Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXI. kötet • 1925. március 10. - 1925. május 13.

Ülésnapok - 1922-391

98 A nemzetgyűlés 391. ülése 1925. gát a módszert, az egész hivatalt, az illető <sze- i mélyeket, különösen Hetényit aki már a Három Kapásban történt letartóztatások alkalmával, az Ébredő Magyaroknál Apor Viktor és társai letartóztatása alkalmával, a DöhmelCsoesó-féle ügyben, a Márffy-ügyben, egymás után bebizonyította, hogy konstruálnak vádakat és a vádakhoz meg akarnak fogni bűnösöket. Ezt nem lehet csinálni. (Zsirkay János: Ép ugy, mintha a lábat igazítanák a cipőhöz. — Strausz István: Magyarország szégyene!) Kell, hogy legyen paragrafus, kell, hogy legyen törvény, etika, bizonyos Rubikon-vonal, amelyet a rendőrségnek sem szabad áthágnia. Most kaptuk az értesitést arról, hogy Lökösházán vallatás közben agyonvertek egy szegény asszonyt, aki a végén felakasztotta magát. (Mozgás a jobboldalon.) Semmiféle bizonyítékot sem tudtak rásütni az asszonyra, akit azzal vádoltak, hogy 13.000 leit ellopott. Posztós detektív társaival lement oda, és addig ütötte korbáccsal — akár csak a csongrádi gyanúsítottakat —, amíg csak vallomást tudott belőle kicsikarni, de amikor az ilyen ügyek a bíróság elé kerülnek, kiderül, hogy a vallomást csak az erőszak hatása alatt tették és a végén a biróság megállapítja, hogy az egész vallatási szisztéma, az egész rendőrségi rendszer megbukott ós lomtárba való. (Barthos Andor: Ha agyonverték, akkor hogy akasztotta fel magát? — Derültség jobbfelől.) Nem így mondtam, azt mondtam, hogy addig verték, inig a végén felakasztotta magát. (Strausz István: Leirer Amália gyilkosát is, aki a hid tetejéről kiabálta, hogy ő a gyilkos, betették a bolondok j házába, de onnan is kiszökött. Szép adminisz- i tráció! — Zsirkay János: Nem hittek neki, mert Rukovszky volt! — Strausz István: Az csak álnév!) Nekünk nem szabad ezeket a kérdéseket igy könnyedén és humorral elintéznünk. Ezeket roppant komolyan kell felfognunk. Az adminisztráció szerintünk arra való, hogy a meghozott törvény eket és rendeleteket becsületesen, etikai szempontból kifogástalanul hajtsák végre. így hipotézisekkel és feltevésekkel bűnösöket fogni, akár a bűnözés terén, akár a politika terén, nem lehet. Valakinek szavába, vagy beszédébe belekapni, és belemagyarázni, hogy a magántulajdon elve ellen izg^at, s azután a biróság megállapítja, hogy erről egyáltalán szó sem volt és a felvonultatott tanuk százai és százai bizonyítják, hogy ez légből kapott koholmány, — nem lehet igy folyton kompromittálni a baklövéses intézkedések légiójával a m. kir. államrendőrséget. A m. kir. államrendőrség nem arra való, hogy magát kompromittálja, arra sem való, hogy politikai célokra használják fel, hanem igenis, a törvényben meg van állapítva, hogy a rendőrségnek mi a feladata és hatásköre. Tessék ezt a feladatkört és hatáskört betölteni, tessék annak megfelelni, s akkor semmiféle zokszót nem ejtünk és semmi panaszt nem hozunk a nemzetgyűlés elé. (Barthos Andor: Nem lehet egy baklövésből ilyen következtetést levonni. — Zsirkay János: Rendszer van ezekben a baklövésekben!) Ha nem lett volna a Három Kapás vendéglőben ártatlan legitimista fiatalemberek letartóztatása, ha nem lett volna az Ébredő Magyarok tíz tagjának letartóztatása minden indok nélkül, ha nem történt volna meg szegény Ulain Ferenc képviselőtársunkkal, ami megtörtént, hogy koholt vádak alapján hat héten keresztül ült, annak ellenére, hogy nemzetgyűlési képviselő volt, akit a mentelmi jog védelmez; ha évi március hó 13-án, pénteken. nem lettek volna itt a Márffy-üggyel kapcsolatban ilyen jelenségek, (Zsirkay János: Belehajszolták őket!), akkor n :m következett volna el ez a Leirer-botrány .-cm és akkor nem lehetne egy esetből itélnii és ebből konzekvenciákat levonni az egész államrendőrségre nézve. De ez már kezd rendszer lenni, ez kezd megkocsonyásodni, (Zsirkay János: Nem kezd, hauem folytatódik!) kezd megvasasodni, megkeményedni, ezen tehát nem tudunk máskép, csak összetöressél vagy kicseréléssel változtatni. Pedig azt szeretnők, hogy a végrehajtó hatalom eszköze az államrendőrség hivatása magaslatán álljon, hiszen a háború előtt, amikor Boda Dezső volt a főkapitány, a magyar államrendőrség Európának egyik legtökéletesebb intézménye volt. (Zsirkay János: Mesterségesen lezüllesztették!) Akkoriban külföldi fejedelmek jártak itt, akik nyilatkozatokat adtak le, amelyekben a magyar rendőrségről ódákat mondottak, hogy az milyen tökéletesen megfelel feladatának, ma pedig, egy idő óta, az egyik baklövést a másik baklövés után követi el. Kell végre is, hogy az egyik, vagy a másik oldalon, igy az ellenzék oldalán is, legyen valaki aki szóváteszi (Zsirkay János: Csupa pech-Vogl az egész!), hogy igenis, mindent kövessenek el, hogy a rendőrséget megtisztítsák és, hogy a rendőrségen olyan szellem uralkodjék, olyan szellem fejlődjön ki, amely megfelel a rendőrség hivatásának. (Zsirkay János: Nincs benne szellem, szeli emtelenség az egész rendszer! — Derültség. — Reischl Richárd: Nem szellemről, hanem' tehetetlenségről van szó!) Olyan adminisztráció folyjék, olyan intézkedések történjenek, amelyek közmegnyugvást keltenek a jobboldali képviselők előtt épugy, mint a baloldali képviselők előtt. Még a magyar munkáskérdésről kívánok elmondani néhány dolgot és ezzel azután bezárom beszédemet. Nagyon helyesen mondotta ma az előttem szólott képviselőtársam azt, hogy a marxizmust Magyarországra tulajdonképen azok a kitűnő szakmunkásaink hozták be, akik ezelőtt 40—50 esztendővel kimentek Németországba, hogy ott a maguk tudását kifejlesszék és elhelyezkedjenek gyárakban, nagy ipari vállalatokban, nagy üzemekben. Ott megismerték a munkásság szervezeteit, megismerték a szociáldemokrata pártot, amely szociáldemokrata párt, Marxnak szülőhazájában, természetesen telítve volt azzal a teóriával, amely, mint Marxnak elve az osztályharc teóriájával a munkásságot szembeállította minden más társadalmi osztály elvével. Ma már, magában Németországban is, a munkásság körében, nagyoin sokan vannak, akik hirdetik, hogy Marx teóriája megbukott, de méginkább Franciaországban, Angliában és a többi nyugati államokban— Amerikában is —, mindenütt revízió alá vették már a marxizmust úgyannyira, hogy most, a világháború után — bátran mondhatjuk —, hogy szigorúan a dogmatikus marxi elveken a munkásságot előbbre, kormányzati vagy politikai alakulatokba belevinni nem lehet. A marxi elv, a maga szigorúságával, a maga formalizmusával, niegbukottnak tekinthető és tekintendő. Hivatkozom egy olyan muinkásvezérre, mint aminő MacDonald, aki egy féléven keresztül minister elnöke volt a világ legnagyobb államának, az 500 milliós lakossággal rendelkező Angliának, akinek könyvéből megállapitható — amelyet a képviselőház könyvtárábaii is több példányban meg lehet kapni —,