Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-387

À nemzetgyűlés 387. ütése Í92x hivatkozom —, messzemenőleg foglalkozott ezen kérdés megoldásával. A szeptemberben megtartott német jogászgyülés részletesen belement ennek a kérdésnek megvitatásába és egyike a legelső jogászoioiak, akik ezeükel a problémákkal foglalkoznak, Flechthein erőteljesen ennek meghonosítása mellett foglalt állást. Érdekes, hogy egyetlen gyakorlati és gazdasági kifogás emeltetett ez ellen a forma ellen, az, hogy attól tartanak, hogyha ez a forma tör vényhozás ilag is szabályoztatok a Német Birodalomban, annyira népsztrüsödni fog, hogy olyan tömegesen fogja a külföld, különösen az amerikai tőkét ebben a formában bevonni Németországba, hogy a német nagy ipari értékek lassanként ilyen alakban ki fognak vándorolni. A legfőbb jelentősége azonban számunkra ennek a formának abban rejlik, hogy mi mindig Amerikával próbálkozunk akkor, amikor hitelre van szükségünk — vegyük csak a jelzáloghitel kérdését —-, megfeledkezünk azonban arról, hogy Amerika idegenkedik az európai hitelezéstől, de főképen idegenkedik olyan formákban, amelyek ott meghonosodva nincsenek, amelyeket Amerika gyakorlatilag az üzleti életben meg nem szokott. A convertabel bon formája épen azzal az előnnyel kecsegtet, hogy ennél nem kell, mint ahogy az igen t. ministerelnök ur a múltkor mondotta, népszerű kis folyóiratokban és könyvecskékben a jelzálog intézményét magát Amerikával és Angliával megismertetni; itt olyan formába öltöztetett hitelezési ajánlatáról van szó a külföldi és elsősorban az amerikai tőkének, mely hitelezési formát ott ismerik, mely hitelezési forma Európába már bejött és amely nyújtja mindazokat a garanciákat, amelyek mellett a gyakorlati amerikai üzletember, aki nem szereti a hosszas magyarázatokat, hanem csak rövid áttekinthető prospektusokat fogad el, megtalálhatja a maga szájaize szerinti befektetési lehetőséget. Nagyon sajnálom, hogy a t. minister ur nincs jelen, mert le kívánom vonni eddigi fejtegetéseim konzekvenciáit. Én ugy látom, hogy a szanálás ilyen alapon forszírozva tovább nem mehet; ugy látom, hogy Smith főbiztos urnák ma közzétett jelentése újra csak elriasztó mementóként kell hogy hasson reánk abban az irányban, hogy a bevételeknek ilyen rohamos és egészségtelen fokozását tovább ne forszírozzuk. Én ugy látom, hogy lehetetlen tovább fejenkénti 125 aranykoronás megterheltetés akkor, amikor 1921-ben 26 aranykorona volt a megterheltetés, 1923-ban pedig 44 aranykorona. Tudom, hogy ez a 125 aranykorona fejenkénti megterheltetés azok előtt, akik ezzel a. kérdéssel foglalkoznak, bizonyos meglepetés, tudom azért, inert a hivatalos kiadmányok, a pénzügyminister expozéja — és a pénzügyi bizottság tárgyalásai folyamán több izben nyomatékosan mutattak rá, és az igen t. pénzügyi bizottsági előadó ur előadásában és jelentésében is kiemelte —, hogy 50 aranykorona fejenkénti megterhelfetésnél nagyobb nem sújtja a magyar állampolgárokat. Leszek bátor ennek téves voltára röviden rámutatni. Azt mondtam, hogy 125 aranykorona a fejenkénti megterheltetés. Az 1924/25. évi költségvetés állami közigazgatásának és üzemeinek összes kiadása 756 millió, a községek háztartási szükséglete 250 millió, Ösz szesen 1 milliárd. Elosztva ezt 8 millió emberre, a fejenkénti megterheltetés 125 aranykoronát tesz ki. Nagyon örülök, hogy az igen t. pénzügyi bizottsági előadó ur nem szakított máris félbe és nem mondta azt, amit a pénzügyi biévi március hó 6-án, pénteken, 417 zoíÍHágban ő is, az igen t. minister ur, is mondott, hogy az üzemeket is bele méltóztatott gondolni. Az igen t. pénzügyi bizottsági előadó ur a budgeíről szóló jelentésében ugya.nis a bevételek alapján állította fel ezt az 50 aranykoronás számítást és valóban igaza volna, ha a viszonyok normálisak ós rendesek volnának, mert a bevételek alapján kell az ilyen fejenkénti megterheltetést számítani (Strausz István: Az adótörvények alapján!) Akkor azonban, amikor azt konstatáljuk, hogy a bevételeknek felállítása a tényleges eredményeknek egyáltalában nem felel meg, és hogy a tényleges bevételek lényegesen meghaladják az előírásokat, akkor ezeket ennek a kiszámításnak alapjául elfogadni nem lehet. Hogy mennyire nem felelnek meg a tényleges bevételek az előirányzatnak, errevonatkozólag csak néhány példára leszek bátor rámutatni. (Halljuk! Halljuk! half elöl.) Egyenes adóra elő van irányozva 95 millió aranykorona, házadóra 4-6 millió aranykorona, a földadóra pedig 33 millió aranykorona esik, és senki előtt sem titok, hogy dacára a rossz viszonyoknak, a ténylegesen befolyt adók ezeket az összegeket lényegesen meghaladják. De mit szóljunk akkor, ha azt látjuk, hogy jövedelmi adóra 33-5 millió aranykorona van előirányozva s ebből a földből eredő jövedelemre 26 millió aránykorona, az összes többi jövedelmekre pedig 7-5 millió aranykorona esik. C ,/ik nem hiszi a t. pénzügyminister ur és a t. pé :zügyi előadó ur. hogy ezek a számok a ténylegesen befolyt összegeknek megfelelnek? (Strausz István: Nem érdekli ez őket! Nincsenek is itt!) Egyet szeretnék a t. pénzügyminister úrtól kérdezni — s újból nagyon sajnálom, hogy nincsen jelen —, legyen szíves nekem megmondani, annak illusztrálására, hogy mennyire megbízhatóak ezek az adatok — mert e tekintetben az I adatok rendelkezésére kell hogy álljanak —, J hogy 1924-re mennyi jövedelmi adót vetettek ki j Budapesten? Ezek az adatok — mondom —• feltétlenül rendelkezésre állanak. S ha le is ütjük percent ualiter a be nem folyó jövedelmeket, illetőleg azt, amit az egyes felszólamlások és felebbezések alapján le fognak ütni, olyan horribilis különbség fog kijönni az előirányzat és ezen adatok között, hog-y már ez is élénken fogja illusztrálni azt a tényt, hogy a bevételeket, illetve a bevételeknek ilyen előirányzatát a számításoknál alapul elfogadni nem lehet. Eszerint a bevételek alapulvétele irreális lévén — nem rossz értelemben, hanem ebben az értelemben —• (Strausz István: Az még roszszabb!), közelebb járunk a valósághoz, ha a kiadásokat vesszük alapul. Már pedig itt kénytelen vagyok a mindjárt kifejtendő oknál fogva az üzemeket is beleszámitani. Ha pedig az üzemeket beleszámi torn, akkor 756,582.000 aranykorona kiadás jön ki, mint ahogy azt már az előbb felemlítettem, amikor a 125 aranykoronát kihoztam. Az üzemek kiadásait én ideszámitandóknak tartom azért, mert ezek az üzemek nyereségre vannak tulaj donképen felépítve, és mert összes beruházásuk nem tesz ki többet, mint 30 millió aranykoronát. Az állampolgárok fejenkénti megterhelésénél számításba kell ezt venni azért, mert az üzemek kiadásai óriásiak, és igy ezek végeredményben nem az állampolgárok szükségleteinek olcsó kielégítésére szolgálnak, hanem nagyrészt azok személyes eltartására s jelentékeny részben bizonyos olyan értékeknek az állam kezéből való ki nem adására, amelyeket az állam magasabb államrezon szempontjából a maga kezében kivan megtartani. (Temes-