Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-377

A nemzetgyűlés 377. ülése 1925. évi február hó 17-én, kedden. 41 önkormányzati testületeket arra, hogy védőnői állásokat szervezzenek. Ezzel kapcsolatban említést érdemel az is — mint azt már a minister ur nagyon helyesen megjegyezte —, hogy az óvodák tulajdonképen nem pedagógiai, hanem elsősorban gyermekvédelmi és közegészségügyi érdeket szolgálnak ma is. Az óvodaügyet tehát ennek alapján át kellene utalni a "népjóléti ministerium tárcájába. Minden óvoda egy-egy gyermekegészségügyi központ lehetne. Az óvónők, védőnők és a két óvónőképző láthatnák el elsősorban a védőnőkérdést. Ugyancsak nagyon fontos a betegápolókérdésnek uj alapokra való fektetése is. A jó betegápolók nemcsak a kórházak munkáit könnyitik meg, hanem a betegápolási napok létszámát is leszállitják szakszerű közreműködésükkel és az egyes családokban is biztosítják a gyógyulás jobb lehetőségét, amivel természetesen a kórházak tehermentesitéséhez is nagyban hozzájárulnak. A betegápoló-képzésre a költségvetésben felvett 10.000 aranykorona öszszeget tehát jelentékenyen fel kell emelni. A népbetegségek elleni védekezésre a költségvetésben előirányzott 30.000 aranykorona teljesen elégtelen. Ez az összeg tulaj donképen még propagandára is kevés. Hol marad tehát a tüdőbeteg dispanzerek, a tüdőgondozó intézetek hálózatának kiépitése, mert a közegészségügynél különösen a falu szempont jáBol ugyanis nem annyira a palotaszerü szanatóriumok felállítása a fontos — bár ezekre is igen nagy szűkség van —, hanem az», hogy a tüdőbaj első mozzanatában a beteg már orvosi segélyben részesüljön és esetleg olyan anyagi támogatást is kapjon, mely a nagyobb ellenállóképességet előidéző életmódra képessé teszi. Kívánatosnak látszik a népbetegségek leküzdésére szolgáló különböző társadalmi mozgalmak egyesítésére, közös nevezőre hozatala. Ez nagy munka, azonban óriási anyagi megtakarítást jelentene és amellett biztosítaná azt is, hogy az ország minden része el legyen látva ebből a szempontból. Sajnos, a legvagyonosabb társadalmi rétegek ebből a társadalmi teherből sem veszik ki részüket ugy, amint kellene, miért is bátor vagyok indítványozni, hogy (olvassa): „Utasitsa a nemzetgyűlés a népjóléti és munkaügyi minister urat arra, hogy tanulmányozza azt a kérdést, hogyan lehet a legvagyonosabb társadalmi osztályokat egészségügyi, gyermekvédelmi és jótékonysági társadalmi kötelezettségeik fokozottabb teljesitésére intézményesen rábirni s e^ől tesrvpr». hat h

A napon belül jelentést". (Erdélyi Aladár: Ez nehéz lesz!) Majd meglátjuk! Bármennyire fontos a megelőző közegészségügy, gondoskodni kell a betegek gyógyításáról is. A kórházi férőhelyek száma ma csonka Magyarországon meghaladja a 27.000-et. A falusi közegészségügy szempontjából azért mégsem kivánatos kis- és korlátolt gyógyulási lehetőségeket nyújtó kórházaknak létesülése. Gondoskodni kellene azonban a betegszállítás megkönnyitéséről és falusi betegszobák létesitéséről, ahol a községi orvos a községi ápolónők segítségével látná el elsősorban a kórházi ápolásra nem feltétlenül szoruló betegeket. Legelsőrendü életkérdés továbbá az ország és a falu jövője szempontjából az anya- és csecsemővédelem. Az elszomoritóan nagy halálozás, amely a csecsemők között mutatkozik, feleslegessé teszi, hogy ez a kívánság bővebben indokol tassék. Az államnak minden eszközt meg kell ragadnia a csecsemővédelemmel foglalkozó különböző társadalmi mozgalmak, inNAPLÓ XXX» tézmények, és elsősorban pedig a Stefánia Szövetségnek a támogatására. Általában a közegészségüggyel szemben sokkal több megértést kell tanúsítania a törvényhozásnak, közigazgatásnak és társadalomnak egyaránt. Nemcsak a,z előbb emiitett népesedés politikai körülmények indokolják ezt, hanem merőben gazdasági okok is. Minden munkaképes kor előtt elhalt gyermek kárbaveszett fáradságot és költséget jelent. Egy másik fontos kérdés a hadigondozás ügj^e. A háború áldozatainak gondozását a legfontosabb állami feladatnak tartom. A rokkantkérdés, valamint a hadiözvegyek és hadiárvák ügye — sajnos — még ma is, hét évvel a háború után szociális szempontból igen sok kívánnivalót hagy maga után. Nem is beszélve az úgynevezett győztes államoknak ezen a téren való gondoskodásáról, fájdalommal látjuk, hogy ugy Ausztria, mint Németország — ugyancsak súlyos gazdasági helyzetük dacára — háborús hőseikkel szemben sokkal több megértést és hálát tanúsítanak. Elismerem, hogy ez a szétdarabolt ország a szanálás kapcsán igen nehéz megpróbáltatásokon ment és megT át, de mégis fel kell hivnom a kormány figyelmét arra, hogy igj^ekezzák a háború károsultjainak érdekében olyan megoldást találni, amelynek nyomán a jogos panaszok elnémulnak. A hadigondozást nálunk eleinte a társadalommal karöltve akarták megoldani, a társadalom részvétlensége azonban ezt a kérdést, ezt a feladatot teljesen az államra háritqtta, át. Tudom jól, sőt meg vagyok róla győződve, hogy az igen t. kormány és különösen az igen t. népjóléti és munkaügyi minister ur szivén viseli a hadirokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák ügyét. De mit ér ez, mikor az, amit az agy akar, a sziv érez, hajótörést szenved a takarékosságnak oly sokszor hangoztatott és oly cyakran félreértett, félremagyarázott elvein. Ebben az országban 72.000 hadirokkant, 74.000 hadiözvegy és közel 200.000 hadiárva él és sajnos, legtöbbje a legkétségbeejtőbb helyzetben van. Panaszuk, fájdalmas .iajkiáltásuk ide. Is elhallatszik. Elszorul az ember szive, ha látja, hogy az uccán vitézségi éremmel diszitett rokkant hősök alamizsnáért könyörögnek. A háborúnak ezekről a károsultjairól gondoskodni kell. Módot kell azonban találni arra, hogy csak az részesüljön hadigondozásban, aki j valóban rá van szorulva. Aki azonban rá van szorulva, annak adjanak annyit, amennyi a legszerényebb létfentartáshoz feltétlenül szükséges. Sokféle mód kínálkozik arra, hoey ezt a kérdést végleg megoldhassuk. A népjóléti és munkaügyi ministerin m költségvetése erre a célra a múlt évi 2,728.477 aranykoronával szemben 4,353.736 aranykoronát irányoz elő. T. Nemzetgyűlés! Minden állam életében legfontosabb szerepet kell hogy betöltsön a kultúra. Az ifjúság nevelése, a jövő gondos előkészitése olyan nagy feladat, amellyel szemben nincs helye semmiféle rekriminációnak. Ha figyelembe vesszük azonban azt, hoery ennek a csonka országnak négy egyeteme van és a szellemi proletariátus száma egyre nagyobb lesz, ha figyelembe vesszük, hoey diplomás emberek ipari Dályákon kénytelenek elhelyezkedni s ugyanakor ugy az állam, mint a magánintézménvek és ipari vállalatok ninnap után százával, sőt ezrével bocsátják el tisztviselőiket : akaratlanul, önkénytelenül is felvetődik bennem az a erondolat, nem-e volna elég ennek az országnak * csak két egyetem, s ugyanakkor a másik két 6