Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXI. kötet • 1925. március 10. - 1925. május 13.

Ülésnapok - 1922-391

À nemzetgyűlés 391. ülése 1925. évi március hó 13-án, pénteken. Öl Amit Huszár Károly t. képviselőtársam a munkáskérdésről és a választójog kérdéséről mondott, eltekintve attól, hogy rendkívül élvezetesen, színesen és meggyőző érvekkel alátámasztva mondotta el és vette bonckés alá ezeket a kérdéseket, ha száraz, tárgyilagos argumentációját veszem is bonckés alá, meg kell állapitanom, hogy mintája volt egy politikus megnyilatkozásának egy hazájáért aggódó és hazáját szerető férfiú megnyilatkozásának. Olyan politikai megnyilatkozás volna ez, amely, azt hiszem, a mai naptól kezdve, nagy viták kiindulási pontja lesz, és minthogy egy igen jelentékeny politikai párt nevében is beszélt, azt hiszem, hogy a jövő politikai helyzet kialakulására is befolyással lesz. Nagyon helyesen állapította meg, hogy a magyar munkástömegeket nem szabad összetéveszteni a szociáldemokrata párttal ^ és hogy a nemzetgyűlésben ülő szocialista képviselők cselekedeteit nem lehet okozati összefüggésbe hozni a magyar munkástömegek igényeivel, helyzetével és azokkal a vágyakkal és kívánságokkal, amelyek a magyar munkástömegek lelkében szunnyadoznak. Nekünk, fajvédőknek, álláspontunk, hogy a magyar munkásokkal egynek érezzük magunkat. Hiszen akár földműves, akár ipari családból származzék valaki, feltétlenül munkáscsaládból származott. A munkáscsaládban pedig megtanulhatta, hogy a legiiagyob érték a becsületen kivül a munka elismerése és megbecsülése. Ha a magyar munkásság azt tapasztalja és^ azt látja, hogy ebben az országban munkájából megélni nem tud és ráadásul politikai jogait sem tudja gyakorolni, akkor természetesen a föld alá fog bújni és olyan földalatti erők hatása alá kerül, amelyektől — azt hiszem — mindnyájan félünk és ami a legnrgyobb katasztfofája lenne a nemzeti és állami életnek. A magyar munkásság épen most válságom krízisbe érkezett. A magyar munkásságnak igen jelentekéig része, a vasasok kebelében, akik a kommün ideje alatt tartották a kommün sajátságos szerkezetét, továbbá az épitőmunkások és más szervezetek kebelében óriási harcok vannak. Ezek a harcok pedig épen arra irányulnak, hogy megszabaduljanak attól a vezetőségtől, amellyel nincsenek megelégedve. Mi ezekben a harcokban természetesen a néző szerepét vállaljuk, mi ebbe nem szólunk bele^— J nincs is jogunk beleszólni —, hanem megvárjuk, hogy ez a tisztulási folyamat a végére érjen. A magyar munkásság autonóm joga, hogy maga intézze el vezetőivel szemben ügyeit és mi majd azokat a vezetőket, akiket a munkásság vállára emel, azzal a tisztelettel fogjuk fogadni, amely kijár a munkásvezetőknek. Nem lehet azt mondani, amit Nagy Emil t. képviselőtársunk mondott tegnap, hogy a magyarországi szociáldemokrácia és a sziciáldemokrata párt nem tesz egyebet, minthogy a munkásnép nyomorát és_ kétségbeesését politikai céljaira kamatoztatja. Amíg kapitalista rendszer van és amig a világon kapitalista rendszer lesz, addig a társadalmi osztályok elkülönülése mindig meglesz, addig a munkásság mindig meg lesz szervezve különállóan, gazdaságilag és politikailag és ezt a jogot nem is lehet tőle elvindikálni. Azt kell tennünk, amit Huszár Károly t. képviselőtársam mondott, hogy minden kívánságukat és kérésüket, amennyiben a nemzeti és állami élet keretein belül teljesíteni lehet, teljesítenünk kell és j nem szabad őket ellenségnek tekinteni, hanem > testvéreknek. A magyar munkásságnak gazdasági, társadalmi és politikai felszabadulásáért ép ugy kell harcolnia, mint ahogy folytatnia kell ezt a harcot a középosztálynak, a társadalom középső rétegének a saját jövőjéért; különbség ebben a tekintetben nincsen. Mi egynek érezzük magunkat velük és minden gazdasági kérdésben, minden bérharcban a magyar munkásnak megbecsülést és elismerést fog link követelni. Az elhangzott beszédek közül rá kell mutatnom arra a nagyfontosságú beszédre, amelyet Strausz István t. képviselőtársunk, a légFőbb állami számvevőszék volt elnöke elmondott, aki nagyon súlyos argumentumokkal kifogásolta, hogy az igen t. ministerelnök ur a rendelkezési alapot 50 milliárd koronára felemelte és ennek ellenőrzési jogát kivonta a legfőbb számvevőszék elnökének ellenőrzése alól. Hivatkozott a képviselő ur azokra a paragrafusokra, amelyek ezt nem engedik meg* a kormányzatnak, hiszen köztudomású tény az — és itt nem kell nyitott kaput döngetnünk—, hogy a legfőbb állami számvevőszék létesítésének és fentartásának épen az a célja, hogy az egyes ministerek és az egyes pártok gazdálkodása mindig szigorú ellenőrzésben részesüljön. Ha nem emelte volna fel az igen t. ministerelnök ur ezt a rendelkezési alapot ilyen jelentékeny összeggel, akkor talán könnyebben tovább lehetett volna siklani ennél a, kérdésnél, bár akkor is megvan a nemzetgyűlési képviselőknek az a joguk, hogy szig-oru ellenőrzést követeljenek és a legtöbb állami számszék elnökét kötelességeinek teljesitésére utasítsák. De épen azért, mert ez az összeg felemeltetett, kell, hogy a nemzetgyűlés figyelmét erre felhívjam és reklamáljam azokat az indokokat, mezeknek alapján az igen t. ministerelnök. ur eljárt és a legfőbb állami számvevőszék elnökének jogkörét megcsonkította a maga hatalmának növelésével. Az appropriációs vitában elmondott beszédében a tegnapi napon Nagy Emil t, képviselőtársunk három megállapítást tett, Első megalapítása az volt, hogy a nemzetgyűlés tanácskozásképtelen, második megállapítása az volt, hogy nincs meg az erkölcsi összefüggés a kormány és a pár, a nemzetgyűlés és a nemzet között. Ő is kifogásolta és egy ma elhangzott beszédben is kifogásoltatott, hogy nem egészséges állapot az, hogy a nemzetgyűlésnek egész pártjai kivonultak innen és a passzivitás álláspontjára helyezkedtek. Én azon az állásponton vagyok, hogy minden eszközt lehet egy rendszerrel szemben érvényesíteni. Lehet idő, amidőn a passzivitás jó, lehet idö, amidőn a passzivitás szerencsétlenség és valamely cél elérésére az aktivitás jelent többet. De hogy ez a passzivitás roppant kellemetlen a kormányzatnak, azt abból is látom, hogy az elnökség, dacára annak, hogy a tanácskozóképesség felvetésével kapcsolatban módjában lett volna megbüntetni a távollevő képviselőket azáltal, hogy fizetésüket levonja, azt mégsem tette meg, mert a képviselők magatartását a t. elnök ur is olyan politikai fegyvernek ismerte el, amely politikai küzdelemben használható. Mi erdélyiek, akik a románok politikai megmozdulását figyeltük, tapasztalhattuk, hogy abban az időben, amikor a román nép Tömegei a magyar parlamentbe nem küldtek képviselőket, amikor a passzivitás álláspontjára helyezkedtek, sokkal rosszabb volt a helyzet és sokkal nagyobb volt az elégületlenség a román népben és a magyar kormány akkor