hó 25-én, hétfőn. tése ugyanúgy ellenkezik a demokráciával, mert szükségszerüleg a demokráciának a halálához vezet. Hegedűs t. képviselőtársam egyik beszédeben hivatkozott Solon egy mondására, amidőn azt mondotta, hogy „adtam népemnek annyi .jogot, amennyit megérdemel". Nagyon helyes mondás és mindaddig, amig az ő nemzete ehhez a mondáshoz ragaszkodott, ennek alapján állt, nagyon hatalmas is volt, mihelyt letért erről a mondásról, eltért ettől az igazságtól, s megadta a jogot mindenkinek, aki azt követelte: oohlokráciává vált a görög demokrácia és megdőlt Görögország nagysága. T. Nemzetgyűlés! Nagyon szépen fejezte ki egyik mondásában Schiller, hogy milyen végletekhez vezet a demokráciának szélsőséges megadása, és milyen hátrányokat szülhet az (Mozgás a szélsőbaloldalon.), amidőn azt mondotta (olvassa): „Und wehe denen, die dem ewig Blinden des Lichtes Himmels, Fackel leihen; sie strahlt ihn nicht, sie kann nur zünden und äschert Städte und Länder ein." (Ugy van! jobbfelol.) T. Nemzetgyűlés! Nekünk részben a saját bőrünkön volt alkalmunk tapasztalni — de alkalmunk volt tapasztalhatni nagy Oroszország példáján is —, hogy mit jelent az, mit jelent a szélsőséges jogkiterjesztést megadni ott, ahol arra a nép nem érett, ahol a természetes fejlődés követelményei még fenn nem forognak. Ez azt jelenti, hogy a megadott jog nem világit annak a népnek, nem vezeti azt a népet, henem romba, hamuba dönt városokat cs országokat. T. Nemzetgyűlés! Vannak, akik azt az álláspontot foglalják el, hogy meg kell adni a választójogot azoknak, akik a választójogot tövetelik, csak azért, mert követelik azt. (Rassay Károly: Ezt mondja az indokolás!) Rassay t. képviselőtársam a nemzetgyűlésben legutóbb elmondott beszédében azt mondotta, hogy a tömegeknek olyan mértékben kell megadni a választójogot, amily mértékben azok jelentkeznek a jogért. (SzilágyiLajos: Nemezt mondta! — Szakács Andor: Azt mondta, hogy azért nem lehet, mert nincs gyülekezési jog! — Mozgás.) Ha nem ezt mondta, örömmel üdvözölhetem, mert akkor ebben a kérdésben is egyetértünk. Ezzel a tétellel kapcsolatban két megfontolandó észrevételem van, amelyet helyesnek és indokoltnak tartok. Az egyik az, hogy tömegeknek megadni a jogot csak azért, mert a tömegek követelik azt, semmi egyéb, mini a terror jogosultságának elismerése, meghajlás az esetleges jogtalan követelések előtt, ami, hogyha a jog terrénumának egyéb vonatkozásaiban! is bekövetkeznék, nem vezethetne az én meggyőződésem szerint máshoz, mint a teljes jogi anarchiához és végeredményben a nemzet elpusztulásához. Rassay t. képviselőtársam azt mondta — ezt azonban már tényleg a saját véleménye gyanánt —, hogy a közömbösségre nem lehet politikát épi leni. Ez igaz. (Rassay Károly: De mennyire az!) Le a két szélsőség között: elismerni a tömegek követelésének jogosultságát csak azért, mert követelik, vagy közömbösen nézni az eseményeket, van egy harmadik igazság* is: figyelemmel kisérni az ország sorsának fejlődését, figyelemmel kisérni a tömegek mozgolódását. (Dénes István: És elnyomni azokat) és megadni azokat a jogokat, amelyek tényleg megilletik a tömegeket, amelyekhez a természetes fejlődés következtében tényleg eljutottak, és megvaiósitani ezeket olyan időpontban, amely időpont a nemzet érdekeinek a legjobban megfelel. (Ugy van! Ugy vgn! a jobboldalon.) A másik észrevétel, amelyet ezzel kapcsolatban szükségesnek látok, az, hogy a tömegeket i a politikai jogok sohasem érdekelték. A forradalmak oka sohase volt a politikai jogok hiánya. A forradalmakat mindig szociális elégületlenség és a kenyér hiánya okozta (Dénes István: De annak alapja a politikai jog hiánya.), és — miként Ernszt t. képviselőtársam nagyon helyesen hivatkozott reá — épen ott volt a legtöbb forradalom és a legújabb időben ott voltak forradalmak, ahol az általános váI lasztójogot törvénybe iktatták. így volt FranI ciaországban, igy Németországban a közelmúltban, ahol polgárvér folyt és ahol a forradalmak eredménye gyanánt az emberek ezrei vesztették életüket. (Rassay Károly: Tévedés! — Zaj.) így van ma Bulgáriában, igy volt Perzsiában, ahol akkor tört ki a forradalom, amikor a választójogot a legáltalánosabb mértékig kiterjesztették. (Dénes István: Bulgáriára ne hivatkozzék, mert a polgárok ezrei szökdösnek ki onnan Szerbiába az üldöztetés miatt!) Vannak azonban, akiket nagyon is érdekel ez a kérdés s akik igyekeznek a tömegeket hangulatos jelszavakkal belevinni a politikai élet küzdelmeibe; akik a gazdasági és szociális bajok okai gyanánt a politikai jogok hiányát állitják a tömegek elé és akik azt hirdetik, j hogy minden gazdasági és minden szociális baj ellen az egyetlen orvosság az általános | választójog. (Ellentmondások a bal- és szélsőbaloldalon. — Szilágyi Lajos: Ki hirdeti ezt? Mondja meg! Ezt senki sem mondja! — Halász Móric: Például Dénes István is!) A választójog általánossága igen szép teória. A teóriában tényleg be is vált, a valóságban, a való életben azonban megtermi a maga hátrányos eredményeit és káros gyümölcseit a közre és végeredményben a jogban részesedni kívánó tömegekre nézve is. Európában ma általánosságban forradalmi hangulat van. Amiként Gömbös Gyula t. képviselőtársam igen helyesen fejezte ki magát, ma a szélső radikalizmus vivja nagy élet-halál csatáját az egészséges konzervatizmussal, a nemzetköziség a nemzeti gondolattal. S különösen igy van ez nálunk, ahol az átélt nagy forradalomnak utórezgéseit ma is érezzük (Eőri-Szabó Dezső: Az lázadás volt!) s amely utórezgéseket újból szítani, ujabb megrázkódtatássá erősíteni ma is életcélja még az emigránsok neve alatt kint élő tízezreknek és Magyarországon bent élő elvtársaiknak. (Dénes István: Tízezrek nem tudnak milliókkal szemben semmit sem csinálni! Itt vagyunk mi, hogy meggátoljuk!) Ebben a küzdelemben annál nagyobb eréllyel kell sikraszállnunk, mert, sajnos, szomorúan kell tapasztalnunk azt, hogy ezekkel a radikális elemekkel még polgári egyének is szövetségre lépnek, még polgárok is igyekeznek erősíteni azok táborát, akik zászlóikra a mai társadalmi rend megbontását, a szélső radikalizmus követelményeit irták! (Szilágyi Lajos: Ki segíti ezeket? Ez, kérem, rágalom, hogy ilyet elősegít valaki! Ez épen olyan rágalom, mint a Dinich-féle!) A magam részéről nem tudok mást tenni, mint a legélesebben elítélni azt, hogyha politikailag paktumra lépnek, politikailag egyesülnek ezekkel a »radikális elemekkel, mert lehet, hogy vannak pártok, > melyeknek taktikailag esetleg előnyöket jelent ez a politikai egyesülés — talán az ő mondásuk szerint csak bizonyos térre kor-