Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-377

A nemzetgyűlés 377. ülése 1925. évi február hó 17-én, kedden, 31 mánya szakadatlanul fogy, mert hiszen, na a munkáskezek fogynak egy nemzet testéből, egy nemzet .vagyonállományából, akkor a legnemesebb, a legkiválóbb < értékek fogynak. De a morbiditás statisztikáját figyelem be véve, s a betegség címén, elveszített munkanapokat munkabérre átszámítva, azt is meg kell állapitanunk, hogy olyan * aranykoronamilliárdokat veszítünk el évek alatt, amelyeknek a számától megriad a statisztikus és amelyeknek egy kis töredéke tökéletesen elég volna ahhoz, hogy az államháztartást alaposan szanálja. Áttérve az általános képről a tárca részleteim a közegészségügy terén, elsősorban a kórházakról kívánok néhány mondatot a t. Nemzetgyűlés szíves figyelme mellett elmondani. (Halljuk! Halljuk!) Van összesen öt állami kórházunk 2800 ágy befogadóképességgel; van 82 közkórházunk 14.000 ággyal; van 25 nyilvános jelleggel felruházott kórházunk 2300 ággyal — ezek kisebb vidéki kórházak —, van továbbá három magánkórház, amelyekkel én szerződéses viszonyt létesítettem, hogy t. i. kötelesek a köziegészségügy szolgálatában állani, ezeknek 600 ágy a befogadóképességük; és van 4 egyetemi klinikánk 4267 ággyal. Összesen tehát 23.967 kórházi ágyunk van, vagyis azokat az intézményeket is ngyelembevéve, amelyek nincsenek itt felsorolva, mert nem nyilvános jellegűek és mert nincsenek szerződéses viszonyban az állammal, kerek számban 25.000 á^y áll a magyar gyógyítás rendelkezésére. Ha ezt összevetjük a morbiditás statisztikájával, amely szerint 100.000 lélekre körülbelül 3200 megbetegedés esik, és ha viszont megszorioizzuk ezt az ágyszámot a napok számával, akkor kiderül, hogy kórházakkal, ágyakkal ebből a szempontból meglehetősen el van látva a közegészségügy, mert hiszen egy-egy megbetegedési esetre egy-egy ágy 38 ápolási napom; át áll rendelkezésre. Mivel pedig a megbetegedési esetek tartama nem éri el átlagban a 38 napot, ennek következtében azt kell bizonyos örömmel kijelentenem, hogy ujabb körházak felállítására nincs szükség azért, mert nem volna elég az ágyak száma, de Viszont szükség van amiatt, mert a kórházak egyenetlenül vannak elosztva, 30—40—50— 60 kilométeres körzetben van egy-egy kórház, az is sokszor annyira kicsike befogadóképességű, annyira korlátolt, hogy nem tudja annak a nagy körzetnek szükségleteit kielégíteni. Kórházak állítására tehát ebből a második szempontból szükség van, bár általános szempontból nem volna erre szükség. T. Nemzetgyűlés! A magyar kórház-ügynek azonban nagyon sok baja van. Mint elsőt, a felszerelés hiányát vagyok bátor felemlíteni. A magyar kórházak közül azokat, amelyek állami és nyilvánossági joggal felruházott magánkórházak és közkórházak voltak, a békében annakidején a kórházfentartók, alapítvány ok és az állam, de a társadalom is meglehetősen dotálta, meglehetősen felszerelte. Nem mondom, hogy a békeidőben kórházaink valamennyien elsőrangú módon, ragyogóan voltak felszerelve, mert nem mondanék igazat. De akkor sem mondanék igazat, ha azt merészelném állítani, hogy a kórházak felszereltség szempontjából elérik a békeszinvonalat. Nem érik el, bár sok irányban történt előhaladás, nevezetesen műszaki irányban, abban az irányban, hogy modern orvosi műszerekkel jobban szereltessenek fel a kórházak, mint ahogy fel voltak szerelve a múltban, amikor különben ezek közül a. szerek közül egyik-másik még nem is állhatott rendelkezésre, mert hiszen vagy nem volt még feltalálva, vagy nem volt még kipróbálva. A felszerelési hiányok igen nagyok nemcsak Budapesten, hanem a vidéken is. A felszerelés hiányosságának okát abban kell találnom, hogy a kórházak nagy válságokon mentek kérészül a két forradalom és különösem a román megszállás következtében. Ne felejtsük el azt, hogy amerre a megszálló csapatok elvonultak, azon a szerencsétlen vidéken minden megmozdíthatott magukhoz vettek, mindent elvittek. (Szabó József: Hadviselési érdek címén!) Hiszen csak szinté komikumért említem meg azt a tragikumot, hogy 1919 őszén a magyar kormánynak ásókat és kapákat, valamint görbe sarlókat kellett küldenie a románok által megjárt vidékekre az ő kivonulásuk után, mert még ezeket is elszedték, sőt a Duna-Tisza közére a magyar. asszonyoknak és leányoknak fésűket kellett küldeni, mert a fésűket is elszedték. (Platthy György: Bá voltak szorulva!) Valószínűleg szükség volt rájuk. (Derültség.) A másik baj, amellyel a kórházak rettenetesen küzdenek, az adósság kérdése. Majdnem minden kórháznak vanak a múltból bűnei —értem a pénzügyi bűnöket —, t. i. ki nem egyenlített adósságai, amelyeket a megyei kórházaknál igy-ugy egy-egy ügyesebb alispán, vagy számvevő próbál kiegyenlíteni, vagy legalább is elodázni, eltolni olyan módon, hogy alapokat, miegymást vesz igénybe, fizetés, dotálás reményében. De vannak olyan adósságok is, amelyeknek nagyon nehéz megtalálni a gazdáját. Természetes, hogy ezeket az adósságokat azután az állam számlájára írják és szakadatlanul sürgetik az államot, hogy fizesse ki ezeket. Ezek közül az adósságok közül meglehetős nagy kontingens abból eredt, hogy a betegek közül még azok sem fizettek, akik vagyoni viszonyaiknál fogva erre talán képesek lettek volna, mert hiszen azt a nem magyar, hanem általános^ betegséget azt hiszem ismerjük, hogy fizetni végre is nem szeret a magyar. Azt hiszem, az olasz sem szeret, és a többi sem szeret. De a másik ok, amiből forrásozott ez az adósság-baj, az, hogy a romló korona következtében az állam nem tudott lépést tartani az árak emelkedésével az ápolási díjak mértékének megszabásában. A népjóléti ministerek nem tudták megkapni a kincstártól azokat a hitelösszegeket, amelyeknek kirajonirozásával sikerült volna a kórházakat viz fölött tartani. Mint nagyon távoli reminiszcenciát említem csak meg, hogy 1922 derekán, amikor én ezt a tárcát átvettem, körülbelül 900 millió korona — akkor — volt az a sürgető adósság, amelyet feltétlenül ki kellett egyenlíteni és külön 800 millió korona volt szükséges arra, hogy megszüntethessem azt a szerencsétlen dotálási rendszert, amely abban állott, hogy a számadásokat felküldöttek a ministeriumhoz, ott felülvizsgálták azokat és utólag kiutaltak némi Ins pénzt. Én megfordítottam a rendszert. Évek átlagát számíttattam ki minden egyes kórházra egy-egy hónapra esőén és ezt az összeget előre kiutaltam. 1923 márciusában sikerűit annyira vinnem a tárgyalást a pénzügyi kormánnyal, hogy megkaptam a 900 millió koronát adósságtörlesztésre és másik 800 millió koronát arra a célra, hogy két hónapra egyszerre tudjak fizetni, egy hónapra hátra a régi rendszer szerint és egyre előre, hogy én kerüljek előnybe, t. L, hogy nekem tartozzanak az összes kórházak. Ez most a helyzet. Minden egyes kórház, amelynek szegénybetegápolás jogán az államkincstárból követelni valója van, előre kapja az ápolási díjat. Ezt nem ok nélkül han-