Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXII. kötet • 1925. május 14. - 1925. június 03.

Ülésnapok - 1922-414

138 Â nemzetgyűlés 414. ülése 1925. évi május hó 23-án, szombaion. tett volna bele a honvédelmi ministeri székbe. (Kiss Menyhért: Más lett volna minden! —Zaj.) Megállapítom tehát a magam forradalmi felelősségét abban a tekintetben is, hogy nem keveredtem bele a forradalomba, holott ha belekeveredtem volna, nemzetemnek talán használhattam volna, de az egészen bizonyos, hogy ÍI leszerelést én el nem rendeltem volna. (Élénk helyeslés a baloldalon.) Végül megállapítom saját forradalmi felelősségemet abban a tekintetben is, hogy én, aki a régi képviselőháznak tagja voltam (Kima P. András: Majd vád alá fogjuk helyezni!), 1918 movember 16-án ebben az ülésteremben jelen voltam azon ülésen, amelyen Szász Károly elnök ur a képviselőház feloszlatását javasolta. Meg kell állapitanom, hogy éreztem. — mintha ma volna —, hogy hitvány cselekedetet követünk el és mégsem állottam fel, mégsem tiltakoztam a feloszlatás ellen és azt sem kifogásoltam, hogy Istenben boldogult pártvezéremet nem parentálja el az elnök. (Lendvai István: Egy szóval sem merte megemlíteni a nevét! Pedig megérdemelte volna!) Csendben ülteim, szótlanul a többiek között, sőt innen velük együtt átmentem a kupolaterembe és végignéztem velük — mint ahogy kifejezték magukat—, mint nézőközönség, a köztársaság kikiáltását. (Lendvai István: Azt a gyászos komédiát!) Ez egyike volt a legelhibázottabb forradalmi lépéseknek. S amilyen nagy kárnak Ítéltem a nemzetre nézve azt. amit Linder Béla csinált, hogy t. i. a hadsereget széjjelkergette, s amilyen elhibázott lépésnek tekintettem a köztársaság kikiáltását, amely minden tekintélyt lerombolt és mindent felforgatott: épen olyan forradalmi lépésnek, elhibázott cselekedetnek és a r forradalom céljait elősegítő ténykedésnek Ítéltem Szász Károlynak azt az eljárását, hogy a régi képviselőházat feloszlatta. (Zaj.) Mivel azonban ehhez szótlanul én is hozzájárultam (Lendvai István: Ez férfias beszéd!) és nem szólaltam fel, következésképen én is sok tekintetben bűnösnek érzem magam a forradalomban. Hogy azután később mindent elkövettünk, hogy legalább a katonatiszteket összeszedjük és hogy egyéb szervezkedésekkel próbálkoztunk (Hajós Kálmán: Akkor már késő volt!), az csak a mi lelkiismeretfurdalásunk által követelt valami volt, de már hiábavaló volt, mert a főhibák elkövetésében mi is résztvettünk. (Homonnay Tivadar: Férfias beszéd! — Zaj.) Nehéz erről a forradalmi felelősségről beszélni. Én azon az állásponton vagyok, hogy nemcsak a Károlyi-kormány tagjait, nemcsak a proletárdiktatúra népbiztosait és népbiztoshelyetteseit kellett volna felelősségre vonni (Lendvai István: Ez csak a konzekvencia volt!), hanem ugyanilyen konzekvenciával — azokat is, akik

; esetleg a háború, vagy a békekötés kérdésében vétettek a nemzet ellen (Ugy •van! Ugy van! a baloldalon.), lettek légyenek azok akkoriban pártvezéreim, akik után én is esetleg vakon mentem; errevaló tekintet nélkül is azon az állásponton vagyok, hogy igenis felelősségre kellett volna őket is ^vonni. (Baross János: Ez férfias beszéd!) Könnyű most azt mondani, hogy forradalmilag kompromittált emberek vannak. Hát vannak, mindenesetre vannak, nehéz azonban már felelősségre vonni őket. Ha azonban a t. túloldal arra törekszik, hogy az 1918-as események meg ne ismétlődjetek, e tekintetben nálunjkínál megbízhatóbb szövetségest nem fog kapni. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Nyomban ott vagyunk az első sorban a verekedők között, ha arról van szó, hogy visszaverjünk egy olyan politikai akciót, amely 1918 októberét megismételni vagy csak igazolni is próbálná. (Az elnöki széket Scitovszky Béla foglalja el.) Mert nincs mentség- rájuk, nem lehet igazolni, amit tettek. Aki pedig visszakívánja az októbert, az a lehető legtávolabb áll politikai tekintetben tőlünk. (Baross János: Annak megelőzéséhez szociális reformok kellenek és nem ilyen választójog, nem csendőrszurony!) Ugyanazon a szomorú napon, amikor mi, a régi képviselőház tagjai nem átallottuk még, mint nézők is végignézni a kupolacsarnokban a köztársaság kikiáltását, nagyatádi Szabó István hozzám jött a kupolacsarnokba és felszólított, hogy lépjek be pártjába. Innen, tehát 1918 november 16-ától datálódik a kisgazdapárthoz, illetve a kisgazdapárt programjához való tartozásom érzete. Akkor én Nagyatádi programját keresztültanulmányoztam, és rájöttem arra, hogy nincs a 32 pont között egyetlen pont sem olyan, amelyet fentartás nélkül alá ne Írhatnék. Ennek alapján lépttm be nagyatádi Szabó István pártjába. Ez az egyetlenegy párt, amelyben voltam még a munkapárton kivül. Ezzel is igazolom, hogy Dinich Ödön képviselő urnák az a megállapítása, mintha nem volna olyan párt Magyarországon, amelyiknek tagja ne lettéin volna, mennyire valótlan. Egyszerűen nincs több olyan párt — csak ez a két párt —, amelynek tagja voltam. Nagyatádi Szabó István programjának alapja, veleje, magja volt az általános, titkos, községenkénti és nőkre is kiterjeszkedő választójog. Ennek alapján állottunk nyomban a forradalom után (Baross János: Kár, hogy nincsenek itt a kisgazdák!), és amikor Károlyi Mihály ék választást akartak elrendelni 1919 márciusában — ami azonban nem történt meg —, nagyatádi Szabó István pártja már akkor is az általános, titkos, községenkénti és a nőkre is kiterjeszkedő választójoggal akart harcba menni. A proletárdiktatúra ezt a programot nem érintette. A proletárdiktatúra után két pártot láttunk megalakulni: az egyik az volt, amely Rubinek Gyula és sokorópátkai Szabó István vezetése alatt alakult meg, a másik párt pedig az volt, amely nagyatádi Szabó István körül csoportosult. Az egyiknek: a Rubinek—Sokorópátkai-pártnak ugyanabban az épületben volt az otthona., ahol most az igen t. egységespárt tanyáz, a másik pedig a Dohány ucca 84. szám alatt volt. Ez a két párt egymással vetekedett abban, hogy az általános és titkos választójognak melyik a rendíthetetlenebb híve. (Lendvai István: Majd legázolták egymást!) Rubinek Gyula és nagyatádi Szabó István között különbség e tekintetben nem volt, de nem volt akkor a keresztény pártoknál sem különbség ebben a tekintetben. Akkoriban Magyarország sorsa négy ember kezében volt névszerint Rubinek Gyula, nagyatádi Szabó István, Huszár Károly és Halier István kezében. Ezen a négy emberen fordult meg minden. Mind a négy politikus rendithetetlen hive volt a legszélesebb körű általános választójognak. Az összes pártoknak ez volt a programpontja, s ennek alapján alakult meg az első nemzetgyűlés. És az első nemzetgyűlés, amely még igen sok kisgazdát tisztelhetett soraiban, két esztendőn keresztül becsülettel meg is tartotta ezt a felfogását a választójogról. Nem hallottunk soha — sem a nyilvánosság előtt, sem a magánérintkezésben — olyan nyilatkozatot, hogy valaki kényszerítve lett volna a választójogról megal-