Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXI. kötet • 1925. március 10. - 1925. május 13.

Ülésnapok - 1922-398

A nemzetgyűlés 398. ülése 1925. évi április hó 1-én, szerdán. 233 Az ellen a beállítás ellen, tehát, hogy itt nem tudom, ki részére monopóliumot akarnánk teremteni, tiltakozom, mert ez teljesen ferde beállítása a tényeknek. Csak arra akarom felhívni az igen t. Nemzetgyűlés figyelmét, hogy mi már eljutottunk a tizenkettedik óráig, {ügy van! ügy van! a baloldalon.) Hosszabb idő óta tárgyalunk és ha azt akarjuk, hogy ennek az országnak gazdasági erejét fentartsuk és növeljük, erre csak egy utunk van: a hitelképesBégnek minden irányban való megteremtése. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Ez áll szerintem kivétel nélkül minden foglalkozási ágra: de mivel a mi egész gazdasági berendezkedésünknek a föld az alapja, elsősorban a föld részére kell megteremtenünk ezt a hitelképességet, ha tovább akarunk élni. (Ugy van! Ugy van!) Méltóztassék elhinni, semmihez sem fűződik nagyobb érdek, mint ahhoz, hogy végre elhárítsuk a földhitelt gátló akadályokat (Helyeslés.), amelyek — ha tovább igy folytatjuk — tönkreteszik a magyar föld hitelképességét. Meg kell adni a hitelezőknek minden biztosítékot és senkinek nincs szándékában a __ földbirtokreformot érinteni. (Meskó Zoltán: Érinti a földreformot!) Higyjék meg, hogy ez lesz az ut tulajdonképen arra is, hogy a földbirtokreformot okosan tudjuk keresztülvinni, mert pénzügyi rendezés nélkül a földbirtokreformot senki sem tudja helyesen megvalósítani; anélkül az semmi más nem lesz, mint ideiglenes megoldás. Az egész Össze fog omlani, ha nem tudjuk megteremteni a magyar föld hitelképességét. (Ugy van! Ugy van!) Higyjék el, ezen a törvényjavaslaton nyugszik a földbirtok reform sikere is, mert ez fogja megadni a módot arra is, hogy finanszírozhassuk — nem akarok most részletesen kitérni arra, hogy járadéklevéllel vagy hasonló szisztémával — a földbirtokreformot és hogy kielégíthessük a kisbirtok nagyon jogos hiteligényeit is. Ezeket akartam elmondani és kérem a törvényjavaslat elfogadását. (Élénk helyeslét.) Elnök: Szólásra következik? Bodó János jegyző: Griger Miklós! iGriger Miklós: T. Nemzetgyűlés! Korányi volt pénzügyminister a közelmúltban a pénzügyministeri székből, illetőleg az országból való távozása előtt egy napilap hasábjain az ország gazdasági talpraállitását fenyegető veszedelmeket felsorolván, a legnagyobb veszedelemnek az ország elszovjetizálódását, a hasonló magán-, illetve osztályérdekek által vezetett egyének és osztályok minden tárán való szervezkedését jelezte. A jelenségben magam is mindenkor dekomponáló folyamatot látván, szerény politikai pályafutásom alatt következetesen azt az elvet vallottam, hogy magán- és osztályérdekek nem helyezkedhetnek, nem szállhatnak szembe a nemzet egészének és a nemzet jövőjének érdekével. Egyes termelési ágak javát szolgáló gazdasági politikát sem támogattam a többiek rovására és mindig azt kerestem, miként lehetne megteremteni az összhangot a különböző termelési ágak között. (Kiss Menyhért: Nagyon nehéz!) Ha most mégis kifejezetten az egyik termelési ágnak, a mezőgazdaságnak felkarolása érdekében emelek szót, azt hiszem, nem jutok eleníétbe a logikával és meggyőződésemmel, mert hiszen a mezőgazdaság fundamentuma az ország egyetemes gazdasági életének. (Halljuk! Hallfuk!) Virulása általános gazdasági fellendülést, válsága pangást és dekadenciát jelent. E termelési ágon nyugszik a mai gazdasági read, ez táplálja az ipart, a kereskedelmet, az állami adminisztrációt, ez élteti a tudományt és művészetet, ez az az alap, amely nélkül szerencsétlen országunk gazdasági rekonstrukciója el sem képzelhető. (Ugy van! Ugy van! a balközépen.) Miként a közgazdaságtan a mezőgazdaságban látja az általános gazdasági élet alapját, ugy a társadalomtudomány az önálló szabad, kistermelő, az őstermelő exisztenciákat, a földmivesosztályt tartja a nemzet-gula legbiztosabb fundamentumának, amelyen a többi társadalmi osztályok nyugszanak. Ebben látja alapzatát ama nemzetpiramisnak, amelyet Madách Fáraója szerint: „Nincs földindulás, nincs vész, hogy ledöntson". Ám, t. Nemzetgyűlés, a nenizetépituiëny, a nemzetpiramis ez alapzatának alátámasztása és megerősítése érdekében a múltban édes-kevés történt. A kormány intézkedései gazdaságpolitika, pénzügy és szociálpolitika terén nem szolgálták azt a célt, hogy a magyar gazdasági és társadalmi életnek természetes alapzata, a gyenge és erőtlen agrártermelés, valamint az elhagyatott falusi nép gazdasági, szociális és kulturális energiáiban megizmosodjék. így többek között méltóztassanak csak visszaemlékezni a liberális, u. n. aranykor hitelpolitikájára. Ki ne emlékeznék, akinek életgyökere a falukba nyúlik vissza, a falu szatócsára és kocsinárosára, a liberális körszak e két dédelgetett alakjára és típusára, hogy mint tapogatták ki e paraziták — természetesen tisztelet a számos kivételnek — gazdasági életünk gyengéit, nevezetesen elhanyagolt, bűnös hitelpolitikáját. A kevésszámú, nehézkes és bürokratikus pénzintézetek kiesinyeskedésevel szemben zsebükbe nyúltak és adtak, hiteleztek, hol kevesebbet, hol többet, de hogy ez számukra mindig jó üzlet volt, annak ékes, illetve inkább gyászos bizonyítéka a dobraütött telkek, az elárvult kúriák és az uj földesurak. (Ugy van! Ugy van! a balközépen.) Ne beszéljenek a gazdasági liberalizmus doktrinerjei e romlással kapcsolatosan a falu korhelyeiről és a kúriák vadszőlős ambitusán pipázgató urakról. Ezek csak eszközei és áldozatai voltak a züllésnek, nem pedig okozói. A korhely íig'urája mögött ott sírt a pénztelen paraszt, a pipázgató földbirtokos mögött ott sirt a modern gazdálkodásban való tájékozatlanság és mind a kettő mögött a patriarchális termelésből a szabadverseny sodrába lökött áldozat. Átmenet s fejlődés nélkül szakadt ránk az a kényszerű állapot, amelyet már a liberális kor hajnalán, de okvetlenül virágzása idején, gondos, eleven és lelkiismeretes s amellett szigorú hitelpolitikával kellett volna előkészíteni és alátámasztani, nehogy a modern termelés előfeltétele, a hitel prédéjává váljék az ötletszerűségnek, a hitelre szorult pedig az uzsorának. Egyáltalában a liberális korszak sorsára hagyta a földmivest, azon alapelvre^ támaszkodva, hogy aki bírja, marja; az erős majd csak keresztülverekszi magát, a gyengéért pedig úgysem kár, mert nem életrevaló. Nem gondoskodott arról, hogy a magyar földmives család kezéből ki ne csússzék a birtok, ellenben védelmezte az eladósodástól, a birtok elaprózódásával együtt járó elszegényedéstől az erőst, a gazdagot, a hitbizományi. (Ugy van! Ugy van! a balközépen.) Vájjon a polltigai és gazdasági liberal izI ínusn-ak mai korifeusai milyen lelkülettel visel36*