Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-378

84 A nemzetgyűlés 378. ülése 1925. évi február hó 18-án, szerdán. munkaalkalmat, kenyeret szolgáltassanak. A inunkahiány a legtöbb nyugati kulturállam'nak már régi szociális problémája» amelyet legtöbbjük már meg is oldott. Sajnos, nálunk Magyarországon a munkással nagyon keveset törődnek, az állani is alig valamit. A munkahiány esetére való biztosításról — hála a minister urnák — már hallunk valamit körülbelül két hónap óta, és én most arra kérem az igen t. minister urat, lenne szíves ezt a törvényjavaslatot mielőbbb a törvényhozás elé hozni. Hiszem, hogy ez a nemzetgyűlés bir annyi szociális érzéssel, hogy ha a törvényjavaslat megfelel az élet követelményeinek, egyhangúlag és rövid idő alatt meg fogja szavazni. n Lehetetlenség, hogy Magyarországon a jövőben is a munkásoknak tömegei, tiz és tízezrei a legnagyobb bizonytalanságban máról-holnapra éljenek, hogy a munkások lelkének egyensúlyát megbolygassa és felforgassa a bizonytalanság érzése, és az, hogy nem tudják, lesz-e holnap betevő falatjuk vagy sem. Nem beszélek itt a jelen pillanatban csak az ipari munkásságról, pedig a helyzet odakint a falvakban még rosszabb, mert statisztikailag állapították meg, hogy a falusi népnek körülbelül 40 százaléka, évenként legfeljebb 70—80 munkanapon képes dolgozni, mert nincsen több munkaalkalom. És én nagyon félek, hogy a földbirtok-reform sem fog túlságosat lendíteni ezen a helyzeten, mert egyrészt megcsonkítván a közép- és nagybirtokokat, elveszi egy csomó munkaalkalom, másrészt pedig olyan kis parcellákban szabja ki az íij törpebirtokokat, hogy azokat egy-egy munkáscsalád évente két-három heti munkával meg tudja művelni. De közegészségi szempontból a földbirtokreformmal kapcsolatban a legfontosabbnak azt tartom, hogy a házhelyek minél előbb, minden egyes esetben soronkivül ítéltessenek meg és adassanak ki az igénylőknek, mert szomorú dolog, hogy Magyarországon a falu népe még többet szenved a tuberkulózistól, mint az ipari munkásság. Olvastam egy statisztikát, amely szerint az ipari munkásságnál a megbetege^dés aránya etekin tétben körülbelül 3:6 ezrelék, a falusi népé pedig öt ezrelék, amit, ha nem komoly orvosok állították volna össze ezen statisztikát, el sem hinnék, hogy ez a néposztály, amely kint él a szabad levegőn, amelynek egészséges a foglalkozása, ilyen hihetetlen nagy számban szenved a tuberkulózisban. De ha eszembe jut a képe egy kis falusi viskónak, ha eszembe jutnak azok a tenyérnyi ablakok, amelyek be vannak falazva és sok esetben még ki sem nyithatók, ha látom, hogy néhány négyzetméternyi területen mily nagyszámú családok élik le életüket, akkor elmúlik csodálkozásom és felkél bennem a vágy újból, kérni a kormányt, kövessen el mindent, hogy minden igénylő család lehetőleg még ebben az évben megkapja házhelyét. És ha odáig- tudnánk menni, hogy ezeknek az ui házhelyeseknek anyagilag is segítségére siethetne a kormány azzal, hogy segítené őket házuk felépítésében, akkor igen nagy lépéssel haladnánk előre a nép- és közegészségügy terén, mert, legalább amennyire én tapasztalom, az uj telkeken felépült uj házak mindenütt közelebb fekszenek a modern kor követelményeihez, mert tágasabbak, szellősebbek, egészségesebbek és remélhetjük, ha tovább haladunk az egészségesebb épitkezés utján, akkor nem fog minden száz gyermek közül húsz, vagyis minden Ötödik gyermek egyéves kora előtt elhalni. Tisztelt Nemzetgyűlés! Társadalmunknak ! általában két óriási problémája van a gyermekhalandóságon kivül, amelyet minden szónok volt szives megemlíteni, s ezek: a tuberkulózis és a nemi betegségek. Rettenetes csak ^el is gondolni, hogy a tuberkulózis és a vérbaj mily hihetetlen pusztításokat vitt véghez az utolsó években sorainkban, és sajnos, sehol semmi remény, hogy amig a gazdasági helyzetünk nem javul, főként a tuberkulózis pusztítása erejéből engedne és a kormánynak minden energiájára lesz szüksége, hogy ezen bajoknak további megerősödését és elterjedését megakadályozza. Félni lehet, ha tovább sem csinálunk ebben semmit, akkor bekövetkezik az egyik igen hires orvosunk jóslata, hogy 15—20 év múlva a paralitikus bolondok százai fognak az- utcákon szaladgálni, és a temetők meg fognak háromszorozódni a tuberkulózisban meghaltak sirhalmaitól. Beismerem, hogy a kormány nincs abban a helyzetben, hogy ezeken a dolgokon máról-holnapra segithessen, tudom, hogy a szanálás megköti, kerethez köti minden ténykedését, de mert rendkivül fontosnak tartom ezen kérdést, figyelmeztetem arra a kormányt és felhivom*szép szóval, de ha kell, törvénnyel kényszerítse a társadalmat bizonyos áldozatok meghozására. Az előttem szóló igen t. képviselő ur megemlítette a rokkantkérdést és igen helyesen azt mondotta, hogy miután a minister ur már pozitív Ígéretet tett arra vonatkozóan, hogy a .vokkantkérdést a legrövidebb időn belül rendezni fogja, nem kivan azzal tovább foglalkozni. Sajnos, és nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezt a kérdést átugorjam, mert lelkiismeretlenségnek tartanám, hogy bizonyos bajokat, amelyeket észleltem és amelyekkel hozzám fordultak, itt az igen t. kormánynak, illetve a népjóléti minister urnák szives figyelmébe ne ajánljak. Ismerem a rokkantkérdés fejlődését minden egyes államban. Maga Sandtner, a magyarországi rokkantügy egyik vezetője, ismerte be egyik írásában, hog*y az összes államok között ezen kérdés a legrendezetlenebb Magyarországon. Én ha a népjóléti ministerium által kibocsátott fizetési tabellát nézem, kénytelen vagyok beismerni, hogy Sandtnernek tökéletesen igaza van, mert hiszen lehetetlenség az, hogy a mai drágasági viszonyok mellett a hadiözvegyek, hadiárvák 20—25 ezer korona, havi segélyt kapjanak, hogy a szülőtlen árvák járadéka a legénységhez tartozott egyének után havi 19.000 K, tisztek és önkéntesek után pedig 36 ezer korona legyen. Méltóztassék nekem megmondani, hogy az az árva gyerek, vagy az az özvegy mit csináljon azzal a pénzzel akkor, amikor egy zsemlye ára 750 korona és egy pár gyermekcipő ára megközelíti a 120—140 ezer koronát? Ne feledkezzünk meg arról, hogy ezek a rokkantak és elhaltak mit áldoztak hazájukért. Ne feledkezzünk meg arról, hogy mit ígértünk- a katonáknak, mikor kimentek a harctérre. És ma koldusalamizsnát adunk nekik. Mondhatom, a magyar nemzetre nézve a legnagyobb szégyennek tartom, hogy a rokkantkérdést még a mai napig sem rendeztük ugy, hogy legalább azok a rokkantak, akik súlyosan megsebesültek, akik magukkal tehetetlenek, annyit kapjauak, amennyiből ugy, ahogy meg tudjanak élni. Ismételten kijelentem, hogy bízom a minister urban, hogy a legrövidebb idő alatt meg foirja találni az utat és módot, főkép nedig a pénzt, az alapot arra, hogy a rokkantak megkapják az őket megillető járandóságukat. (Kószó István: Ha ezt megtalálják, a jóakarat