Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-387

414 A nemzetgyűlés 387. ülése 1925. Rzólni: az egyik a magánbankok helyzete és magaviselete, a másik pedig a Nemzeti Bank magatartása. Ami a magánbankokat illeti, sajnálattal kell konstatálnom azt, amit a pénzügyi bizottságban is konstatáltam, hogy ezidőszerint nem látszik, hogy ezek a helyzet magaslatán volnának. Tudomásom van arról, hogy legnagyobb bankjaink kamatozatlanul hevertetnek igen tekintélyes összegeket — 60—80 milliárdról beszélnek egyenként — anélkül, hogy azokat a magyar kereskedelem és a magyar gazdasági élet rendelkezésére bocsátanak, egyfelől tőkéiket féltvén, ami érthető is, mert idegen tőkék kezelése van rájuk bizva, de másfelől — ami már nem annyira méltánylandó — a magas kamatlábat féltvén, amely magas kamatláb leszállitását kénytelenek volnának ezáltal nézetük szerint előidézni. Én azt hiszem, hogy ezeknek a pénzintézeteknek elsőrendű kötelességük volna a megengedhetőség és a biztonság határai között a magyar ipart és kereskedelmet alimentálniok. annál is Inkább, mert Magyarországon az a nem szerencsés helyzet van, hogy a magyar iparvállalatok tulajdonképen csak az őket patronizáló pénzintézetek utján jutnak hitelhez. Az is teljesen érthetetlen nálunk, hogy amikor a hatalmas pénzintézetek 50—100 iparvállalatnak tulajdonképen a vezetői — hogy ne mondjam —, tulajdonosai, akkor ugyanezek a pénzintézetek vonakodnak attól, hogy a saját portefeuillejeikben tartott részvények prosperitását, kamatozását elősegítsék, pangását megakadályozzák azzal, hogy tőkéket bocsátanak rendelkezésre. (Huszár Károly: A legnagyobb visszaélés!') Én azonban egy szót a Magyar Nemzeti Banknak e téren való magatartásáról is kivánok szólni. Előre kívánom bocsátani, hogy a Magyar Nemzeti Banknak nagyobb tisztelője. mint én, e teremben aligha van. A személyesen és közvetlen közelről a Jegybank vezetésénél eltöltött időmben sikerült megismernem egyrészt azt a szellemet, amely még az OsztrákMagyar Bankot vezette, másrészt pedig azt a hivatalnoki kart, amely akkor velem együtt a kötelességteljesítés mértékét teljesen kimeríteni igyekezett, igen nehéz időkben. Azóta ez a Jegy* bank csak nyert fényében és erejében azáltal, hogy egv olyan férfin került vissza annak é^ére, aki külföldön való hitelünknek és becsületünknek egyik legfőbb garanciája. Épen ezért azt hiszem, hogy nem hibás politika és taktika, ha ennek elismerésével és leszöe-ezésével rámutatunk azokra az esetleges hibákra is, amely hibák eliminálására épen reputációnknak, épen ezen intézmény reputációjának az érdekében szükség van. Ttt rá kivánok mutatni arra a téves hitre, mint hogyha egy jegybanknak egyedül és kizárólag csupán a valuta stabilitásának fentaiv tása volna parancsolt kötelessége. A lefolvt költségvetési vitában egyik igen t. képviselőtársam plasztikussá kívánván tenni ezt a tételt, a német pénzügyi élet veorganizátorára. Schack dr.-ra, a Reichsbank elnökére hivatkozott, aki egy talán kissé elhamarkodott kijelentésében azt mondotta, hogy ő inkább el hagyja pusztulni a német gazdasági életet, semmint hogy a Rentenmarkot engedje tönkretenni. Nem egészen analog az alkalmazása ennek a hasonlatnak a magyar viszonyokra azért, mert hiszen a Rentenmark és a Rentenbank annakidején átmeneti intézmény és átmeneti pénz volt, amelynek rövid időn keresztül való fentartása életfeltétele volt a német finaneiák rendezésének, de másfelől sokkal könnyebben is volt fentartévi március hó 6-án, pénteken. ható, mint az évek és évtizedek során át való bizonytalanság. Azonban még ezzel az elsőrendű tekintéllyel szemben is kérdezem, vájjon mi fontosabb: egy ország gazdasági életének fentartása — ha már a kérdés igy élére állíttatik, ami magában is helytelen — vagy pedig egy valuta stabilitásának feltétlen megőrzése, és kérdezem, vájjon a valuta stabilitása fentartható-e akkor, ha annak az országnak ä gazdasági élete tönkrement, ha mezőgazdasága elpusztult, ha kereskedelme és ipara levirágzott és hogy vájjon micsoda keserű elégtételt érezhet az a jegybank-vezető, amikor azt látja, hogy sikerült neki a pénzérték stabilitását apró árnyalatbeli változásoktól is megmenteni, ugyanakkor azonban sikerült neki tönkretennie az országnak gazdaságát. Nem én hozom fel ezt az analógiát, hanem mások hozták fel a vita folyamán. Én egy pillanatra sem ismétlem meg azért, mintha azt hinném, hogy a Magyar Nemzeti Bank vezetősége ilyen álláspontot foglal el. Popovics Sándor t. barátomnak az egész gazdasági életet átfogó gondolkozását sokkal jobban ismerem. semhogy ne tudnám, hogy ő nem egy rideg é» szűk korlátok közé szorított nézőpontból nézi az egész ország életét és nem tudná, hogy maga a Jegybank is, a Nemzeti Bank is egy eszköz arra, hogy az ország gazdasági élete minél kevesebb rázkódtatás nélkül legyen vezethető. De szükséges ennek kiemelése mindazokkal az akadémikusán gondolkozó és a tankönyvek alapján a maguk teóriáit felállító emberekkel szemben, akik a Jegybanknak ilyen szűken körülhatárolt feladatából nem akarnak engedni, s ha törik, ha szakad, magasabb célok elvetésével is, egyedül ezit a célt kívánják szolgálni. Itt az igen t. iministerelnök urnák egy igen éles kifakadására kivánok reflektálni, amelyet múltkor a mezőgazdasági hitel és a genfi tárgyalások alkalmával hozzá intézett interpellációmra adott válaszában tett, amikor egy fajvédő képviselőtársunk nem egészen szakszerű megjegyzésére azt mondotta, hogy a Jegybank sohasem ad tőkét. Ez egészen természetes, de épen ezen a téren minden jegybanknak elemi kötelessége az, hogy ott, ahol szabályzata értelmében és kockázat nélkül adhat hitelt, adjon is hitelt a legteljesebb mórtékben azért, mert épen e hitelnyújtás utján teremt tőkéket, amelyek az illető ország gazdasági életének fentartására és megerősítésére szolgálnak. Disztingváltak az elmúlt költségvetési vita folyamán aközött is, hogy a Jegybanknak, a jegyintézetekiiek a termelési hitel és a kereskedelmi hitel körül milyen a szerepe. Nagyon szeretnek erre kiváltképen hivatkozni, mert ezt akarják fő argumentumként ellene szegezni ama kivánságoknak, amelyek a Magyar Nemzeti Bank ama politikája ellen merülnek fel, hogy a mezőgazdasági' hitelt nem elégíti ki eléggé. Nem kivánok rátérni most arra, hogy itt milyen tágítások volnának lehetségesek: kétségtelen tény azonban, hogy ha a Jegybank termelési hitelt tud adni ipari hitel címén olyankor, aíoiikor pl. a cukorrépa feldolgozására, hitelt nyújt a cukorgyárakuak, vagy az olajgyáraknak az olaj feldolgozására, amikor tehát végeredményben termelési hitelt nyújt arra a célra, hogy nyersanyagok áruvá való feldolgozását elősegítse, ha már ipari hitel, vagy nem tudom milyen hitel címén ad és nyújt hitelt az ipari termelésnek, akkor a mezőgazdasági termeléstői sem volna szabad a többtermelésre szánt hitelt megvonnia. A kereskedelmi hitelezés terén én bizonyos