Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-387

41 § Â nemzetgyűlés 387. ülése 1925. évi március hó 6-án, pénteken. váry Imre előadó: A vasúti szállításokat nem lehet hozzászámítani.) Az üzemeknél a személyi és nyugdíjkiadás 120 millió aranykorona, s ezzel szemben a dologi és rendes kiadások 138 millió aranykoronát tesznek ki, tehát a személyi kiadás annyi, mint a dologi kiadás. Ez ámbár nem egészséges, de bevett szokásként szinte lehetséges már, az állami közigazgatási kiadásoknál. Ott t. i. abból a helyetelen elvből indulnak ki, hogy az embereken van a fősály. De abban a pillanatban, amikor üzemekről van szó, kiváltképen olyan üzemekről, amelyekről n^p-nap után hirdetjük, hogy azokat kommerzializáltuk, az ilyen tételeknél nem beszélhetünk arról, hogy ezek személyek miatt tartatnak fenn, hanem ha ezek az üzemek nem rentábilisak, gondolkozni kell azon — s ha az idő megengedi, erről is fogok szólani —, hogy azok miképen adassanak bérbe. (Strausz István: Más emberek kellenek az élére!) Annak meggondolása, hogy a 125 aranykorona fejenkénti megadóztatás milyen egészségtelen és helytelen — sőt ha a Smithféle jelentéseket veszem alapul, még több jön ki —, annál fontosabb, mert — mint többször mondottam — sajnos, ugy érzem, hogy a farsangnak vége, ugy érzem, hogy a böjt idejében vagyunk. A vámjövedelmek jelentékeny csökkenése, a forgalmiadók csökkenése, a cukoradó és a dohányból eredő bevételek csökkenése ne ringasson beimüm ket abban a hiu ábrándban, hogy mi örökké ilyen óriási bevételeket tudunk elérni. Háromnégy hónapig még be fognak folyni ezek a jövedelmek — ámbár bizonyos tételeknél már most is csökkenést láthatunk —, de amint a feltorlódott hátralékok meg fognak akadni, amikor újra bekövetkeznek a normálisabb viszonyok az adó jövedelmek befolyásánál, annál a rettenetes fogyasztási krízisnél fogva, amely bekövetkezett, mi itt javulást nem várhatunk, hanem óriási bevételi csökkenéseket fogunk megérni. Ezért két parancsoló szükségesség áll elő: Az egyik az, hogy ahol lehet, takarékoskodjunk r a másik pedig- az, hogy a meglevő, ki nem használt értekeket kellőleg értékesítsük. És itt egy olyan kérdésre kell rátérnem, mely a nemzetgyűlésnek évek óta kedvenc témája, de amely szerény meggyőződésem szerint nem Ítéltetett meg soha abból a szemszögből, amelyből azt meg kell Ítélnünk. (Halljuk! Halljuk! a baloldalon.) A tisztviselői kérdéssel kívánok behatóan foglalkozni. T. Nemzetgyűlés! Én ismerem azokat a momentumokat, amelyek bizonyos szempontból noli une taugere-nek tüntetik fel ezt a problémát. Tudom azt, hogy nagy önfeláldozással sanyarú és rettenetesen nehéz viszonyok között a magyar tisztviselői kar válságos időben is megállta a sarat; de azt hiszem, hogy a bevált, munkás és érdemes tisztviselőknek is érdekük, hogy ezt a kérdést sine ira et studio tárgyaljuk ugy, hogy amíg egyfelől igazságot szolgáltatunk a tisztviselőknek, addig másfelől nem tévesztjük szem elöl azt a számukra is első és legfontosabb irányelvet: az állam érdekét, amely parancsoló leépítést követel. Az igen tisztelt pénzügyminister ur a személyi kiadások egész összegét expozéjában 260 millió aranykoronában jelölte meg. Én ezt a számot ilyen tételben nemi tartom egészen pontosnak. A költségvetés szerint ugyanis a személyi járandóságok 169,456.000 aranykoronát tesznek ki a közigazgatásban és 83 milliót az üzemeknél, összesen tehát 253 milliót. Tulajdonképen itt tehát csak egy kis összegű differenciáról van szó; lehet, hogy a t, pénzügyminister ur kerek összegben 260 milliót akart mondani. A nyugellátások összesen 96,900.00 koronát tesznek ki, úgyhogy Magyarországon ma a fizetések és a nyugdijak a közigazgatásnál és a nyugellátásnál összesen 350,211.000 aranykoronára rúgnak. T. Nemzetgyűlés! Én ezzel az összeggel egy békeévbeli tisztviselői fizetési összeget állítok szembe. (Halljuk! Halljuk! a baloldalon.) A mai 350 milliónyi fizetéssel és nyugdíjjal szemj ben az 1907. évi pénzügyi bizottsági jelentés az összes állami tisztviselők fizetéséről azt mondja, hogy azok 273 millió aranykoronái +At' tek ki Nagy-Magyarországon. Ez a jelentés j hozzáteszi indokolásában ezeket a klasszikus | szavakat (olvassa): „Ki kell mondanunk minden szépítgetés nélkül, s ki kell már egyszer mondoni a képviselőháznak is, hogy nálunk a bürokrácia túlteng, és hogy egyenesen nemzeti veszedelem a hivatalnoki pályára való tóduI lás". (Erdélyi Aladár: De régen kimondtuk már ezt!) Az állami közigazgatási alkalmazottak száma az utóbbi időben lecsökkentetett és ezt tetI szetősen szokták beállítani a különböző hivatalos jelentések és ministeri beszédek. Konstatálják, hogy 13.908 fővel csökkentetett a közigazgatási alkalmazottak száma, amihez még a 2853 főnyi üzemi létszámcsökkentést is számítva, összesen 16.761 főt tesz ki a létszámcsökkentés. De ha közelebbről nézzük ezt a csökkentést, akkor azt látjuk, hogy ebből a meglehetősen nagy számiból összesen csak 2692 tisztviselő van, és megállapíthatjuk, mielőtt a részletekbe belebocsátkozom, hogy a lecsökkentés terén mindig a legalsóbb kategóriájú tisztviselőket építették le. Méltóztassanak megengedni, hogy erre néhány érdekes számadatot említsek fel. A külügyministeriumban 465 volt a tisztviselők és alkalmazottak száma, a csökkentés 109, azonban ebből az első tizenegy fizetési osztályba mindössze 21 esik. A belügyministeriumban a tisztviselők és alkalmazottak száma 28.000 volt, a csökkentés 4220, de az első tizenegy fizetési osztályba csak 58 tartozik, és a gyakornokoktól lefelé a 4220-ból 3795-öt bocsátottak el. A pénzügyministeriumban, amelynek kiváló munkásságáról és nagy jelentőségéről senkinek sem kell számomra leckét tartania, konstatálni vagyok kénytelen, hogy a tisztviselők és alkalmazottak száma 21.669 volt, a csökkentés 4542, ebből az, első tizenegy osztályból 214 csökkentetett, a többi, alacsonyabb osztályból 400, tehát a 4542-ből az egészen alacsony osztályokba tartozók, díjnokok, kezelők 3090-en voltak. (Erdélyi Aladár: Ezek a vámőrség tagjai voltak! — Strausz István: Dohánygyári munkások!) De most nézzük meg egy kicsit az érem másik oldalát is, hogyan fest a felsőbb osztályok létszáma a múlthoz képest. Mielőtt azonban erre rátérnék, összehasonlítást kívánok tenni a jelenlegi és az 1914. évi létszám között, Nagy-Magyarország' belügyniinisteriumában 1914/15-ben 18.000 tisztviselő volt, mig 1924/25-ben 28.000, tehát a létszám tízezerrel szaporodott. Igaz ugyan, hogy beosztások történtek, azonban leszegezetm, a számot, hogy 10.000 főnyi a szaporodás. (Erdélyi Aladár: Igazságosnak kell lenni! — Strausz István: A rendőrség államosítása!) Erdélyi' t, képviselőtársamnak fogok még más számot is mondani. A magyar külügyministeriumban a fogalmazási, számvevőségi és kezelési szakban 243 tisztviselő és 17 tiszteletdíjas van, ez összesen 260. Az osztrák-magyar monarchia külügyministeriumában a Balplatzon 1914/15-ben 231