Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-377

32 Â nemzetgyűlés 377. ülése 1925. goztatoni, mert egyéb ódiumok között azt az igazságtalan ódiumot is szakadatlan viselnem kell, hogy a népjóléti ministerium késedelmesen utalja ki az összegeket. Ez nem felel meg a valóságnak. Minden kórház nekem tartozik a rendes havi ápolási díjakkal legalább is egy hónapig, mert egy hónapra én azt neki előlegezem. Egészen más kérdés az ápolási díjak mértékének megszabása. (Felkiáltások a jobboldalon: Itt van a baj!) Az ápolási díjakat nem tudtuk olyan mértékben megállapítani, mint az követeltetett. Megvallom őszintén, nem is akarom és nem is fogom ugy megállapítani, ahogy követelik, még pedig azért nem, mert addig, amíg magának az államkincstárnak kell viselnie ezeket a terheket t

— ismétlem —, amig kizárólag az államkincstár viseli ezeket a terheket, azon az állásponton vagyok, hogy a szegény-betegek után fizetendő ápolási díj nem arra való, hogy abból kórházat fentartsanak. Az arra való, hogy az állam a társadalomnak elhagyott, teljesen gondozás és vagyon nélkül álló szegényei után megfizeti azt a minimális költséget, amibe az a beteg a kórháznak készkiadás alakjában kerül, tehát amit elfogyaszt élelemben, gyógyszerben, elkoptat műszerekben. Ezt hajlandó vagyok megtéríteni. De hogy a kórházak, még a főváros is, olyan módon állítsák fel számadásaikat, hogy a szegény-betegek után fizetett ápolási díjból lehessen a kórházakat restaurálni, felszerelni, személyzettel ellátni, személyzetét fizetni, vízdíjat, villanyát stb. mindent 100 százalékig megfizetni, ezt az álláspontot nem tudom elfog-adni. Ennek következtében, amig mi viseljük ezt az egész költséget, eladdig ezt sohasem fogadhatom el. A székesfőváros vezetőségével azonban máris megindítottam a tárgyalásokat a következő alapon: 1924 derekáig, július l-ig visszamenően próbálom rendezni a székesfővárossal a kórházi ápolási díjakat méltányosabb kiszabás alapján, mert azt viszont elismerem:, hogy a 32.000 koronában megszabott ápolási díj nem fedezi az általam előbb említett kiadásokat sem. Ezt lojálisán és szívesen elismerem, sőt azt is elárulom, hogy megvan: a fedezetein arra, hogy ezt a hiányt pótolni tudjam. Várnom kell azonban a kérdés végleges megoldásával addig, amig- le nem folyt a vizsgálat, amelyet a székesfőváros tanácsával és kormánybiztosával egyértelműen a székesfőváros kórházaiban az üzemi gesztiót illetően elrendeltem. Ugyanezt elrendeltem azonban néhány állami

1 vezetés alatt lévő kórházban is és a munkásbiztositó kórházában is. Látni akarom t. i. hogyan gazdái kodirak a különböző kórházfentartó típusok és hogyan gazdálkodom én magam mint állam, mint kórházfentartó. Ebből a piacok ellátottsága, illetve különbözősége, valamint a kórházak szhrvonala szerint, azok figyelembevételével olya ív átlagösszeg fog alakulni, amely azt hiszem az általam helyesnek elismert ápolási

1 költséget 100%-ig fogja megtériteni. De az ápolási költséget egészen uj alapra kell helyezni. Én sok csodálkozással olvasom a sajtóban, hogy a városok kongresszusát kívánják most már összehívni a népjóléti minister ama horribilis terve ellen, hogy a betegápolási díjaknak a szegény betegekre eső részét vissza akarja rajonirozni a törvényhatóságokra és községekre. A magyar közegészségügyet rendező törvény 3. és 9. §-a értelmében vannak olyan betegségek, pl. a trachoma, a járványok, amelyeknek költségeit 100%-ban az évi február hó 17-én, kedden. államkincstár köteles viselni. De & szegényápolási díjakkal szemben az államnak mindig rekurzus joga van a társadalomhoz (Ugy van!) Ugy van! a jobboldalon.), nevezetesen meg volt egyrészt a betegápolási pótadóban, amely eltöröltetett, másrészt közigazgatási utón joga vaiJ az államnak az illetőségi községen keresni ha máshol nem, ezeket az ápolási díjakat. (Szabó István (sokorópátkai): Nem helyes! A legszegényebb községeken!) Ha azonban figyelembe veszem, hogy egy illetőségi kérdés leFolytatása •— ha átlag tartalmát figyelem meg — legalább 10 esztendeig- tart (Mozgás.), akkor azt hiszem, hogy az ápolási díjak ilyen módon való rendezésének lehetetlenségét az első pillanatra méltóztatnak belátni. Nekem tehát ugy kellett indítványt tennem a pénzügyi kormányzatnál, hogy az illetőség kérdése zárassék ki a megoldásból (Helyeslés a jobboldalon.), mert hiszen nagyon helyes az, amit sokorópátkai Szabó igen t. képviselőtársam, az imént közbeszólás alakjában mondott, t. i., hogyha az illetőségi kérdés bekapcsoltatnék és az illetőségi községre hárittatnék vissza a költség, akkor esetleg a legszegényebb községek viselnének igen nagy terhet, mert hiszen a szegénység jár együtt a betegséggel. Nem a Lipótvárosban vau a betegségek fészke (Ugy van! Ugy van!), nem az érseki, püspöki és káptalani székhelyeken van a betegségek fészke (Ugy van! Ugy van!), hanem ott van a betegségek széke, ahol a szegénység van. Kiss Menyhért: A munkásnegyedekben!) Ha oda visszük vissza a költségviselés terhét, ahol az illetősége van a nyavalyának, akkor magát a szegénységet rójuk meg önmagának gyógyítási költségevéhez pedig teljes lehetetlenség. (Ugy van! Ugy van!} Ezért arra az alapra kellett helyezkednünk, hogy először is nagy közegészségügyi érdek az, hogy a kórházak továbbra is megkapják az államkincstártól a népjóléti tárca utján a szükséges hitelösszegeket (Ugy van! a jobboldalon), mert lehetetlenségnek tartanám és nem merném vállalni a felelősséget azért, hogy a kórházakat arra a megélhetési szisztémára utaljuk, hogy kötelezzük őket betegek felvételére és utasítsuk őket, hogy abból éljenek meg, amit behajtanak azoktól a betegektől. így a magyar közegészségügyet egy csapásra tönkreleunők. A kórházak tehát továbbra is megkapják ellátmányukat az államkincstártól. Az államkincstár nekem rendelkezésemre bocsátja a költségvetésben a szükséges hitelösszeget, ugy amint most is történik, bár nem kielégítő módon. A költségek azután az adózási képesség koefficiensének, nevezetesen a jövedelmi, társulati és egyéb adók alapján kiszámított képesség* koefficiensének arányában osztatnak fel a megyék, a törvényhatóságok és azokon keresztül a községek között. így tehát méltóztatik látni és sokorópátkai Szabó István igen t. képviselőtársam méltóztatik megnyugodni, hogy ha én így hárítom vissza, illetőleg a pénzügyi kormány így hárítja vissza ezeket a költségeket, akkor a visszaháritás terhéből legkevesebb jut oda, ahol a legnagyobb a szegénység, legnagyobb a nyavalya s a legtöbb jut oda, ahol legnagyobb az anyagi erő és ennek következtében a legnagyobb a teherviselő képesség, A magam részéről ezt találtain az egyetlen igazságos és elfogadható megoldásnak. (Helyeslés a jobboldalon.) T. Nemzetgyűlés! Nem tudom, össze fog-e ülni a városok kongresszusa ebben a kérdésben,